Észak-Magyarország, 1958. október (14. évfolyam, 231-257. szám)
1958-10-11 / 240. szám
fisomba.!, 1938. október 11. 6SZAKMAGTARORSZÄG 5 Jelölőgyűlés Csenyétén senyéié — nincsen benne ke- 99 ^ nyérke!” — így szól az ősi rigmus Csenyétéről, erről a kis csereháti községről. Gazdátkereső cse- üédség testálta a falura ezt a nem éppen vonzó meghatározást, s ez bizony nem játékos, tartalmatlan rímfaragás, — emberöltők tapasztalása csapódott le benne tartalommá. A dimbes-dombos határral vert falucska földje nem kedvez a belekénysze- rítétt búzának. Szívesebben és bőségesebben teremne mást a föld, mert bármennyire is kedvez neki az emberi fáradozás, hat-hét mázsa búzánál nem ad többet holdankint. A gyümölcstermesztésnek, állattenyésztésnek lenne itt jövője, de hát az az ígéretes jövendő csak közös összefogásból és a közösség akaratából születne meg. A felvégesi Bacsó * bácsi házában jöttek ö&sze tízegynéhány család képviselői, hogy megválasszák tanácstag-jelöltjüket, aki az elkövetkező években képviseli majd őket a tanácsban. Kukoricafosztásra csöppentünk oda. Családias hangulat töltötte be a kis szobát. A házigazda szíves vendégszeretettel kínálta hellyel az érkezőket. Akinek nem jutott szék, a fosztatlan kukoricacsomó mellé telepedett. A tanácselnök kis rögtönzött előadásban ismertette a választással kapcsolatos tudnivalókat, beszámolt a tanács eddig végzett munkájáról, majd átadta a szót a népfront-bizottság elnökének, hogy tegye meg jelölését. — Javaslom, hogy Beize Bertalan bácsit jelöljük tanácstagnak. Egyhangú ,.megszavazzuk”-kai fogadták a jelenlévők a javaslatot, csak a jelölt szabadkozott egy kicsit. — Legyen már más is. Én voltam négy esztendeig. — Legyél csak te Berci, van már benne jártasságod. Azért még ne bánkódj, hogy néha-néha megbírálunk. Ez a dolog rendje. Az Isten se tudna mindenkinek igazat adni. Azt nem ígérjük, hogy ezután már nem fogjuk megmosni a fejedet, meg te pl miénket. A múlt időkben is meg-. mondtuk a magunkét a faluvezetők- nek, de csak a hátuk mögött. Nem volt merszünk szemtől-szembe odamondani a jegyzőnek, vagy a bírónak. De az a világ elmúlt. írd csak 'alá Berci, majd a választáskor megisszuk az áldófnást'—támogatta meg Beke bácsit az egyik szomszéd. — Köszönöm akkor a belémhelye- *ett bizalmat. ígérem, minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy szolgáljam * népet — mondotta Berci bácsi. CZ zután Gém Ferenc országgyű- lesi képviselőségéhez és Zubkó István megyei tanács tag jelöléséhez járultak hozzá, majd Kupecz András személyében járási tanácstagot jelöltek. A hangulat családias bensősége szóra bírta az embereket — és egymásután teregették ki a falu gondját-baját. Nem kapnak cserepet; itt a szüret, a hordókat elfoglalja a pálinkának való, kevés a szeszfőzde. A fiatalság futballpályát kér. meg rendszeres mozielőadast. Majd az adóra terelődött a szó — és kikötöttünk országos problémáknál. Csenyétén is — mostoha természeti adottságai ellenére is — lényegesen jobb ma az élet, mint a múltban — van bár benne „kenyérke'\ A baráti beszélgetésből azonban az is kiderült, hogy korántsem a mezőgazdasági termelés fellendülésének köszönhető az életszínvonal emelkedése. A csenyétei föld ma sem adott sokkal többet, mint 20—30 évvel ezelőtt, de amit ad, kevesebb embernek adja. Azért van ma jobb mód — állítják a falubeliek —, mert a fiatalok pénzt hoznak a házhoz, túlnyomó többségük ipari foglalkozást űz. Ha az állam nem teremtett volna munkaalkalmat a falu határán túl, Csenyétén ma is „véknyan” szelnék a kenyeret, a fiatalok nem divatozhatnának, nem telne a lányoknak nylon-dolgokra. Ma már nem lehet „felvágni'’ a kerékpárra, motorbiciklire fáj a legények foga.' De az itthonmaradók, az idősebb korosztály nem • tartja áldásosnak ezt az állapotot. A csenyétei földdel nem sokra megy a traktor, egyálltó helyében felborul a meredek kapaszkodón. Emberkéz kell ide, ha azt akarjuk, hogy teremjen a föld. Az öregek nem bírják a temérdek munkát, a fiatalság viszont irtózik- a paraszti sorstól. Turóczi János ehHárs, az encsi járási pártbizottság titkára felszólalásában nem kerülte ki ezeket az égetően fontos kérdéseket. Beszéljünk csak ezekről a gondokról — mondotta. Hibáztatható-e az a fiatal, aki látja szülei küszködését, harcát a földdel, s a könnyebbet, az emberibb megélhetést nyújtó ipari munkát választja? Nem. De mit tett a falu azért, hogy felszámolhassa az elmaradott termelési módszereket, és jövedelmezőbbé tegye a földművelést? Tudják — évszázadok tapasztalatai igazolják —, hogy ezen a területen a búzatermeléssel nem sokra mennek, viszont kiválóan megteremnek a pillangósok, az állattenyésztés alapját jelentő takarmánynövények. A gyümölcstermesztésnek is nagy jövője lenne: itt. Miért nem lép ilyen irányban előre a falu? M e csak az ifjúságot és az álla1 ^ mot hibáztassuk, nézzünk szét egy kicsit a portánkon, vagy inkább a fejekben leülepedett régies felfogás között, hátha ott vannak az előrelépés akadályai. Egy kétmázsás hízóval letudható az adó, egy 6—7 mázsás hízott marha annyi pénzt hoz a konyhára, hogy felér egy segédmunkás évi fizetésével. Miért nem próbálkoznak meg vele? A múltban addig nyújtózkodott a parasztember, ameddig a takarója ért — ma már szűknek érzi a régi takarót, igényei mégnövekedtek, de ne feledjük el, hogy az új, megnövekedett igényeket csak úgy tudjuk kielégíteni, ha többet is termelünk. A csenyétei dolgozó parasztok még az egyéni földművelés lehetőségeit sem aknázták ki. A svájci parasztnak sincs különb földje, még meredekebb a terület és mégis több tejet, állati terméket tud felmutatni. Merészebbnek kell lenni az új iránt — a fiatalságot is visszahozná az, ha nagyobb lehetőségek lennének itt, a faluban. Már Csenyétén is akadnak olyanok, akik elgondolkoznak és másként próbálnak gazdálkodni. Gyümölcsöst telepítenek, pillangósokat vetnek és a jövőt méregetik. Beszélni kell ezekről a kérdésekről, mert a falu jövendőjéről van szó. A hosszantartó baráti beszélge^ lést nagy érdeklődéssel kísérték a jelenlevők. Látszott, hogy hasznosnak tartják — s talán hasznosítják is az elhangzottakat, hogy végleg a felejtés homályába merül az az ősi rigmus. C. M. PARTHIREK Felhívjuk az alapszervezeti titkár elvtársak figyelmét . a Belpolitikai Szemle októberi számára, amelynek cikkei a választási agitáció! szolgálják. Többek között Apró Antal elvtárs is írt benne egy cikket, amely a választási kisgyűlések előadói számára nyújt nagy segítséget. * Értesítjük az alapszervi titkár elv- társakat, hogy az Időszerű kérdések és a Marxizmus—leninizmus hallgatói részére az anyagok megérkeztek. Befizetés ellenében átvehető a megyei pártbizottság épületében, a földszint 13. számú szobában. Megyei pártbizottság agit.-prop. osztály. 234 művet állítanak ki a IV. Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállításon Annakidején jeleztük, hogy nem lesz könnyű dolga a IV. Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállítás zsűrijének. Nempedig azért, mert. a kiállításra meglehetős nagy tömegű műtárgy érkezett be. Budapestről 490 festmény és grafika, 61 szobor, vidékről és Miskolcról 338 festmény és grafika és 10 szobor gyűlt halomba a Herman Ottó múzeum emeleti helyiségeiben, mire a zsűri munkáját megkezdte volna. Küldött majdnem minden ismert nevű művészünk legalább egy-két művet, de akadtak a beküldők között alig ismert, vagy sohasem hallott nevek is. *A zsűri tagjai: Jakuba János, Fenyő A. Endre, Bényi László, Újvári, Csabai, Feledy festőművészek. Kiss István szobrászművész. Komáromy József múzeumigazgató és Brimmer László, a Képzőművészeti Alap küldöttje, — a nehéz feladatot úgy oldották meg, hogy szigorú mércét állítottak fel a művek elbírálásánál, így az első menetben kitűnt, hogy a feltétlenül besorozandó művekből nem telt ki annyi anyag, amely a kiállítási termeket megtöltötte volna, A későbbi selejtezések eredményeképpen végül is úgy alakult a helyzet, hogy a beküldött 899 műtárgyból 234-et választottak ki a kiállításra. Ebből 150 festmény, grafika és 24 szobor a fővárosiak, 59 festmény, grafika és egy szobor a helyiek, illetve más vidékiek anyagából került ki. A zsűrizés eredménye bizonyos tanulságot szolgáltathat művészeinknek abból a szempontból, hogy igényesebbek legyenek témaválasztásukban, művészi mondanivalóikban, eszmeiségben és szakmai megoldásban. Egész sereg giccs is került a bírálóbizottság elé, ezeket nem volt könnyű első pillanatra kiselejtezni. De került oda ugyancsak nagy garmada szokvány mű is, amelyek inkább csak a kezek és szemek, mint a szellem munkájának tükrözői. A zsűri az ilyeneket sem méltatta — igen helyesen — figyelemre. Az ilyen, szakmai szempontból esetleg kifogástalanul megoldott, de semmitmondó művek alkotóinak rá kell ébredniök, hogy a művészet nem valamiféle kézműves mesterség, amelynek szokványai időtlen-időkig megállhatják a verseny porondon a helyüket. És itt mindjárt megjegyezhetjük: még sok a tennivaló etekin- tetben a képzőművészeti vásári cikkek, a Képzőművészeti Alap szalonjaiban kiralcatba került művek szigorúbb elbírálása irányában is. A giccsügynökök üzelmeit csak akkor verhetjük eredményesen szét, ha a képszalonok is nagyobb igényt támasztanak a vásárra kerülő művészi portékákkal szemben. Az országos képzőművészeti kiállítás zsűrijének szigorú mércéjét csak helyeselhetjük, bár nem akarunk elébevágni a kiállítás anyagában ete- kintetben megmutatkozó következetesség elbírálásának. Erre a választ a november 2-án megnyíló kiállítás fogja megadni, (h)-OOO----------M iskolci felvételek a II. Nemzetközi Műv eszi Fotókiállításon Ma délben Budapesten az Ernst Múzeumban ünnepélyes keretek között nyitják meg a II. Nemzetközi Művészi Fotókiállítást. A mostani kiállítás, amelyen kilenc Borsod megyei fotóművész is részt vesz, sok tekintetben eltér a korábban megrendezett kiállításoktól. Az örvendetesen fejlődő magyar fotóművészet egyre nagyobb helyet' foglal el társadalmi és azon belül művészeti életünkben. Ezt jelzi az is, hogy a kiállítás védnökségét dr. Münnich Ferenc elvtárs vállalta. A Magyar Szocialista Munkáspárt művelődési politikája erre a területre is számos fontos határozatot hozott. A fotográfia iránt mutatkozó nagyarányú érdeklődés több mint szórakozás, a benne rejlő gazdag lehetőségekkel együtt a tömegek közkincsévé vált. A fotográfia jelentőségét lényegében nemcsak azok a külsőségek igazolják, amelyek mellett a kiállítás megrendezésre került, vagy az a hatalmas tömeg, amely szeretettbe fogadta ezt a fiatal művészetet, hanem azok a tények és művészi eredmények is, amelyek az utóbbi években a különböző kiállításokon, könyvekben és más területen mutatkoztak meg. A miskolci fotóklub kollekciójából több olyan értékes, művészi felvétel került kiállításra, amelyek hűen tükrözik a borsodi iparvidék dolgozóinak megváltozott életét, a különböző foglalkozású amatőrfotósok tehetségét, művészi érzéket. »♦♦♦♦*♦«♦♦*»« Miskolc, 1930. január 14. A város utcáin jeges szél csapong, lka várj a a hókristályokat és dühösen söpri vele végig a gőgös városháza rideg ablakait. Belül az urak mitsem törődnek vele. Az ülésteremben kel- Uemes meleg terjeng. Ide a legvadabb szélvihar sem tudja besodorni a nyo- inorszagot. Miskolc teljhatalmú város törvényhatósági bizottsága rendes közgyűlését tartja, a főispán (700 holdas föld- birtokos) elnöklésével. A bizottsági tagok — grófok, bankárok, gazdag polgárok, virilisek, horthysta ‘katonatisztek, főpapok — kényelmesen terpeszkednek a borpárnás székekben, s únott arccal játszadoznak drága zsebórájuk vastag aranyláncaival. A napirendi pontok minden különösebb figyelem nélkül peregnek. Berzy Sándor, a gazdag fűszer- és gyarmatárukereskedő éppen egy »üzleti fogáson« töri a fejét, s ellen- Bábasa. Pataky Rudolf, a »Fehér Elefánt« fűszerüzlet tulajdonosa (és bornagykereskedő) azon ábrándozik, milyen jó is lenne, ha Berzy csődbe jutna és a versenyből ő kerülne ki győztesen. Rácz György, a gazdag gyógyszerész, több bérház tulajdonosa, olyan gondolatokat melenget: milyen jó is lenne, ha valami intézkedést hoznának, hogy a lakók magasabb bért fizessenek. Gerhardt Jenő, a város híres cipőüzletének tulajdonosa azon mereng, hogyan tudná üzletét bővíteni, Feldmamn Mór gazdag építész azon spekulál, hogyan lehetne rávenni a t. várost valami építkezésre amelyet ő kapna meg. Vitéz Viola István egy szédítően nagy és elegáns mozi építéséről álmodozik, s a nagydarab Wilhelm Hermann, a dúsgazdag szállító azon töpreng, hogyan lehetne végérvényesen megfékezni a szállítómunkások követelőzését. Szilágyi Miklós, Hercz Jenő ugyan mi másról ábrándozhatnak a hatalom langyos melegében sütkérezve, mint arról, hogy egyik is. másik is szeretne nagy megrendelést kapni gyára részére. AZ URAK KÖZÜL NÉHÁNYAN egész másfajta gondolatokat dédelgetnek. Alig várják, hogy a számukra leglényegesebb napirendi ponthoz, A főrendiházi tagválasztáshoz érjeA t. város nck'. Mert főrendiházi tagnak lenni nagy dolog ám! Annyi, mint a dzsentrivilág elitjei közé tartozni — hír, dicsőség, s méltóságos cím. Vitéz dr. Görgey László vármegyei főjegyző magát tartja erre legalkalmasabbnak. Mert úgy ebár, őse Görgey Artúr, a világosi fegyverletétellel megvetette a família lábát az úri Magyarországon. Halmos Géza bankár, a Halmos-bankház »közmegbecsülésben« álló tulajdonosa (aikit a kisemmizett kisemberek átka kísér útján) hasonló gondolatokat melenget. Gróf Haller József, a többszázholdas földbirtokos monoklija tiltakozóan megcsillan. A kövér embernek földbirtoka növeléséhez jól jönne egy kis főrendiházi tagság. Műnk György — aki két testvérével több ezer hold ura, s a bankszakmában is remek hozzáértésről tanúskodik — már hallani is véli a címzést: —- Méltóságos Műnk György főrendiházi tag. — Méltóságos... Micsoda íze van ennek e szónak! A jegyzőkönyvvezető most egy bejegyzést tesz. 7. kisgyűlés 1930. A főjegyző emelkedik szólásra. Az urak most halálos csendben figyelnek. A főjegyző körülményesen ismerteti a paragrafusok egész sorát, hogy a törvényhatósági bizottság ezen ülése hivatott a főrendiházi tag választására. Miután befejezi nagy hévvel elmondott beszédét, a főispán emelkedik szólásra. — Igen tisztelt törvényhatósági bizottság! — kezdi beszédét. Sziporkázni próbál, ecsetelgeti a főrendiházi tagválasztás jelentőségét, kihatását. a komor magyar sorsra, aztán elrendeli a szavazást és felfüggeszti az ülést. A hangulat paprikás. A bizottsági tagok vagyon és származás szerint külön csoportokba verődve tárgyalják e nagyhorderejű eseményt. Aztán neki állnak a szavazásnak. Az elnök bejelenti az eredményt, 106 bizottsági tagból 101 szavazatot kapott Homrogdi Lichtenstein László udvari tanácsos, nyugalmazott főispán. Öt tag tartózkodott a szavazástól. Dehát miért éppen Lichtensteint választották? — Mert pontosan olyan ember, amilyet az akkori szellem óhajtott. Politizáláshoz nem nagyon értett, de annál inkább a pénzügyi manőverezéshez. Már az első világháborúban bankigazgatóvá küzdötte fel magát, s mint »nélkülözhetetlen embert« fel is mentették a frontszolgálattól, s helyette más ment meghalni. Egyszóval megszedte magát a háború alatt. Gazdag ember volt, több banknál volt érdekeltsége, s mellesleg Homrogdon többszáz holdja volt. Lichtensteint tehát, mint a finánctőke egyik kiváló képviselőjét, tartották alkalmasnak e magas tisztségre. A főrendiházi tag választása mindenképp kellemes bizsergést idézett elő a t. törvényhatósági bizottság tagjaiban. Bizsergést adott az a tudat, hogy lám-lám, mily biztosan tartják markukban az ország vezetését, sarokba tudják szorítani a népet. Pedig a nép nem hallgatott. Nyögött, forrongott, panaszkodott. Panasza még ide, az erősen őrzött falak közé is betört. EZEN A KÖZGYŰLÉSEN IS furcsa szavak hangzottak el. Egy-két baloldali érzelmű ember az urak legnagyobb megrökönyödésére arról kezdett beszélni, hogy milyen nagy a nyomor a városban munkanélküli segélyről kell gondoskodni, biztosítani kell a munkaalkalmat, mert katasztrofális helyzet következhet be. Az urak úgy érzik magukat, mint akit fejbevertek. Aztán egy mentőötletük támad. írják meg mindezt a kormányzónak, s ha ő segít a nép nvomorán — jó, ha nem — úgy is jó. Úgy döntöttek, hogy a memorandumot egy bizottság viszi fel a t. kormányhoz. amelynek vezetője Lichtenstein László főrendiházi tag. Érdemes utána lapozni a régi jegyzőkönyvekben, hogy mit intéztek a város képviselői és mit a kormány. Nem sokára rá megjelent a M. Kir. Belügyminiszter leirata, amelyben többek közt ez olvasható: ». .. a. nyilvános betegápolási és gyermekgondozási költségek terhére rendelt gyógyszerek, továbbá ú. n. gyógytáp-. szerek, kötözőszerek és gyógyászati segédeszközök rendelésében a legnagyobb takarékoskodást fejtsék ki...« — mármint az orvosok. — »Az igazolt szegények gyógyszerszámlája különösen az 1929. évben szökött fel, ami nyilvánvalóan az emelkedő pau- perismusnak tudható be«, amely a megállapítások szerint tovább fog növekedni. íme, ez a kormány segítsége. A megbetegedett emberektől azt a kevés gyógyszert is elvenni, amit addig kaptak. A február 22-i törvényhatósági kisgyűlés jegyzőkönyvében ez áll: »A vidéki színészek tarthatatlan helyzete közismert, s tény, hogy ez a súlyos gazdasági viszonyok következtében, valamint a rádió és mozgóképszínházak konkurrencíája mellett a legválságosabb pontra jutott. A vidéki színészek számára az állami támogatás elenyészően csekély.« A régi okiratok között keresgélő embert nyilván érdekelné, hogy mit tettek vajon a miskolci színészek érdekében a t. városatyák. A választ egy szóba lehet sűríteni: semmit. A 69. KlSGYÜLÉSÜKÖN egy nagyon érdekes kérdéssel foglalkoztak. Az egyik kávéház tulajdonosa azzal fordult a városhoz, engedélyezzék számára a női munkaerők alkalmazását. A bölcs határozat így fogalmaztatott meg: »Miután a szabályrendeletben foglalt tilalom elsősorban erkölcsvédelmi szempontból most még fokozottabb mértékben fennállnak, továbbá, mert a mai súlyos gazdasági viszonyok ellen a férfi szakmunkások (pincér) vagyobbrésze munka nélkül van. ennélfogva a női alkalmazottak megengedése a mai viszonyok mellett antiszociál s lenne.« Hm .;. Ez nagyon érdekes dokumentum arra, hogy a t. városatyák mennyire becsülték a nőket a női munkaerőket. mennyire tartották szívügyüknek sorsukat. Egyik szociá- i:s érzelmű bizottsági tag megjegyezte csöndesen: — Dehát mit csináljanak ezek a nők? Nekik is éln.iok kell! — Mive az egyik, nőügyeiről közismert bizottsági tag szellemesen megjegyezte2 — Van még szabad utcasarok a városban. A munkásnyomor csont keze váVo- zatlanul ostorozta a gőgös városházát. Íme egy idézet: »Az általánosan ismert nyomasztó gazdasági viszonyok súlyosan érintették Miskolc város munkástársadalmát. Az 1929. évben tervezett közmunkák elmaradása, a magánépítkezési kedv csökkenése, a kamatláb súlyos emelkedése mind megannyi tényezője a munkanélküliségnek. Az ipar súlyos gazdasági válsága is odavezetett, hogy az egyes ipartelepek, és így legelsősorban a diósgyőri vas- és acélgyár, munkahiány miatt leépítette a munkások számát s az ipari munkások tekintélyes száma munka: és kereset nélkül élvén, jelentékenyen emelte a munkanélküliek számát.« EZEKNEK a súlyos szavaknak sürgős tettekre kellett volna szorítani a t. városatyákat. De mit tettek? 1930 március elsején a t. város »nagy dolgot« cselekedett. Díszközgyűlést hívott össze, amelyen a kiérdemesült fehérlovas tengerészt is/t, Horthy Miklós kormányzóságának tizedik évfordulóját ünnepelték meg. A főispán így beszélt többek között: »Magyarország hálásan gondol ma, kormányzójára« A polgármester holmi »hajóról« és »jó kormányosról« fecseg, locsog, meg fenyegető fellegekről. A nép ügye senkinek nem jut eszébe, azaz az egyik felszólaló: »Az egyre jobban feltörő szociális világproblémák hangos kö- vetelődzéséről« beszél. És hogy mi a kiút? Rém egyszerűen szövegezi meg, a kiút: »a háboní.... a- nemzetek gyógyítása szenvedés által, életre vagy halálra váltható vérveszteséggel járó komoly műtét«. Tehát ez a balzsam a nép nyomorára, ez — és semmi más — a kivezető út!.;; A kiérdemesült tengerésztiszt nagy tettei feletti felbuzdulásukban nagy elhatározást szülnek: a város nyomorgói, a munkanélküliek nagy »örömére« megfestetik a kormányzó életnagyságú képét s a Városházteret Horthy Miklós térré keresztelik át. ENNÉL TÖBBET aztán már igazán nem várhattak a miskolci munkanélküliek a t. városatyáktól. (Csorba)
