Észak-Magyarország, 1959. április (15. évfolyam, 76-100. szám)

1959-04-04 / 79. szám

Szombat, 1959. április tfSZAKMAGYARORSZÄG 9 beteget, mielőtt megkapta volna a laboratóriumi leletet. — Mi mindig így csináljuk. — Mindig így csináljuk — gúnyo­lódott a professzor. — De legalább, amikor tudomására jutott a pontos diagnózis, legalább akkor kellett vol­na visszahívni a beteget és megope­ság, amely ezt az ügyet vizsgálni fogja, követeli majd a bizonyítékot. És ez a maga számára határozottan nagy jelentőséggel bír majd. Próbál­jon meg elmenni a postára, vagy va­lamit tenni... Nem tudom... De egyet jegyezzen meg: ha ne.m tud bi­zonyítani ... — legyintett a kezével —, azt hiszem, ért engem. A zt a rosszulsikerült szombati napot Jekatyerina Szergejev- va Szamszonova soha nem fogja el­felejteni. Igaz, akkor nem tűnt egyáltalán rosszulsikerültnek. Sőt, Eltekintve az utazás előtti örök sietségtől, kap­kodástól — igen szépnek és szinte meseszerünek Ígérkezett. Ezen a napon utazott el Jelcatye- rína Szergejevna a tengerpartra. A jegy táskájában volt és majd­nem minden holmiját becsomagolta mar a bőröndbe. Csak olyan kis sem­misegek maradtak még hátra, mint kölni, szappan, fogkeje ... Egy hirtelen ötlettel elindult vá­sárolni. Rájött ugyanis, hogy régi fürdőruhája tökéletesen kifakult ta­valy nyáron — s újat kell vennie. És meg akarta még valósítani egyik na­gyon kedves kívánságát: szerezni magának egy törékeny, bambusznye- I«, színes, selyem kínai napernyőt. Minderre nagyon kevés ideje ma­radt. Solcáig kereste, amíg megtalál­ta a legmegfelelőbbet. Egy kicsit bosszankodott is, hogy ennyi időt ál­dozott rá, de elzavarta magától a komoly gondolatokat. Ettől a naptól kezdve két teljes hónapig el lehel fe­lejteni, hogy ö fiatal tudós. Most csupán egyszerű „üdülő”. Jekatyerina Szergejevna alig tu­dott felugrani a vonatra, még a ba­rátaitól sem tudott elbúcsúzni, ami viszont egyáltalán nem bántotta, hisz napok óta úgy tervezte, hogy csupán Szása fogja elkísérni. Biztos volt abban, hogy Szása ttui, éppen ma, valami nagyon fontosat fog neki mondani, valami olyat, amit eddig ö senkitől nem várt. És Szása valóban mondott valamit. Bar a búcsúzás csak másodpercekig tartott, sikerült épp azokat a. szava­kat mondania, amelyeket Jekatyeri­na Szergejevna várt: — Katyusa! Minél hamarabb visz- szavárom. És ... Örökre. Kívülállónak ez a mondat jelentő­ség nélküli, különösebb értelmet nem rejtő frázisnak tűnhet. Mert mit je­lent az, hogy „minél hamarabb visz- szavárom”? Úgyis csak akkor jöhet vissza és nem hamarabb, amikor le­jár a beutalója. De J elcatyerina Szergejevna úg-y érezte ezt, ahogy Szása mondani akarta. Es ő azt akarta ezzel kife­jezni, hogy szereti öt és nagyon üres lesz nélküle a világ. Ezt jelentette a „minél hamarabb”. És az „örökre” csupán azt jelentheti, hogy soha töb­bé nem fognak elválni. M ikor a vonat elérte a teljes se­bességet és^Szását már egyál­talán nem lehetett látni, Jekatyeri­na Szergejevna boldogan felnevetett, mit sem törődve a fülkében ülőkkel. Csak arra gondolt, milyen fantasz­tikus gyorsasággal telt el az egész nap, és milyen butaságokért veszített el jónéhány órát. Mert például mi szüksége van neki, a d,élen született nőnek, a napernyőre? Hiszen ö sze­reti a napfényt, és minden vagya, hogy csokoládébarnára égjen. „Még szerencse, hogy a diákok nem láttak” — gondolta vidáman. ■„Minden tekintélyem oda lett vol­na!” A diákok véleményére Szamszo­nova nagyon sokat adott. Mindig igen kedves volt velük, de a bizal­mas hangot nem engedte meg nekik. Jelcatyerina Szergejevnát a megis­merkedés első pillanatában bárki diáknak vélheti. De csak addig, amíg nem■ beszélget el vele. Szamszonova hangja határozott volt és nyugodt a, foglalkozásokon és a kórházban egy­aránt. Már régen egyedül végzett igen nehéz operációkat, és senkisem csodálkozott azon, hogy gyakran ál­lították példaképül a többi fiatal or­vos elé. J ekatyerina Szergejevna bőrönd­jéből egy képeslapot vett elő. Egy szérűén hihetetlennek tűnt szá­mára, hogy már úton van és azt csi­nálhatja, ami éppen tetszik neki: gondolat, nélkül tekinthet ki az ab­lakon, feküdhet az ágyon, olvashat, aludhat, bár még az éjszaka messze van. És mindössze öt-hat órával ez­előtt még a klinikán volt! Azzal a határozott szándékkal uta­zott el szombaton, hogy vasárnap megnézi majd a tengerparti várost, bár a beutalója hétfőre szólt. Ezért volt ez a nagy sietség, hogy az eluta­zás napján is dolgozott még. Igaz, a vizitet gyorsán levezette, a diákok már hazautaztak, de sok időt töltött a kórtermekben. Mindenki sajnálta, hogy elutazik. Kívántak neki kelle­mes üdülést, jó szórakozást és ezt a munkanapot könnyűnek, sőt kelle­mesnek is lehetett volna nyilváníta­ni, ha a laboratóriumból nem jelen­tették volna. hogy az egyik betegnél, Kravcov>ánál rosszindulatú dagana­tot találtak. Pedig .Jekatyerina Szer­gejevna nagyon reménykedett, hogy nála nem lesz semmi baj. Kiírta a beteget, meg sem várva a laborató­rium válaszát: semmi értelmet nem látott abban, hogy egy egészséges embert itt tartson a klinikán. így viszont megváltozott a helyzet és azonnal be kellett hívni Kravcovát műtétre. Jekatyerina Szergejevna írt, zgy levelet a betegnek arról, hogy jelen­jen meg a klinikán és a kórházból kijövet bedobta ezt a levelet a Nyevszkijen egy postaládába. „A vonaton el kell feledkezni a betegekről és a műtétekről” — pa­rancsolta meg magánék: Szamszono­va. A múlt könnyűnek és nagyon kedvesnek tűnt hirielen, pedig a va­lóságban korántsem volt az: a jövő — ezer örömmel kecsegtetett. * A baj. mint mindig, váratlanul jött és onnan, ahonnan senki sem várta. Félév elteltével Szamszo- novát behívatta magához professzor Szvesnyikov, a dékán, és mint soha, szigorúan parancsolta: — Foglaljon helyet! Ez parancs volt és nem kedves kérés arra, hogy üljön le. És Szves­nyikov úgy ejtette ki a szavakat/ rálni. — Tudom, de én szabadságon vol­tam .., — Sütkérezni? — szakította félbe durván Szvesnyikov. — Egy embert pedig megölt! Szamszonova hirtelen felháboro­dott: hogy meri felemelni rá a ha:iq- ját és általában, ki adott neki enge­délyt, milyen jogon beszél vele ilyen tónusban, meg sem engedve, hogy megmagyarázza a dolgokat? — Engedje meg, lvan Szemjonics, én így nem tudok beszélni. Magya­rázza meg, legyen szíves, miben va­gyok bűnös. Azt hiszem, megértheti, hogy nem tudtam a beteget meg­operálni, hiszen más városban vol­tam. — Ezért magét senkisem teszi fe­lelőssé. — Hangja kissé engedett az előbbi tónusból. — De amikor meg­tudta. hogy a betegnél rosszindulatú daganatot találtak, köteles volt visz- szahívni azonnal, abban a percben, ahogy megkapta a látleletet. És ma­ga ezt nem tette. — Rosszul gondolja. Én elküldtem Kravcovának a levelet. Az öreg vizsgáiban és reményked­ve nézett Jekatyerina Szergejev nára. — A feladóvevény magánál van? — Nincsen. Feladóvevényem nin­csen. Én közönséges levelet küldtem. Bedobtam a postaládába. I gazat beszélt és mégis azt a látszatot keltette, hogy hazu­dik. Igen, Jekatyerina Szergejevna ér­tette. Egy pillanatra lezárta szemét és megjelent a kissé gyűrött, sárga bo­ríték, a ferdén odaragasztott bé­lyeggel. A Nevszkijen dobta be. nem messze a Nyeva Filmszínháztól. De hogy, hogy bizonyítsa ezt?! A tkozott, közönséges levél! Ettől a pillanattól kezdve minden lev>elét ajánlva fogja küldeni! Az álmatlan éjszaka után fájt a feje és szédült. Megnézte magát a tükörben és elcsodálkozott, mily eh szenvedő az arca. mennyire ijedt a szeme. Nem ismert magára. Tehát, egy nap alatt így még tud változni! De nem volt idő a nézegetésre. Va­lamit tenni kellett. Méghozzá gyor­san! De mit? Ha Szása itt lenne mellette, segí­tene! De nem volt itt... Elutazott, kiküldetésbe. És mi lenne, ha telefonálna neki oda? A szállodába? ­Jekatyerina Szergejevna interur- bánt rendelt. És a telefonos kisasz- szony kérdésére, hogy „hány perc?” azt. felelte: — Minél többet, 15—20. amennyit lehet! Mikor meghallotta a. telefonban Szása kedves hangját, azonnal meg­könnyebbült. Már hinni tudott ab­ban, hogy minden sikerülni fog. Gyorsan, félve attól, hogy az idő el­szalad, mesélte el Szásának bánatát — Most mit csináljak? A postán nívósén semmi maradványa. — Katyusa! Menj el hozzáA haza. — Kihez? — ijedt meg Jelcatyeri- na Szergejevna. — Kravcovához? Hát értsd meg, hogy meghalt. — Hát menj el a rokonaihoz. — Mit beszélsz. Szása? Én, akit bűnösnek tartanak?... Szása próbálta megmagyarázni, de a telefonos kisasszony valami kelle­metlent mondott és Jekatyerina Szergejevna ottmaradt kezében a te- l e fonkagylóval. * E lőször a Szása, tanácsa Jekatye­rina Szergejevnának lehetet­lennek tűnt, de aztán rájött, hogy más kiút nincsen. „Mit mondok ezek­nek az ismeretlen embereknek? Ho­gyan magyarázzam meg ezt az elké­sett látogatást?” — gondolta elkesere­detten, amikor a Kuznyecsnyij ke- resztútnál a házat kereste. — Hiszen nem mondhatom azt, hogy most. amikor magamat kell igazolni. azon­nal találtam időt. És akkor, nyáron nem értem rá ... Szamszonova gyű­lölte mpgát ebben a pillanatban. — Ha én akkor elmentem volna hozzá, megmagyaráztam volna a kö­rülötte élőknek, miről van szó, el­jött volna, a klinikára és akkor meg tudtam volna menteni ezt az em­bert és élhetett volna, még jónéhány tíz évet! Jekatyerina Szergejevna a rémü­lettől nem tudott tovább menni. Megállt, kigombolta kabátját és ne­kitámaszkodott az elrozsdásodott vizvezetékcsőnek. — Nem szabad elengedni magam, — parancsolta meg önmagának, — De hátha nem kapta meg a levele­met? Hátha elveszett a levél? Akkor valóban én öltem meg! De miért ép­pen, ez a levél veszett volna, el? — minth.a valaki megnyugtatóan sut­togta volna a fülébe: Megkapták. mintha valami rettenetes hírt akar­na közölni Jekatyerina Szergejevná- val, olyan hírt, amitől el lehet ájul­ni, el lehet esni és éppen ezért elő­relátóan leülteti. — A maga osztályán feküdt egy Kravcova nevű beteg? — Kravcova? — próbált visszaem­lékezni erre a vezetéknévre Jekatye­rina Szergejevna. — Igen, igen. Va­lamikor ott feküdt. Ha ez. az, akiről most ön beszél. — Igen, ez az! — vágta el Szves­nyikov. Tudja maga, hogy ez a be­teg a maga hibája miatt halt meg? — Meghalt? — Szamszonova egy másodpercre elfulladt. — Miattam?! — Pontosan, A fiatal nő felállt. — Én nem értem ... — Mit nem ért?! Mit nem ért ma­ga?! — Szvesnyikov először életé­ben kiabált így rá. — Maga kiírta** Szvesnyikov dühösen csapott ' az Biztosan megkapták. Csak. bizonyi- asztalra. tékok kellenek.” — Hát ki csinál ilyen dolgot? — Úgy tűnt, mindjárt megüti az as­szisztensét. — Én mondjuk, elhiszem magának. De a többiek? A többiek nem fognak hinni. Kell a bizonyí­ték! A beteg nemrég jött be a kór­házba és. a negyedik napon meghalt. Meghalt! Érti?!... És amiJcor elkezd­ték kutatni, a végén kiderült, hogy egy félévvel ezelőtt a maga osztá­lyán feküdt. És maga csak úgy ki­engedte, nem hívta vissza, nem gon­dolt rá ... Óh, ha meg lenne az aján­lott levél bizonyítéka!... „Könnyű mondani, ha meglenne! De nincs meg!” — Jekatyerina Szer­gejevna visszagondolt erre a bolon­dos nyári napra. Ajánlott levél... és ki gondolt arra, hogy minden így történik. — Szóval, igyekezzen bebizonyíta­ni. hogy a levelet elküldte. A bízott­Bizonyítékok... — De ki lesz az, aki Kravcova ro­konai közül leáll velem beszélgetni erről a szerencsétlen levélről? — Is­mét reménytvesztetten gondolt erre. — És mi gondjuk van egyáltalán az­zal, hogy én... Megvan a maguk bánata, és azonfelül valószínű, gyű­lölik az orvosokat is. Meglehet a vé­leményük rólunk. Az eredménytelen orvostudomány... De eredményié- len-e? Hiszen Kravcovát meg lehe­tett volna menteni, ha időben visz- szajön... ♦ Soká és nehezen ért fel a lépcsőn és hosszú ideig nem mert becsenget­ni. Végre mégis hozzáért a csengő­höz. S enki nem nyitott ajtót. Lehet* hogy nem is hallották. Da le- hét, hogy nem is csengetett, hiszel csak éppen megérintette a csengőt. Mégegyszer megnyomta. Az ajtó ■ma- gül léptek hallatszottak. Szamszonovát beeresztették és vé­gigkísérték a hosszú folyosón, Krav- cováék szobájához. Jekatyerina Szergejevna bekopog« tatott. Az íróasztal mögött barna iskolás- ruhában. fekete kötényben egy kis­lány ült. Vékony copfjai borzasak* mintha három-négy napja nem jé» sülték volna. A szoba sarkában színes ceruzákt törött játékok — kis mozdony, já­tékautó kerék nélkül. Kövér kisfiú ült a földön, gyűrött matrózruhában válogatott köztük» Egyik zoknija félig lecsúszott, a má­sik ott hevert a színes játékok közölt. A falon, a könyvespolc mellett ha­talmas, felnagyított fénykép függött. Kravcovát ábrázolta. Jekatyerina Szergejevna hirtelen visszaemlékezett az arcára, amelyet eddig csak homályosan sejtett. Úgy tűnt neki, hogy ítravcova vádlón néz ... Gyorsan elfordult cf képtől. — Van itthon valaki a felnőttek közül? — halkan kérdezte a kis­lányt. — Igen, apa. És ebben a percben az ajtó mögül valaki szólt. — Nyisd ki, Tanya, • Magas, borotválatlan férfi lépett be, gőzölgő fazékkal kezében. A férfi közömbösen nézett Szam- szonovára, egyáltalán nem csodál­kozva azon, hogy itt találja. Miko\ letette az edényt, Jekatyeri­na Szergejevna közelebb lépett hoz­zá. — Bocsánatot kérek, hogy ilyen nehéz időben zavarom és kéréssel fordulok önhöz ... H allgatagon állt a férfi. Úgy. mintha nem is fogta volna fel a szavak értelmét. Semmit nem kér­dezett és hellyel sem kínálta meg. — A maga jelesege egy fél évvel ezelőtt nálam feküdt a kórházban. Ofvos vagyok. Írtam neki egy leve­let. Azonnal jelentkeznie kellett vol­na nálunk. Ez megmentette volna. És ő nem jött el... ! Csak most vette észre, milyen fi­gyelmesen hallgatja a feketekötény es kislány. Igen, és a kis kövér fiúcska is abbahagyta a játékot és Szamszo- novára nézett, mintha értette volna, miről beszel. Csak az apa nézett va­lahová messze, az ablakon túlra és amikor hirtelen felé fordította a fe­jét, Jekatyerina Szergejevna bánat­tól elszürkült szemekkel találkozott. — Ha én akkor ezt a hívást aján­lott levélben küldöm el, most engem nem tartanak bűnösnek ... T udta, hogy nem azt mondja, amit kellene, de nem volt ere­je gondolkodni, értékelni a szavait. Kravcovát nem lehet visszahozni, Szamszonova él. És neki igazolás kell. Neki az a fontos, hogy az az ember megértse, amit ö akar. És ö megértette. Bement a másik szobába, moto­zott, különböző dobozok között és sokáig zizegett papírokkal. Vissza­jött és odanyújtotta a borítékot. Igen. ez az ö levele volt! Az a sárga, kissé gyűrött boríték, ferdén felragasztott bélyeggel. Igaz, valami új megjelent rajta, — a postai bé­lyegző. Persze, ez nem lehetett ak­kor ott, amikor bedobta a postalá­dába. De miért gondol most erre? Egyetlen dolog fontos: megvan a le­vél. Látja és tartja a kezében! — De miért? Miért nem jött be akkor a kórházba? — Nem tudom. Nem gondolta biz­tos, hogy fontos .., — És ön? Semmit sem tudtam a levélről!.. Csak most találtam meg ... Utána. A lépcső alján Jekatyerina Szerge­jevna futni kezdett. De az utcán lé­pései egyre lassultak. Szemei előtt olt állt a magas, borotválatlan férfi, forró fazékkal a kezében, ja fésület­len kislány és a kisfiú a földön... „Minden másképp történhetett volna, ha akkor egy kicsit többet gondolok a mások életére!” A levél a postai bélyegzővel Jeka­tyerina Szergejevnánál volt, de nem tudott már örülni ennek. Nagyon rosszul érezte magát. Tudta, hogy a bizottság előtt iga­zolja ártatlanságát De a saját lelkiismerete előtt? Fordította: Urban Nagy Rozália

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents