Észak-Magyarország, 1959. május (15. évfolyam, 101-126. szám)
1959-05-01 / 101. szám
6 ÉSZAKMAGYARORSZAG Péntek, 1959. május 1. A SIKER TITKA *- Jaj, de szép ez a határ! — Különösképpen pedig, hogy ilyen egyforma növésű a búza. Végig, a hatalmas tábla teteje mintha ollóval volna lenyírva. — Amott pedig a lucernásra sem mondhat rosszat senki. Még az irigy is elismerheti, hogy kaszálni lehetne. Máris kaszálná, emez pedig itt a szomszédjában milyen ritkás ... — Nem is kézzel vetették ezt a búzát... — Persze, hiszen láthatod a sorjáról! — De még ha az állatokat látnád! Komolyan mondom, irigylem a 6zentistvániakat... • Bennünket is egy jóhír vitt a faluba. Mégpedig, hogy az ottani Béke és Aranykalász termelőszövetkezetek — elsőnek a megyében — negyvenkét darab hízott szarvas- marhát adtak át kiváló, úgynevezett »extrém-« minőségben külföldi exportra. Hatalmas összeget kaptak érte, s ha mindebből leszámoljuk a ráfordítási költséget, akkor is marad elegendő a tsz nyereség számláján. Az Állatforgalmi Vállalat szakemberei, akik a hírről e sorok íróját tájékoztatták, azt is bizonygatták, hogy az eset nem csak megyei, hanem országos vonatkozásban is figyelemreméltó, minthogy az általuk meghízlalt állatok most már nem csak az országban, hanem külföldön —^éz esetben Nyugat-Németországban >— is bizonyítják a szocialista nagyüzemi gazdálkodás fölényét, annak magasabbrendűségét. Az átvevők és az üzletfelhajtók, akikkel a vállalat kapcsolatot tart, eddig ugyanis leginkább csak a nagyobb állattenyésztő állami gazdaságokból vásároltak, vagy pedig azokat az állatokat tekintették meg, amelyeket a vállalat számukra az egyéni termelőktől felvásárolt. Most pedig, hogy körül néztek a szentistvániiak takaros és egyben igen gazdag portáján, egyszeriben kíváncsiak lettek minden termelőszövetkezetre. .. No, csak hadd sizéMélőclj ériek és vigyék el a hírt jó messzire! • A helyszínen egyébként Eördögh Ferenc országgyűlési képviselő, a Béke Termelőszövetkezet elnöke mosolyogva fogadta az elismerő gratulációnkat és válaszképpen a csoport portájára invitált bennünket. »Nézzétek csak meg — azt mondja —, mit jelent, milyen nagy erő a közös!« Az első benyomás pedig, amely a figyelmünket megragadta: rend. tisztaság, fegyelem. Minden és mindenki a helyén. A kutricák mögött takaros sorrendben állnak a traktorok és a különféle mezőgazdasági gépek, amelyekkel az imént még a közeli búzatáblát porozták. (A traktorok különben hajnalban újabb »bevetésre« indulnak, csupán egy éjszakára állították ide őket, s be- állhattak volna »ideiglenesen« is, de hát — rend a lelke mindennek!) Az esti szellő felénk hozza a Diko- nirt-vegyszer kissé émelyítő édeskés illatát; egyikünk-másikunk finnyás- kodva fintorgatja az orrát, ám az elnök azt mondja nevetve: — Ugyan, ugyan! Éppen olyan pedig. mint a rezedaillat... De még talán attól is többet ér. A Dikonirt ugyanis megvédi a növényt a kártevő gyomokkal szemben, míg a rezedával viszont csak a lányok pomá- dézhatják magukat. A tréfa sikerült. Egy csoport pi- roskendős, sokráncos szoknyáiú lány. a tsz tagjai nevetve röppennek széjjel és a megjegyzésért nem époen kecsegtető tromfot helyeznek kilátásba. amennyiben az elnök vissza nem vonja a szavát. — No, no — Eördögh elvtárs maga is mosolyog és sorolja később: — Ne gondoljuk ám. hogy ezek a lányok csak pomádézni tudják magukat. hanem a munkában is élen- iárnak. A növényápoló brigád már hetekkel előbb munkához látott: sarából jak a cukorrépát, amely a jelek szerint szépen kelt és jó termést igér. • Nem panaszikodhatnak persze a határ többi részeire sem. Majd térdig ér már az őszi búza — négyszáz katasztrális holdat vetettek belőle — és nem sokkal marad el mögötte a tavaszárpa sem. Az elnök azt mondja: ennek a szakszerű talajművelés, az időben való elvetés és mindenek előtt a jó vetőmag a titka. A termelőszövetkezet tábláin a múlt esztendőben is lényegesen magasabb terméshozamot értek el, mint az egyéniek, ám ezt — ha az időjárás továbbra is így kedvez, sikerül még inkább megkétszerezni. Azért is fordítanak ilyen nagy gondot a vegyszeres gyomirtásra, mert idén nagyobb terméshozamot terveztek, mint a múlt esztendőiben. És mindent elkövetnek, hogy — ez egyben célkitűzésük is a pártkongresszus tiszteletére •— túlteljesítsék a tervezett mennyiséget. Közben persze szó esik arról is, hogy a földterület nagyságához mér- ferj. arányosan fejlesztik az állatte- nvés7tést. minthogy ez is komoly ’öved elem forrást jelent. Sőt: a kalászosok után mindjárt ez következik. Ugvan az utóbbi hetekben sertésvész íitö+tp f°l a fejét, de ezt szerencsére sikerült pv0rsan leküzdeni és most már óiból többszáz süldő, valamint «nvako'-a és hízónak való röfög a v a rám okban. — Látja-e Brhal elvtárs — mulatja az elnök az Állatforgalmi uáúalaf ítfozeatóiának —, mi rájöttünk. miből lehet az előlegosztáshoz aok pénzt csinálni ... Ügv tervezték, hogy megemelik azt a létszámot is. amelyet szerződéses alapon az Állatforgalmi Vállalttal lekötöttek és emellett növelik a szarvasmarhaállományt — különösképpen fokozzák a tejtermelést. Este közgyűlés volt... A tagok, amikor a vezetőség előttük erről a tervről beszélt, megszavazták hozzájárulásukat és egyben arra is, felhívták figyelmüket, hogy lehetőleg fehérhűssertóst szerezzenek be és fogjanak hízóba. Ez a fajta gyorsan gvarapodik és jól fizetnek érte. Egvébként a közgyűlés erénye, nem utolsó sorban pedig a tagok határozottságára. hozzáértésére vall, hogv valamennyi felszólaló olyan szén vedéi] vei. s a tsz további munkája iránti figyelemmel fogalmazta meg javasltait, mintha egyedül salát magának kellett volna döntenie a sok-százholdas birtok sorsa felől. Érezték és érzik a felelősséget! A titkot pedig, ha ebben egyáltalán titkot kell keresni. Eördögh elv- táns így fejtette meg később: — Nálunk, ha a munkáról, a termelőszövetkezetből van szó, nincsenek : kü]ön»külön egyéni utak. Itt ilyenkor mindenki egy; minden ember egyet alkar — éspedig, hogy boldoguljunk, gyarapodjunk, gazdagodjunk. Szentistvánban — nemcsak a mi tsz-ünk persze, hanem az Aranykalász is — már megmutattuk egynéhányszor: sokkol könnyebben, kevesebb energia ráfordításával többet Megfordult a szél... A SZABADSÁGOT is meg kell szokni, mint a pincelakónak a szemhunyorgató napfényt, amikor kilép örök félhomállyal vert, nyomorúságos odvából. Azon az első szabad Május elsején különös és elgondolkoztató megjegyzés ütötte meg a fülemet. Meghökkentem, s mintha valami mély és nyomasztó felhő futotta volna be hirtelen a ragyogó májusi eget. — Lesz még ennek böjtje, emberek. — Öszhajú, sokatkínlódott ember küldte szomorú jóslatát az örömmámorban úszó felvonulók után. Állt a roskatag kiskapuban, rákönyökölve a villa nyelére, nézte a felvonulókat. Nekem úgy tűnt, hogy tekintete túlszáll a felvonulók erdején, a házakon, a végtelen mezőkön ' túlra, valahová a mesz- sziségbe, mintha a szemhatárt kémlelné, nem tornyosul-e viharfelhő a távoli horizonton, hogy elmossa az emberek örömét. Kárörvendezés nem volt hangjában, inkább valami aggodalmas, mélyen emberi szomorúság. Később tudtam meg, hogy ő volt az egyetlen ember a faluban, aki nem fogadta el a földosztóbizottság által felkínált földet. Pedig nem volt neki egy talpalatnyi se belőle, se neki, se az elődeinek. Ágrólsza- kadt szegényember volt, aki végig- cselédeskedte az életét, s amikor eljött az idő, hogy változtasson sorsán, már nem volt hozzá ereje és bátorsága. A cselédélettel fel kellett hagynia, a föld, melyet több mint négy évtizeden keresztül verejtékével öntözött, az urasági birtok, eltűnt, szétosztották egymás között azok, akik mindégis megművelték, hogy ezentúl már maguknak verejtékezzenek benne, ő kimaradt az osztozkodásból. Köszönte szépen a szabadság és az emelkedés feléje- nyújtott lehetőségét, de nem kért belőle. A FIATALABBAK csóválgatták a fejüket, nem értették az öreg viselkedését. A magakorabeliek megértették, de nem tartottak vele. A legfiatalabb nemzedék meg egyenesen megszólta az idős, munkától elnyűtt embert. A tiszteletlenebbek a szemébe is vágták, hogy a letűnt uraság szekértolóját látják benne. Nem védekezett, beletörődve hallgatta az epés kirohanásokat, csak a szeme vallomásozott a bennsejében kavargó rejtett gondolatokról. Egyszer összehozott vele a véletlen. Az egyik jógazda teheneit legeltette. Hozzátelepedtem. ■— Mondja csak, Józsi bácsi, magának miért nem kellett az urasági földből — szegeztem neki a kérdést tisztelettudó hangon, nehogy be- gubózzon a rá jellemző hallgatag- ságba. 5=. Hosszú sora van annak, fiam. 1—1 Ráérek, kivárom a végét —- válaszoltam illedelmesen. — Tudod, nem érdemes az urakkal ujjathúzni, mert mindig a szegényember issza meg a levét. Én tizenkilencben megpróbáltam. Csak annyit mondtam az intéző úrnak, hogy az ő világuknak már oda, a vörösök kitörték a nyakát, — és mi , lett a vége? Majdnem az én nyakamat törték ki. Huszonötöt verlek rám a csendőrök. Az uraságnál nem is volt maradásom, kitették a szűrömet. Bárhová mentem, mindenüvé elkísért az átok. A szegény sorsa a szegénység, a gazdagé meg a jó sors. Ez a világ rendje mióta világ a világ. Egyszer majd visszajönnek az urak, oszt elverik rajtunk a port. Én már megkaptam a leckét, okultam belőle. ELHALLGATOTT. Ült némán, mozdulatlanul, mint a beletörődés megelevenedett szobra. Nem. tudott ő Budai Nagy Antalról, Dózsa vér- befojtott háborújáról az urak ellen, a karóba húzott paraszti lázadók kínjáról, az ősök hiábavaló küzdelmeiről, hogy megszabaduljanak elnyomóiktól. Egyetlen megdönthetetlennek vélt igazságot hagyományozott rá az ősök szomorú, apáról fiúra szálló történelme: törődj bele sorsodba, ember, úgyis hiába... Ezt a lehangoló következtetést vonta le a történelem menetéből. Az aggastyánná vénült ember megélte az ellenforradalmat. Komor volt és hallgatag. Ki se mozdult lakásából. Ült a vezetékes rádió mellett és naphosszat hallgatta az egyre aggasztóbb híreket. Az is a fülébe jutott, hogy már megint azok ülnek a község vezetőségében, akik a múltban. Itt van a „böjtje”- a tizenkétéves szabadságnak, megint elverik rajtunk a port. Nem örvendezett, hogy bölcs jóslatát igazolva látta. Egyre fogyott, felesége már-már az életéért rettegett, annyira a szívére vette a történteket a jó öreg ... 1957 május elsején csodálkozva látták a felvonulásra sereglő emberek, hogy Józsi bácsi is ott topog közöttük, s amikor megindult a menet a tanácsháza felé, az egyik úttörőtől elkérte a vörös zászlót. Büszkén, öntudatosan emelte magasra a munkásszolidaritás nemzetközi jelképét, büszkén és most már félelem nélkül. Amikor megkérdezték tőle, hogy fél-e még az urak visszatérésétől, huncutkás mosoly jelent meg galambősz bajusza alatt: — MEGFORDULT a szél, most már a mi vitorlánkat fújja — és tizenhárom év alatt először hallották Józsi bácsi szájából a falubéliek a munkásosztály nemzetközi himnuszát: „Ez a harc lesz a végső ...” GULYÁS MIHÁLY ‘ermeltünk. Soronkívül kapják a faanyagot a tér mein szövet kezetek Az Erdőgazdasági és Faipari Termékeket Értékesítő Vállalat tervet dolgozott lei a termelőszövetkezetek fáigényeinek kielégítésére. A faanyagellátást saját telepeiken és a 'pÜZÉP-telepeken úgy kívánják megszervezni, hogy rendkívüli fakitermelésre ne legyen szükség. A telephelyeken a termelőszövetkezetek ügyével külön szakember foglalkozik és a faanyagot soron kívül adják ki a közös gazdaságoknak. Az ÉRDÉRT Vállalat telephelyei kapcsolatot építenek ki a községi tanácsokkal és a termelőszövetkezetekkel és nemcsak a szükséges faanyagot biztosítják, hanem az építkező termelőszövetkezeteket műszaki tanácsadással is segítik. — Jó, jó! — mondták ilyenkor a tamáskodó emberek —, könnyebb nektek, hiszen nagyobb területen, gépekkel gazdálkodtok ... — Én ilyenkor mindig kijavítottam őket — emlékezik Eördögh elv- társ: — Nem csak a gép és nem csak a föld. Mert a gép önmagától nem megy, a föld magától nem terem: hanem az ember! Az emberek, a közönség ereje! Ebben van a siker titka! (ónodvári) Korszerűsítik a távirószolgálatot a Miskolci Postaigazgatóság területén A Miskolci Postaigazgatóság területén korszerűsítik a távírószolgálatot. Ez azt jelenti, hogy az eddigi nehézkes morse-rendszert megszüntetik és helyette távgépíró-berendezéseket állítanak be. A korszerűsítési munkákat már megkezdték és az idén Borsodban áttérnek az új rendszerre. így a megyében tizenöt postahivatalban szerelik be a távgépíró-berendezést, Miskolcon pedig új távgépíróközpontot létesítenek. A jövő évben a Heves megyei postahálózatnál végzik el a korszerűsítést. A távgépíró rendszerré való áttérés lényegesen meggyorsítja a táviratok továbbítását. CSALA LÁSZLÓ: VÁLASZÚTON zerkilencszázharminc április 16-án reggel csenevész külsejű fiatalember állt a miskolci börtöniroda előtt. Komor egyénisége nevetséges ellentétben volt cifra öltözetével. Cirkuszi bohócéhoz hasonló, ferdesarkú, felfelé görbülő sárga cipőt viselt, gyűrött nadrágját bizonyára másra méretezte a szabó, s isten tudja miféle divatú zakója már az ószerest sem ösztönözte volna üzletkötésre. Sápadt arcából merészen ugrott előre a keskeny orr, teljes harmóniát alkotva a kopaszra nyírt madárfejjel. Az egész emberke jelentéktelennek látszott, csak sötét, értelmes szeme emelte tekintélyét, s a keskeny száj, amely akaratos vonalnak tűnt a borostás áll fölött. A fiatalember kissé elfogultan pislogott kifelé a tavaszi napfénybe a rácsos ajtó mögül. Vajon mi vár odakint rá? Nehezen szokott a gondolathoz, hogy néhány perc múlva ismét szabad ember lesz. Megtalálja-e a másik utat? Még az utolsó percben is erre gondolt, pedig volt rá ideje nyolc hónapon át. Forró homlokát a hideg rácshoz nyomta, mint odafent a cellában nyolc hónapon keresztül s egy pillanat alatt ismét végigfutott agyán az eset, amely ide juttatta. Szeptemberi délután ... Kólikus hőség tikkasztotta a várost. Az utcákon álig lézengett ember, mindenki a hűvösbe menekült. A dinnyéskofák kábultan bóbiskoltak a gyékényernyő alatt, kezük ösztönösen mozgatta a toliseprőt, hessegetvén a gyümölcsre tolakodó legyeket. Az egész piacon csak a hentesbódé árusa volt ébren, akinek portékája vonzotta a kóbor kutyákat, s miután látták a hiábavalóságot, vinnyogva és fog- vicsorgatva kustulták odébb a rájuk zúduló kőzápor elől. Meghúzódtak ZQV-eQy láda mögött, s ravaszdi módon lesték, mikor tér vissza a hűvös bódéba az árus. Kollár Miklós is ezt a pillanatot leste. Tervét előre kigondolta. Kiválasztotta magának a legterebélye- sebb és leglustább kofát, akinek a mellékutcához a legközelebb állt a standja, és jól megnézte magának a dinnyét is, amelyet elcsen és meglóg vele. Rettenetesen éhes volt. Hónapok óta hiába kilincselt munka után. Sehol nem kellett a kőműves. Elment volna már hordárnak, kifutónak, kocsimosónak, bolti szolgának — de munkát sehol nem kapott. Százakkal együtt kóborolt az utcákon céltalanul, reggeltől estig kuporgott az emberniacon. lázonqva és eltompulva, reménykedve és reményvesztetten. Ahogy fogyott a reménye. úay fogvott a teste is. Fiatal ayomrát kínzó éhség mardosta, s fi- nyelem.be sem véve a körülményeket, követelte a magáét. És amikor az utolsó reménvsunár is kialudt benne — határozott. Lopni fon. Mea- vetendö dolog, de választani kell: vagy felfordul az éhségtől, vagy lopni. Amikor a* hentes újból bódéjába vonult, Koller gyorsan a kofa mellé szökött, ölébe kapta a dinnyét, s ahogy csak bírták gyenge lábai, futásnak eredt. Nem gondolt rá, hogy gyakorlott tolvaj így nem cselekedhet — dehát ő nem volt gyakorlott tolvaj, ö csak arra gandolt, hogy meneküljön, s valahol a Szinva partján bekebelezze az éltet adó dinnyét, amellyel bár jóllakni nem lehet, de a puffadásig töltött has a jóllakottság érzését kelti. Azonban még a mellékutcát sem érte el, amikor felüvöl- tött a hentes: — Tolvaj! Csirkefogó! Utána! Pillanat alatt felébredtek a kofák, s kövérségüket meghazudtoló fürgeséggel vették körül. A toliseprők és sátorrudak fenyegetően hadonásztak körülötte. Gyorsan előkerült a rendőr is. Ezután már gyorsan peregtek az események. Bíróság, börtön, rabruha ... Nyolc hónapot kapott köz- veszélyes munkakerülésért és lopásért. A nyolc hónap letelt s most itt áll, ismét szabad ember, mehet az életbe. De vajon hogy fogadja az H itelen nyílt a börtöniroda ajtaja. — Kollár Miklós! — kiáltotta az altiszt únott, jólbe- nyakorolt hangon. Kollár Miklós ... összerázkóő.ott saját nevének hallásától. Nyolc hónapon át nem volt tisztességes neve. *— Kilencszázhuszonhármas! — ő csak így értett, csak így szólították még rabtársai is. — Kilencszázhuszonhármas, igyekezzen azzal a kiblivel! — nógatta reggelenként az őr. S Ő bensejében hiába lázongott az aljasító megszólítás ellen, megszabadulni nem tudott tőle, mert a rabruha hátán ott állt a szám: 923. Huszonhárom éves, egyszer lopott, és nyolc hónapot kapott érte ... Mintha a számjegyek is gúnyolták volna, mert e három számjegyet ösz- szeadva, illetve egymás mellé írva jön ki a „végösszeg”, No, de most már ismét van rendes neve. Elfojtott magában egy sóhajt és belépett az irodába. Kicsiny termetű, kövér ember ült az íróasztal mögött. Balkezében újságot tartott, jobbjával gőzölgő kávéját kavargatta. Néhány percig tudomást sem vett Kollárról. Majd miután felhörpintette a meleg folyadékot, hátratett kezekkel és Kollárnak hátat fordítva az ablak elé állt. ■— Hogy hívnak! — Kollárnak úgy tűnt, hogy végtelen messzeségből jön a hang. Kilenszáz ... izé ... Kollár Miklós. A kis emberke hirtelen megfordult és bozontos szemöldöke alól szúrósan nézett rá. — Mostantól szabad vagy — dör- mögte minden átmenet nélkül. — De keress 'munkát és becsületesen élj, mert... — Fenyegetően rázta mutatóujját Kollár felé. — Mégegyszer a szemem elé ne kerülj! Nesze, itt a papírod! Áló mars! * árom hét telt el Kollár Miklós szabadulása óta. Munkát sehol nem kapott, s az utóbbi héten már nem is próbálkozott az utánajárással. Az újságok öklömnyi címbetűkkel közölték, hogy „Kétezer munkanélküli van Miskolcon” — mit akar hát ő, aki ráadásul börtönviselt. 'Neki már nem azt mondják, hogy munka nincs, hanem egyenesen a fejére olvassák: — Börtöntölteléknek joga sincs a munkához! Egyszerű és kertelés nélküli elutasítás. Három hét alatt senki nem kérdezte tőle, miért került börtönbe, senki nem tudja róla, hogy az éhhalállal való viasko- dás kényszerítette a lopásra. Hogy is mondta a börtönigazgató? „Becsületesen élj, mert..Hát ö megpróbálta. De munka nélkül nem megy. Pedig mindent megtett. Az emberpiacról ő is áttette székhelyét a megyeháza elé, s leste, mit intéz Rei- singer Ferenc és Rónai Sándor Mikszáth főispánnal és Hodobay polgár- mesterrel. Az eredmény az volt, hogy a kétezer munkanélküli közül ötvenet földmunkára utaltak. Öt kiselejtezték azzal, hogy gyenge fizikumú. Nevetséges. — Próbálná meg, uram ~ mondta a munkavezetőnek —, a koplalást, magának lenne-e ereje! Majdnem megverték érte. Elzavarták azoki akiket alkalmaztak, s kilökdösték a sorból azok, akik még számba jöhettek. Hja, a kenyérharc nem ismer szolidaritást... Rótta az utcákat. A rikkancsok kíméletlenül ordították a fülébe a Reggeli Hírlap „szenzációját”: „Miskolc a munkanélküliek és ellátatlanok városa.” „Mentsétek meg Miskolcotl* „Küldöttség járt Búd és Klebelsberg minisztereknél, akik minden bajt Trianonnak tulajdonítanak”, „A polgármester a munkanélküliek lázaddA szentistváni tsz-közgyűlés margójára
