Észak-Magyarország, 1958. december (14. évfolyam, 284-307. szám)
1958-12-07 / 289. szám
Vasárnap, 1958. december 7. PSfAKMAGT AROtlSZ Mi 5 JUHAROS DEZSŐ: AKÄC ISTVANs Függelemsértés A »szentségös« Józsepp főherceg jön inspirálni — adták szájróL-szájra a parancsot a lövészárkokban megbújt népfölkelő bakák, s a közéjük beosztott 18 éves gyerek-katonák. 1918 augusztusa. A lövészárok a Piave partján húzódott. A Nap erősen tűzött, a szemben lévő sziklás, kopár hegyoldal tízszeresen visszaverte azt. A hőség szinte kibírhatatlan volt a gyenge koszton élő, keveset pihenő magyaroknak. Vigyázni kellett minden mozdulatra, amint kidugta a fejét valaki, az olasz azonnal odalőtt. ■Éjjel az aknazáportól nem lehetett pihenni. A legénység fásultan, közömbösen fogadta a hírt, de nem úgy a tisztikar. Nagy »letolásra« számíthattak, mert a tavaszi szemle óta semmi eredményt nem tudtak felmutatni. A terep nehéz, az olasz tüzérség jo, amellett helyzeti előnyük is van. A szinte kiképzés nélküli gyermekekkel és az öreg népfelkelőkkel emberfeletti a vonal megtartása, előrenyomulásról szó sem lehet. A főherceg percnyi pontossággal megérkezett. A jelentések vétele -után megszemlélte az első vonalat képező lövészárkot. Alig haladt 3—400 métert benne — a tisztektől kísérve —, az olasz tüzérség srapnell- és aknazenét adott a szemléhez. A főherceggel egyetemben mindenki az egérlyukba is bebújt volna. A halál kaszája aratott. Éjfél után sikerült a magas vendégnek megszabadulnia a lövészárok kényelmetlen helyzetéből és eljutni a biztonságosabb főhadiszállásra, — de a hónapok óta szenvedő legénység továbbra is ott maradt. — Honnan a fenéből tudta meg a tálján, hogy itt jár közöttünk a szentségös főherceg?! Oszt hogyan idelőtt — súgta az egyik népfelkelő a mellette kuporodó szomszédjának. ■— Biztosan Zita üzente meg nekik. Jó kémjeik vannak. — Mi itt fogunk megrothadni, meglátod komám! — Hát én se hiszem, hogy elevenen szabadulunk ki innen. — Csak legalább rágyújthatnék, legalább mégegyszer jóízűen kipimagadat. — Én meg szeretitek megegyszer jóllakni csirkepaprikással. — Hallod, komám! Elhatároztam, ha mégegyszer hazakerülök, egy egész birkacombot süttetök meg az asszonnyal, s le nem teszem, míg egy falat lesz belőle. — Nem tudom, lesz-e még módunk rá az életben?!.;} X főhadiszállás biztonságos kávémé jából távcsövön szemlélte a terepet a főherceg. — Uraim! — szólalt meg — ott, a szemben lévő hegyoldalon, azon az ablakszerű nyíláson^ keresztül látja a mi- terepünket az ólasz megfigyelő, onnan irányítja a hegy mögött lévő tüzérségüket. Ezt a megfigyelő állomást kell megsemmisítenünk, ezzel megbtnítjuk az ellenséget! A második lépés pedig, megkerülni a hegyet és rohammal elfoglalni a tüzérséget! A tisztek összenéztek, mindegyik arra gondolt, vajon lesz-e erre. a szinte lehetetlen feladatra vállalkozó. A megfigyelő csak úgy semmisíthető meg, ha valaki felmászik a sziklákon és kézigránátot dob be a nyíláson. Nappal lehetetlen, mert lelövik a vállalkozót, éjjel sötét van, nem lehet látni a nyaktörő utat. A főherceg újra felvette szemére távcsövét, s hosszan nézte a sziklákat, — ki tudja minő gondolatok forogtak agyában. — A századparancsnokokal kérem! — fordult meg. A megbeszélés eredménye az lett, hogy a századból keresnek egy vállalkozó embert, aki végrehajtja a lehetetlent. Az első napon nem akadt jelentkező, pedig dupla rum adagot osztottak ki közöttük. — A katona előtt nincs lehetetlen! fakadt ki mérgelődve a • főherceg. — Az aranyérem senkit sem vonz hőstettre?!. Két tartalékos hadnagy cigarettázik a kaverna közelében. Suttogva beszélnek, amikor megüti- fülüket a kiíakadás. — Dühöng Józsepp apánk. — Aranyérem? — neveti, el magát a másik. — Annyit ér a legénység előtt, mint a pipafüst. — Furcsa szellem van kialakulóban a legénység között. Figyeled?!...; •— Nem csodálom, igazuk van!;.-: Aki végrehajtja a hőstettet — olvasták vasárnap a századparancsnok ok József főherceg felhívását a legénység előtt —, nagy aranyérmet kap és azonnal leszerel; — Leszerel.. ; leszerel... — zúgott a berumozott legénység. — Én vállalom! — lépett elő Kovács Péter honvéd. — Derék legény vagy. Méltó utódja. Kinizsi Pálnak, Dugonics Titusznak! — dicsérte meg a század- parancsnok. •— öngyilkos , t;; öngyilkos öngyilkos — szörnyülködtek az öreg népfelkelők. A százados azonnal magával vitte Kovácsot a főherceg elé, nehogy a többi megfertőzze, lebeszélje mert mit lehessen tudni, nincs-e a legénység között, titkos kommunista? ; ; ; Kovács az előzetes kioktatásra — olyan feszes vigyázzba állott meg «Józsepp apánk« előtt, mint egy szobor. — Pihenj! — szóit a főherceg, s előbb alaposan kikérdezte Kovácsot, s csak azután avatta tervébe, illetve adta ki a parancsot. Megtudta, hogy Kovács Péter honvéd kétholdas kisoaraszt gyermeke, özvegy édesanyja négy apró gyermekkel tengődik otthon. Ő a legidősebb, leszerelése létkérdés. Á telihold bevilágította a piavei harcterei. Kovács Péter honvéd elkészült. Vízmentes dobozbán hátára kötötte a kézigránátokat. Hason kúszott a vízig. Arra két hatalmas fa árnyékot .vetett, az árnyék irályában átúszott a túlsó partra. A vizes ing testére tapadt, fogai vacogtak, hideg volt a víz, fázott. A hat kézigránátot derékszíjába fűzte, s megindult a sziklákon felfelé. A percek óráknak tűntek fel. Vagy 100—150 méter magasan volt. A szikláról-sziklára mászás kifárasztotta, homlokát kiverte a verejték. Megállt. Nekitámaszkodott a sziklának, kifújta magát. Inge ujjával letörölte homlokát. Csend. Eddig nem vették észre. Újra nekiindult.. Egy magas sziklára alig tudta felhúzni magát. Majd egy kökénybokrocska — alig két aaasznyi — végig hasította a nadrágját. Lassan ugyan, de egyre feljebb jutott, majd egy sziklafal elé ért. Kinyújtotta kezét, nem .érte el a tetejét, vagy 8—10 eentiméternyi- vel magasabb volt. összehúzta magát, mint a macska, nagyot ugrott, elkapta a szélét. Fájdalom hasított az agyába, a balkezét az éles sziklafal felhasította.:: a vére csörgött.:; Legyűrte fájdalmát, felhúzta magát. Feltekintett a célra:;:; nem messze van már, de úgy érzi, ereje fogytán van ..; Melle zihált. Különös fáradtság fogta el..-. Jó volna rágyújtani, de nem lehet.:: Hirtelen arra gondolt, hogy milyen veszély várja ott fenn? Jó volna visszafordulni. Megbánta. Anyám! — jutott eszébe, vajon látom-e még? Uj erőt adott neki a honvágy; Keze sajgott, de elindult. A főherceg és az egész tisztikar látcső vön meresztgették a szemüket ; — Semmit nem látok! — mondta a főherceg a körülötte állóknak. Lát valaki valamit?! Szóljon, ha lát! Mindenki hallgat. A legénység is feszült figyelemmel mered a sziklás hegyoldalra. — Szegény gyerek! Őt se látjuk többet! — vélekedtek baj társai. A főherceg elővette aranyóráját, ránézett. — Két órája, hogy elment, történni kellett volna már valaminek. Mindenki idegpattanásig figyelt. Valahol lövés dörrent. Meghűlt mindenkiben a vér. Felfedezték volna? Rettenetesek a bizonytalanság percei. Kovács Péter a lövés pillanatában alig volt 15—20 méterre céljától. Észrevették, — gondolta. — ösztön- szerűen meghúzódott egy szikla árnyékában. Várt, hallgatózott. A percek végtelen hosszúaknak tűntek. Felnézett. Előtte ásítozott feketén a megfigyelő ablaka. Néma csend. Úgy látszik, csak vaktában lőttek. Elővette kulacsát, jót húzott a rumból. Lesz, ami lesz! — határozta el magát. Kezébe vett egy gránátot és óvatosan kúszott a nyílás felé. Mikor már csak három lépésnyire volt a megfigyelő, hirtelen mozdulattal elkészítette és bevágta a gránátot. Utána villámgyorsan mind az ^ ötöt, s iparkodott lefelé. A főherceg, a tisztikar, a legénység megfeszült idegei feloldódtak a robbanások láttán. A megfigyelő tjeiül kigyulladt, világított. Látszott, hogy Kovács Páter jó munkát végzett. — Sikerült! Sikerült! — újjongott mindenki. Kovács Péter főhercegi aláírással ellátott nyílt paranccsal a zsebében boldogan utazott hazafelé Budapesten keresztül Vácra. leszerelni. Kerekes Imre tartalékos hadnagy feleségével beszélgetve álldogált a Keleti pályaudvar érkezési oldalán. A bécsi gyorsot várta. — Szervusz! — tisztelgett felé egy előttük elsiető fiatal hadnagy. — Szervusz! — fogadta Kerekes.. Utána nézett és elnevette magát. — Ez sem volt még a. fronton, nem szagolt még'puskaport, a derékszíját sem tudja felkötni, — mondta feleségének. — Fekete lakk-derékszíja ugyanis a derekán meg volt csavarodva. Egyébként úgy nézett ki, mintha skatulyából szedték volna ki. — Hogyan lehet ilyen fiatalon már hadnagy? — Hogyan? Szükség van most tisztre, biztosan a Ludovikán soron- kívül vizsgázott és előléptették. Jő lesz majd ágyútölteléknek. Hatalmas fütty. Befutott a bécsi gyors. Ott pöfögött a mozdony előttük. Az egyik első osztályú kocsiból két elegánsan öltözött nő szállt !e, láthatóan anya és lánya. A hadna- gyocska odaugrott eléjpk. —Kisztihand! Kegyelmes asszony!, Kisztihand! Elizke! — hajlott meg, s csókot cuppantott a kezükre, közben sűrűn csapta össze ezüstsarkan- tyús bokáját. Viselkedése és minden mozdulata elárulta, hogy a két nő szemében világmegváltó óriásként szeretne feltűnni. Az üdvözlés . alig. néhány percig tartott. A kijárat felé igyekvő tömegben sietve lépked Kovács Péter honvéd. Iparkodik, hogy minél előbb átjusson. a Nyugatiba,, hogy elérje a váci vonatot. «Honvéd! Hozzám!« kiáltás ébresztette öntudatra. Önkéntelenül is hátranézett. Fiatal hadnagyot pillantott meg, aki feléje hadonászott. — Azonnal hozzám! Kovács Piter nem tudta mire vélni a dolgot. de visszalépett, ösz- szekapfa magát, tisztelgett. — Parancs! — Micsoda disznóság! Impertinen- ci£j! — ordított a hadnagy, hogy zengett belé az egész pályaudvar. — Mi vagy, honvéd, vagy suszterinas?! Tisztelgés nélkül mentél el mellettem, mint egy állat! Annak is több esze van! Kovács Ijonvéd merev vigyázzban áll1. A hadnagy ordított,, hadonászott, majdnem az orrát ütötte el. Kíváncsiak gyűrűje fogta őket körül pillanatok alatt. — Tolvajt, gyilkost, katonaszökevényt fogtak? —- kérdezgették. A nagy ordításra odajött a pályaudvari csendőrjárőr, áttörte magát az embergyűrűn s jelentkezett a hadnagy előtt. A hadnagy rendelkezett: — Függelemsértés! Egy órai kikötés ! A járőr közrekapta Kovács honvédet, bevitte az őrszobára, onnan azonnal átkísérték a Margit-körúii katonai fogházba. Ott. azonnal egy hadbíró elé állították. Mutatta szegény feje a nyiltparancsot. — Nem érdekes! Addig, amíg katona, a katonai törvényeket, betartani köteles! Majd, ha leszerelt, azt csinál, amit akar! Micsoda cucilista szokás ez? Elmenni a tisztek melleit tisztelgés nélkül?! Miii?! A- függelem sértést elkövette! Az egy órai kikötést végrehajtani! Végeztem! A pribékek elkapták a kezét és felhúzták, a Iába nem érte a földet. — Jaj, anyám! — jajdult fel, s öt perc múlva elájult. Leengedték, fellocsolták.Újra kikötötték. Megint elájult. A végrehajtó pribékek élvezték, röhögték, mert hajtogatott szegény valamit:«* HAJNALI ÉNEK Mérgezett tőrével a gúnynak átkozottul szívembe szúrtak. Folyosóin a kék ereknek vérköreim vadul remegtek. De azután magamra leltem, és a gúny porát lesepertem. Hittem álbafátok szavának, — jaj, kegyetlenül tép a bánat... Kis, semmi nők vak rabja voltam. Bizalmatok eltékozoltam, küzdő társak, igaz barátok, higyjetek nekem, újra Iátok! Atyánk, vezérünk, fényt hozó Nap, áldd meg induló sarainkat, ölelj át minket, ős vezérünk, és forrald forróbbá a vérünk, hogy még mesteribb győzelmekre vezesse fiait az Eszme. Ki közülünk más útra téved, ki csínyli a te fényességed. Mert mi vagyunk a messze látók, konok sötétet leigázók. Aki osztályát5 megtagadja, osztálya vissza ne fogadja, vesse ki, mint 'habját a tenger, kísérje vádló fergeteggel. Körúti fák, ti balladások, alattatok lelkembe ások. Amíg csak élek. nem felejtek, testvéreimért könnyet ejtek. Amíg csak élek, úgy vigyázok, földünk ne legyen vértől ázott.... Anyag légy hű és engedelmes, az Ember gigászi, küzdelmes csaták után meglelje társát, s belőled gyúrja arca mását. Benne vagyunk a lüktetésben, verejtékben, csókban, vetésben. Hitünket senki le nem győzte, így lettünk mi e század hőse. Tudom, szépek a holdas esték, — de hogyha róluk csicseregnék, megtagadnám, mit tegnap szóltam, hisz, már tegnap is ezt daloltam: a munka, az új: tiszta s áldott, ragyogjanak, mint ideálok. Rám zuhantál, lobogó fáklya, s- ajkam ujjongva szétkiáltja házak, terek gazdag növését, korunk ritmusát, lüktetését. Szívom gyáraink szőke füstjét, csodálom útjaink ezüstjét, taposom karcsú hidjainkat. mozdony röpít, gép légbe ringat. Hírnökünk száguld a magasba, holnap megyünk a Holdba. Marsra. Falvainkban villanyfény éled. A tudás már nemcsak ígéret, mindenkié,, ki átkarolja. Köszönöm, hogy e drága korba’ élek! S vallhatom szerelemmel: dicsértessék a növő Ember. Szívünk, űzd el a büszke lázat, hulljon reánk boldog alázat, hogy még mesteribb győzelmekre. .... vezesse fiait az Eszme, Szánjatok szerte, ifjú vágyak, zászlónk harsogva, zengve árad hajóján a történelemnek. Nem láttak soha. soha szebbet! Ahogy formálódik világunk, olyan lángoló utat vágunk testébe az örök időnek, senki nem vágott gyönyörűbbet! ............OOO ■' ■■ — E RNYEY GYULA: A sajószentpéteri bányásztelepen Lehetnek életemben lila körmű nők, bárkik, nem felejtem az izmós. teregető asszonyokat. A féligkész házak, összegyűrt föld, vízvezeték csövek és már elfoglalt lakások közt, *............... —■««*—OOO ■ —— -»Mii»-.» N ÉMETH TIBOR: Számadást teszek Vállamon hordtam ide sorsomat, Nem sok az egész, ne is várj sokat, Lerakom eléd rejtett terhemet, S életemről most számadást teszek; Húsz évem ment el, s egy sem kérdezett, «- Mire használtam fel az életet?! Bánat jött s öröm, mind emlék ma már, Kacajuk s gondjuk olyan messze jár. az új, nagy üvegtábláiú ablakok előtt az inget, nadrágot, zoknit úgy teregették, mint egy-egy vidám pillantást. És a ruhák lobogtak, mint új kor zászlói — szerelmesen. Nem fáj már semmi! — El nem hagytalak Ember, s a hitem mindég is te vagy, Bár sokszor sírtam, míg összeraktam Gondod, s enyémmel eggyé faragtam. De éltem s bírtam, egyedül, némán, Panaszra soha nem görbült a szám, Vártam, hogy egyszer én is szólhatok Hozzád majd egy szót, annyit, hogy — vagyok! .........——————————— — Hát ezért... — de csak sóhajba fulladt, a pribékek nem értették. Tizennégyszer ájult el, mire letelt az óra. Leeresztették. Elvágódott, mint egy zsák. Felállították, összeesett::: — Az anyja mindenit. a marhájának: Hát még egy kis kikötést sem bír ki! Vihetjük az orvoshoz, — méltatlankodtak a pribékek. • A hadnagyocska a kegyelmes asz- szonnyal és Eliz kisasszonnyal egy belvárosi cukrászdában ült. — Proszit! — ütötték össze a Ii kőrös poharakat. — Majd meglátja, kegyelmes aszszonyom! Mi hamarosan kimegyünk a frontra* s térdre kényszerítjük az antantét* A király csak benflÜlH bízik, a fiatalokban!::: Kovács Péter honvéd egy hétig fé»' kíidt a honvédkórházban; A frontról életkedvvel teli fiatafi ember a kórházból szomorúan táwy zott. Egy öreg, jószívű orvos állt 3 folyosón, ápolónőjével beszélgetve* Amikor Kovács elhaladt mellettük* szomorúan megjegyezte: — Ebből a fiúból sem lesz erősj munkás karú ember többé soha!;*<
