Észak-Magyarország, 1958. december (14. évfolyam, 284-307. szám)

1958-12-06 / 288. szám

Szombat, 1958. december 6. 3 fiSZAKMAGYARORSZAG Zárszámadás után Baktakéken a megye északke- van leti oldalán. Sokkal hidegebb, mint az alföldi: Csát és Kövesd környéki vidéken. Emitt a hó is nagyobb. Térdig érő András napi hóban szánkóznak a bakta­kéki gyerekek. Molnár János bácsi, a Szabad Föld Tsz elnöke szalmát villáz a tűzre és amikor az enyhén ereszkedő ködben felvillan a láng, kellemes érzés fut át rajtunk: alig­hanem disznótorba érkeztünk ... — Már megtörtént! — mondja nevetve az elnök —, zárszámadásra vágtunk egy szép hízót. Arról pedig (mármint a íüle-farkaevésről) ala­posan megkéstek az elvtársak, mert nem hagytunk belőle egy cseppet sem. A szalmalánggal vizet olvasz­tok. Befagyott a kád. Ördög gondol­ta, hogy ilyen gyorsan ránkreccsent a tél! Kapitányosnak használtuk a nyári tűzvédelemhez, most pedig szükség van rá az istállóban. Lehet ez a vaskád legalább há­romszáz literes, de olyan vastag jégréteget vont rá a fagy, hogy há­rom villa szalmát is el kell rajta égetni, amíg vékony erecskében ol- vadozni, csordogálni kezd belőle a víz. Az udvaron, s a sertéshízlaló karámokban nemkülönben vastag a jég, s mielőtt esti etetéshez kieresz­tenék az állatokat, szalmát telíte­nek a földre, nehogy elcsússzanak, s lábukat törjék az értékes hízók. A tsz elnök nem titkolja büszkeségét: ritkán látni a környékbeli ^falvakban ilyen gondosan nevelt, tisztán tar­tott állatokat. — Vagyonunk nagyobb felét ebből . ___________________t________ s zereztük — mondja és azt is hoz­záteszi, hogy a jövő esztendőben még fokozottabban áttérnek az ál­lattenyésztésre. Zárszámadáskor terforfnt helyett 37 forintot fizettek egy mun­kaegységre —, ebből 17 forintot készpénzben, a többit mezőgazdasági termékekben. Ez a szám jónak mondható, hiszen az aszályos eszten­dő a baktakéki Szabad Föld termé­sét is alaposan megvámolta, de mert tervszerűen aprómagtermesztéssel is foglalkoztak, megnyerték azt, amit a búzán vesztettek. Molnár elvtárs azt mondja, hogy 82 ezer forintot kaptak készpénzben here- és lucernamagért. Az 58-as esztendő okulásként sok hasznos tapasztalatot adott. Most számolták ki, hogy amíg a növénytermesztésben 27 munkaerő a gazdasági évben szerzett vagyon felét, addig az állattenyésztésben a másik felét nyolc fő szerezte meg. A növénytermesztésben tehát jóval nagyobb volt a ráfordítás. Jövőre te­hát úgy tervezik a munkát, hogy csökkenjen a ráfordítás és ugyan­akkor emelkedjen a tiszta jövede­lem. Molnár elvtárs az aprómagter- mesztés területének további növelé­sére gondol és nem rejti véka alá további terveit sem, amelyet, ha nem is jövőre, de később megvaló­síthatnak. Mutatja a gazdasági épü­letek végében lévő területet, mutat­ja a patakot, amelyet, ha gáttal fel- duzzasztanának, nagyszerű kertésze­tet lehetne létesíteni. Hasonló el­képzelései vannak egy víziszárnyas­telep létrehozására is. Most inkább még azzal küzdünk — mondja Mol­nár elvtárs —, hogy kevés a tag, sok a föld. Hiányzik az emberi mun­kaerő. Zárszámadás után 3 új be­lépő — köztük egy kőművesmester — felvételi kérelmét fogadtuk el, s ahogy hírlik, többen gondolkoznak még a faluban, hogy a Szabad Föld­be lépnek. Idén sokat fejlődött a csoport. Jellemzi ezt a fentebb „ elmondott szám is. De legjobban jellemzi, hogy adósság nélkül, hiteligénylés nélkül valósították meg beruházásaikat. Saját erőből hozták rendbe a mag­tár épületét, ugyanígy korszerűsítik a sertéshízlaló karámokat, amelyet annak idején a gépállomás nem kí­mélt meg. Jövőre pedig? A inni) Molnár elvtárs fuu p nem az 59_es gazdasági évet érti, hanem sokkal előbbre gon­dol. Arra az időre, amikor minden tervük megvalósul, amikor majd a fiúk is itthon lesznek már. Két fiút küldtek mezőgazdasági technikum­ba. Barta Ferencet és Szádvári Gyu­lát. A tsz küldte őket, hogy elvé­gezve majd az iskolát, a baktakéki Szabad Földben gyümölcsöztessék tudásukat. Ezt bizony sok tsz megtehetné a megyében! Molnár elvtárs már készülődik, hogy meglátogassa őket és — ha ne­tán megszorulnának —, némi zseb­pénzt is nyomjon a markukba. (Ónodvárí) BOGARAS TÉSZTA ÉLETEM ELMÚLT HÁROM ÉV­TIZEDE alatt találkoztam már sok bogaras emberrel, ám bogaras tész­tát nemhogy nem ettem, de nem is láttam egészen az elmúlt vasár­napig. Akkor sem otthon — szeren­csére —■, hanem a szomszédban, ahová — itt is azt mondom, hogy szerencsére — ebéd után hívtak meg egy kis újdonságot látni. Az újdon­ság szó hallatára, amivel a Kovács szomszéd invitált, sietve nyeltem le a vasárnapi ebéd utolsó falatját, s még arra sem voltam hajlandó, hogy a teli borosfröccsös poharat »ki­készítsem«, mert kíváncsi termé­szetű ember lévén, mint mindig, most "ís fürdőit a kíváncsiság. Bár ne furdalt volna! Alig léptem be az ajtón. Kovács néni máris elém tartott egy fehér tésztástálat. Benne vékony csőtészta vízzel borítva. — Ezt nézze meg, szomszéd, s ha tetszik, meg is traktáljuk belőle! — kínált az asszony szívesen, de már a hanghordozásból sejtettem, hogy valami nem lehet rendjén. Mint ahogy nem is volt. Nem ám, mert az egyébként gusztusos, hófehér tészta fölött a víz színén fekete pontocskák úszkáltak. ahogy közelebbről megnézte az em­ber, nem is mák volt az bizony, ha­nem szép, feketeszínű bogár, száz­számra. De hogy még jobban meg­bizonyosodjam róla, a szomszéd meg is erősítette, amit a szemem látott, a következőképpen: — Azzal kéne ezt megetetni szom­széd, aki eladta. Megérdemelné! Tele van a tészta bogárral. — S ki­vett két-három szálat. Mindegyik szál belsejében ugyancsak fekete pontok jelezték, hogy foglalt a »la­kás«, s otthon vannak a lakók. NEM MAGYARÁZOM BŐVEB­BEN mit éreztem. Elképzeli azt az olvasó anélkül is. Csupán annyit szeretnék megjegyezni, hogy ott helyben fogadalmat tettem: egy- időre lemondok mindennemű tészta- féleségről, akár csőtészta, akár nem, akár lyukas belül, akár nem. S ott helyben mindjárt egyetértettem Kovács szomszéddal, hogy valóban az lenne a legmegfelelőbb büntetés a »bűnösök« számára, ha ezt a tész­tát így bogarasán vasárnapi ebéd­ként el kellene fogyasztaniuk. S a »kedves kis vasárnapi újdon­ság« tiszteletére még egy megjegy­zést: eset Tarcalon történt, a tésztát Ko­vács szomszédék a földművesszövet­kezet egyik boltjából vásárolták és a csomagoláson világosan olvasható betűkkel, számokkal ott áll, hogy: »Szavatossági idő lejár 1958 február 28-án.« Az pedig már elmúlt, — leg­alábbis a mi időszámításunk szerint. S ha a földművesszövetkezet esetleg külön időszámítási rendszer alapján dolgozik, ezt be kell jelentenie ille­tékes helyen. De akár jelenti, akár nem — romlott árut egyáltalán nem árulhat az üzletben! Még bogaras tésztát sem, amely bizony alaposan elrontotta a Kovács-család vasár­napi étvágyát, ebédjét. És számom­ra sem volt érdekes újdonság. REMÉLJÜK, hogy Tarcalon ez volt a — nem első —. de most már végérvényesen — utolsó ilyen boga­ras tészta és vasárnapi újdonság! (Barcsa) Öreg ember nem vén ember A franciaországi Bretigny repülö­— Nafene, csak nem mákostészta vízzel feleresztve? Mert ilyet nem ettem, — csodálkoztam a családra, de mindjárt helyesbíttem is, mert a »mák«-szemecskék nem egyhelyben nyugodtak, hanem egyik-másik mozgolódott, méghozzá virgoncán, s Ügy gondolom, nem lenne hely­telen és fölösleges fáradtság a bolt­vezetők és a tarcali földművesszö­vetkezet vezetői — különösen az üzemágas — részéről, ha olykor megnéznék, melyik árunak mikor jár le a szavatossági ideje. Mert az központban, a 70 éves Lemereier úr életében először ugrott ejtőernyővel, amelynek prototípusát ő maga szer­kesztette. Az ugrást 500 méter magasságból hajtotta végre. Miku&fcs-tifrfri „i&O’tádas" Nem lehetett bírni a gyerekekkel. A két na­gyobbik, a tíz éves Marika és a tizenegy éves Géza még csak hagyján, ők beletörőd­tek abba, hogy a Mi­kulás bácsi nem jöhet hamarabb, mintahogy azt a naptár előírja. A legkisebb, a szeleburdi Icus, aki a szülők egy­behangzó véleménye szerint legalfább há­romszor állt sorba, amikor a nagynyelvű- séget fejadagolta a te­remtő, nem fért a bő­rébe. Nem tudta meg­érteni, hogy apuka, aki az ő szemében a világ legerősebb leg­tekintélyesebb embe­rét személyesítette meg, miért nem tesz róla, hogy a Mikulás gyorsabb vágtára ösz­tökélje paripáját. Mégiscsak borzasztó, hogy ennyire megvá­ratja Icust, aki már úgy szeretné magához ölelni a megígért alvó­babát és beleharapni Hz igen-igen nagy da­rabnak jelzett mazso­lás kalácsba. Mert ö bizony a hasikáját is szerette. Bár még csak Öt évet mondhatott magáénak, versenyt evett a nővérével, bátyjával, igazi magya­ros étvággyal' áldatott meg. A szomszéd asz- szony, aki »édes kis kofának« becézgette Icust, nagy jövőt jósolt neki a »kenyérpuszlí- tási terv« teljesítésé­ben. A napok egyre las­sabban vánszorogtak a boldogító ünnep fele s amikor elérkezett de­cember ötödikének reggele, mintha meg­állt volna a napocska az égen. Rákönyökölt egy hóterhes felhő- hegyre és hosszasan pihent, úgy látszott, nem is akar elmozdul­ni onnan. Icus roppant keserves képet vágott a dologhoz s ha anyu nem vigasztalja, talán sírva is fakad. — Anyuka!? Miért nem siet a Nap bácsi? így soha se lesz este — méltatlankodott pityer- gős szájjal. — Azért, kislányom, mert a napocska már nagyon öreg, nehezére esik szegénynek a já­rás. A lányka megnyugo­dott eyy kicsit, de gyakran kiszököt* a szobából az udvarra, hogy szemmel tartsa a napot. mozog-e égi gyalogútjan? Nagynehezen mégis­csak megjött a várva várt este. Villanyt gyújtottak. A család letelepedett az asztal köré és visszafojtott lé­legzettel figyelt a csen­gőre, mely a Mikulás bácsi jöttét jelzi majd. A félénk, kökényszemű, szőkehajú Marika mé­lyen magába szállt es esdeklő tekinteteket vetett anyukára, ne­hogy szóljon a Mikulás bácsinak, hogy nem szeret mosogatni, ta­karítani, ha fáért kül­dik, duzzogva engedel­meskedik. Ezután min­den másképp •lesz! Majd megmutatja anyunak, hogy mire képes ő, csak mo3t az egyszer ne szóljon, m,ert akkor elesik az ajándékoktól, ráadásul még virgácsot is kap, mert a Mikulás bácsi- elporolja a rossz gye­rekeket. Csengettek. A három gyereknek inába szállt a bátorsága és pillana­tok alatt eltűnt a vé­delmet nyújtó ágy alatt. Anyu kisielett ' az előszobába. Nyílt az ajtó, majd csoszogó léptek zaja hallatszott. — Erre, Mikulás bá­csi — invitálta anyu a ritka vendéget. És a Mikulás bácsi belépett a szobába. A gyerekek fogvacogva lestek ki az ágy alól. ahonnan csak egy'pár hatalmas csizma és egy cifra bot vége volt lát­ható. — Hova tüntetek> csemetéim? — kérdezte anyu. — Bújjatok elő, mert a Mikulás bácsi­nak sietős a dolga. Ne féljetek tőle, a Mikulás bácsi szereti a jó gye­rekeket. Marikának nagy kö esett le a szíúáről. Anyu nem mondta el viselt dolgait. Icus bújt ki elsőnek, majd sorba a többi. A nagybajuszú, fehérsza­kállas Mikulás bácsi megértő szeretettel mo­solygott rájuk. Felbá­torodva száladtak eléje. — Tessék ideadni az alvóbabát, meg a kalá­csot, Mikulás bácsi — kiabált ellentmondást nem tűrő hangon Icus. A Mikulás ölébe kap­ta a lánykát és meg- cirógatta almapiros ar­cát. — Ha szépen meg­kérsz, megkapod az ajándékot. — Nagyon szépen ké­rem, drága Mikulás bácsi, tessék adni alvó­babát. Én jó kislány voltam — gőgicsélte a gyerek. A Mikulás letette a gyereket és az asztaliu rakta az ajándékcso­magokat, majd egy-két szót ejtve, nagy csu- szogással elment. SA gyerekek nekiesték a csomagoknak, ki-ki a magáénak. Icus keblé­re ölelte alvó bábájá t és egészen megfeled­kezett az asztalon fe­hérlő nagy szelet ka­lácsról. Marika, Géza már hozzáfogott a ka­lácsevéshez. de Icus még mindig nem telt­él a gyönyörű babával. Percek múltak el ami­kor észrevette a kalá­csot. A babát a hóna alá szorítva az asztal­hoz iramodott és fenn­hangon kiáltotta: — Anyuka, kié ez a kalács? — Tiéd, kislányom. — Ilyen kicsi?! Csalódottság érződött a lányka hangján... (Gulyás) Televíziós iskola Olaszországban Az oltasz kormány televíziós okta­tásit vezetett be, hogy az iskolai oktatást Olaszország legtávolabbi részeire k i térj essze. A »Telescuola« működése novem­ber 25-én kezdődött. Ezt az oktatást olyan fiatalok számára szervezik, akik már elvégezték az elemi isko­lát, de a körzetükben lévő iskola­hiány, vagy más okok miatt nem tanulhattak tovább. A televíziós oktatás vasárnap ki­vételével egész éven át naponta hatvan percig tart. Azok, akik: vé­gighallgatják az idei tanévet és még további két évig folytatják televíziós tanulmányaikat, vizsga letétele után tovább tanulhatnák, magasabb osztályok ban. A tantárgyak között szerepel az olasz nyelvtan, történelem, földrajz, matematika, francia nyelv és a mű­szaki rajz is. Minden ember személyes érdeke A JÓ GAZDA MÓDJÁRA meg­takarítani időt, pénzt, különböző anyagi javakat — manapság haza­fias kötelesség, minden ember sze­mélyes érdeke. E kérdésről sokat beszéltünk már az elmúlt évek so­rán is, azonban a takarékosság egyéni és társadalmi összefüggésé­nek felismerése mégis eléggé nehe­zen tört magának utat a köztudat­ban. Igen gyakori még ma is, hogy az embereknek egy jelentős része leszűkítve, egyoldalúan értelmezi e fontos gazdasági, egyben politikai jellegű kérdést. S hogy ez miben mutatkozik? A hazai környezetben, a lakásban, a portán — mint közvet­len sajátjukat — becsülik, óvják ér­tékeiket az emberek. A kis közös­ség, a család érdekében jövedelmü­ket igyekeznek takarékosan, beosz­tással felhasználni. Ha valaki elejti pénzét —, legyen az akárcsak 2 fil­lér is — felveszi, mert az az elve, hogy egyetlen fillérnek sem szabad kárba veszni, a keveset is meg kell becsülni. A gazdálkodó ember előtt is magától értetődő, hogy egy ma­rék szénát sem lehet az úttesten hagyni, ha lehullott a szekérről. Tehát mindenki természetesnek tartja: takarókosikodni kell, hogy az ember jobban élhessen, ha valamire vinni akarja az életben. Igen, ez otthon, a sajátban — így természetes. — íratlan törvénye minden iparkodó, becsületes ember­nek. De ha a másik oldalát nézzük a dolognak? — Ma még nem egé­szen így van ez a munkahelyen, ahol »nem az övé« a szerszám, a &£p, az anyag, amellyel dolgozik, hanem az államé, a közösségé. Ott már nem érzik annyira szükségét, hogy takarékoskodjanak, mert — ha mindig nem is mondják ki — úgy gondolják: »bírja az állam-«. Meg aztán a vezetők sem veszik olyan szigorúan, ha netalán több anyagot hasznáilnak el a kelleténél. AZ UTÓBBI IDŐKIG sokan nem voltak eléggé tisztában azzal, hogy milyen haszon származik abból, ha a közös vagyonnal takarékosan bán­nak, ma már elmondhatjuk, ha lassan is, de egyre kedvezőbb e té­ren a helyzet. Az emberek kezde­nek eljutni annak felismeréséhez, hogy érdemes takarékoskodni; nem­csak odahaza a sajátjukkal, hanem a gyár, a bánya, a szövetkezet, vagy a kfcsz. anyagával, szerszámaival, a közösség, az állam javaival is. S erre leginkább a nyereségrészesedés kifizetésekor kapott meggyőző bizo­nyítékot igen sok, addig a takaré­kossággal szemben értetlenül álló. esetleg kétkedő munkás. Megyénk­ben, — csak az ipar területén — 51 nyereségesen dolgozó vállalatnál kaptak nyereségrészesedést. 79.252 dolgozónak mintegy 69 millió 13.784 forintot fizettek ki ez 1957. évi ered­ményes gazdasági munkáért. Hogy milyen pozitív jelenségek rejlenek e puszta számadatok mö­gött? — nem célunk fejtegetni. Egyik vitathatatlan tény, hogy a nyereségrészesedés rendszerének bevezetése érdekeltté tette az: em­bereket. A másik: most már kezd világossá válni sokak előtt. — 'miért érdemes takarékoskodni az anya­gokkal. gazda módjára dolgozni és gondolkozni az üzemben. S ennek nyomán nem is restelkednek azért a bizonyos »fillérért«, vagy »marék szénáért« lehajolni. Külön említésre méltó, örvendetes tény, hogy az ifjúmunkások is szép példát mutatnak a takarékosságban, melynek mozgató ereje a KISZ. Az ifjúság takarékossági mozgalmának 1958 háromnegyedévi eredménye meghaladja az 50 millió forintot, amelyet ékesen bizonyítanak taka­rékossági számlái. Az élet, a gya­korlat igazolja: mind többen látják és tapasztalják, hogy a takarékos­kodás a gyárban minden ember sze­mélyes érdeke is, mert közvetve, vagy közvetlenül a dolgozók látják hasznát. Meggyőző példa erre az újítók esete, akik rendszerint időt. vagy anyagot, végeredményben te­hát pénzt takarítanak meg. Takaré­kosságuk gyümölcsét már akkor él­vezhetik, amikor kézhez kapják az újítási díjat. De újításukkal jelen­tős összeget adnak a közösségnek is, segítenek nyereségessé tenni az üze­met. Ezekután azt kérdezhetné valaki: — De hát mi haszna lesz annak a munkásnak, vagy műszakinak, aki felfedezte, hogy a raktárban, vagy a gyárudvaron kisebb-nagyobb el­fekvő érték, használaton kívüli anyag található.? Előszöris az anyag értékesítése után gyakran, jutalmat kap az, aki felhívta a figyelmet az elfekvő anyagokra. Másodszor: a sa­ját nyereségrészesedését is elősegíti, illetve növeli vele. Harmadszor: ré­szesedik akkor is, mikor a gyár la­kást épít a megtakarított pénzéből a munkásoknak. Tehát akár közvet­ve, akár közvetlenül nézzük, min­demképpen személyes érdek a taka­rékoskodás ! EZEK AZ ÚGYNEVEZETT na­gyobb lehetőségek a takarékosságra. De amikor egy-egy selejtes munka­darabról, egy termelésből kiesett haszontalan félóráról, apró lopások­ról, vigyázatlanságból összetört tég­láról, megrongált gépről, szerszám­ról, hanyagságból elpocsékolt anya­gokról, illetve ezeknek a kiküszöbö­léséről van szó ilyenkor még ma is előfordul, hogy könnyebben legyin­tenek az emberek. Úgy tűnik előt­tük: »kis dolgok ezek. se nem osz­tanak. se nem szoroznak. Megéri-e egyáltalán, hogy foglalkozzunk vele?« — kérdezik, s a felelet min­denképpen csak az lehet: igen, meg­éri! Annak is, aki csak ilyen apró­nak látszó dolgokkal takarékosko­dik, mert ezekkel az »apróságok­kal« is nyereségessé lehet tenni az üzemet, alapot teremteni a fizetés- emeléshez. Mert nem lehet minden­ki újító és elfekvő készleteket fel­fedező. de az ilyen ban is összetalálkozik a közösségi és a személyes érdek. Éppen ezért megéri törődni velük mert ezekből is kerekednek a milliók, s mert ezekből lesz ismét és ismét nyere­ségrészesedés, pénz. jutalom, az életszínvonal emelésének egyik alapja. Olyan »apró dolgokból« gyű-,, lik össze a pénz, mint a munkaidő kihasználása, a selejtes termékek csökkentése, abból, ha vigyáznak minden darab fémre, csavarra és téglára, ha óvják a gépeket takaré­kosam bánnak az üzemanyaggal, energpval, s nem engedik pocsé­kolni a köz vagyonát. EZEKRE AZ EDDIG ■ aprónak látszó dolgokra napjainkban 'már jobban vigyáznak az emberek, de még nem mindenki, ezért továbbra is beszélni kell róla, Nemcsak be­szélni, hanem cselekedni is! Pél­dául helyes lenne szélesíteni az olyan gyakorlatot, amelyből az em­berek további ösztönzést kapnának a takarók osságra, hogy még jobban érdekeltté tegyék őket. Úgy mint a Lenin kohászat martin acélművé­ben, a kurityáni bányaüzemméH, a 36-os Autóközlekedési Vállalatnál és a Borsodvidéki Gépgyárban, ahol főleg a takarékosságban eredménye­sen dolgozó munkásokat jutalmaz­zák meg. A jutalom, az elismerés azé a munkásé, műszakié legyen, aki gondos, körültekintő munkával kisebb-nagyobb összeget takarított meg, aki hozzájárult ahhoz, hogy olcsóbbá váljon a termék, a:ki leg­séhez. így juttassuk kifejezésre, hogy a takarékosság minden ember személyes éraesse. Pál Lajos »apró dolgok«- többet adott az életszínvonal emellé-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents