Észak-Magyarország, 1958. augusztus (14. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-17 / 194. szám

6

ESZARMAGYARORSZAO

Vasárnap, 1958. augusztus 17.

LANGE ANTAL:

Egy éjszaka története

Nyílt a kapu, Szabó tért haza családja körébe. Lassan, botorkálva haladt keresztül a tágas udvaron. Kabátja gallérját nyakára hajtva, vállai közé húzott nyakkal lépegetett. Nem sietett, minden lépést megfontolt, számítva arra, hogy könnyen egy alattomosan felbukkanó pocsolyába léphet.

Az eső már alábbhagyott, csak finom szitálással permetezte a vidéket. Az égbolt jótékony célú lámpásait eltakarták a szétterpeszkedett borús fellegek.

Szabó elérte a lépcsőt, ami a fedett, üvegezett verandán keresztül az előszobába vezetett. A verandára érve rendbeszedte magát. Zsebkendőjével buzgón törülgette vizes nyakát. Közben halkan szitkozódott. Átkozta az esőt, ami elkapta hazafelé jövet.

Az udvar nyomasztó csendjét hirtelen erős recsegés zavarta fel. Szabó

fülelni kezdett, nem tudta elképzelni, mi lehetett. Abba az irányba tekintett, amerről a furcsa zajt vélte •hallani. Hiába erőltette meg szemét, másfélméternél nem érvényesült tovább látóképessége. Mindenütt sötétség, áttörhetetlen feketeség.

— Úgy látszik, képzelődtem, biztosan a szomszéd kutyája vakkantott.

De nem. A zaj megismétlődött. Igaz, sokkal gyengébben, gyors egymásutánban többször is. A rémület megdermesztette tagjait, ' agyában felburjánzott a gondolat: tolvajok garázdálkodnak az udvar végében.

Szorosan a fal mellé lapulva, határozatlanul tett egy-két lépést. Felmérte a helyzetet, gondolkozott, amennyire tudott. »Gazemberek! Az asszony apró jószágait akarjátok eltüntetni?! Abból nem esztek!-« — sziszegte csikorgó dühvei- »Móresra tanítalak én, hogy elmegy a kedvetek a lopástól!«

BORSODI

AZ ALKOTÁS ÖRÖK

Nincsen szebb, mint a termés fölötti áhítatos, boldog csodálkozás, erejét az Ember beleönti, örök, örök t, drága alkotás!

Ha látunk légbetörő házakat, pompás virágot, villanyfényt, utat. szálas fiúkat, formás lányokat, lüktet bennünk a büszke indulat.

Báthory Sándor

Egy kis tüzet

KISS KAROLY«

Szemeddel ébred rám a reggel...

Szemeddel ébred rám a reggel, te nézel rám a szögletekből, jaj, az egyensúlyom feldől, ha birkózom tekinteteddel.

Es elgondolom: te most kelsz fél, hajad tincsével bíbelődök malomköve® gond sose őröl —

S nem tudhatsz megérteni engem;

Féltelek» hogy az üres percek holnap már talán messze visznek hús csillogások szárnyain.

Kérdezem százszor: miért szeretlek? Miért éppen téged keresnek lázas, szertelen vágyaim.

Életünk tündöklő mosolyáért az igaz éltét áldozza, ha kell, nem költő, ki nyafog csalfa lányért, s ki hol balra, hol jobbra énekel. Milliók gondja kínoz engemet: a háborúnak gyilkos réme bánt, világunk féltem, jaj, vad fergeteg szét ne tépje az élet zászlaját!

Épülő rendünket úgy őrizem, mint jó szülő az édes gyermekét, és korunk lobogóját úgy viszem, akár az otthon áldott melegét.

El nem dalolt dús vágyak izzanak heves ritmusú szívemben, mikor ajkamon forró csókok nyilának és közeleg a termő férfikor,

GtfRßE TftKoR

Az írónő

Mélázó undorral nézi a tömeget, akik gyanútlanul mellette elmennek, még gondolatban sem emelnek süveget, s nem veszik észre őt, a nagy írót, a nőt, pedig elég furcsa: kidülledő szemek, enyhén zilált hajjal, ül. Vajon mit írhat? Még körötte képek légiói lengnek, novellát javítgat.

Ez már a tizedik, ami nem jelent meg^

Két paraszt bácsi

Pipáznak, söröznek. A dobos tortára úgy látszik, jól csúszik a keserű ital.

Arról vitáznak, hogy kinek a birkája ellett hamarább meg. És lassacskán kihal köröttük a tájék: a pipafüst mérgez s a jó pressósnép meg mindént duplán érez, hiszen ketten vannak. És a kucsmájukat akkor vetik le csak, ha viszket a fejük. Jól érzik magukat.

TARBAY EDE:

ESOSZAGÚ DÉLUTÁN

ESŐ NEM ESETT, csak a közeli akácosban, ahol a katonák táboroztak. A nyaraló fuldoklott a forró augusztusban. A redőnyöket mindenütt leengedték, mégis meleg és por szivárgott a szobákba. Az útszéli eperfa öregen, kifosztottan állt. Árnyékot vetett már csak a teraszra, ahol most hárman ültek, kényelmesen bagózva. Ebéd után voltak, az asztalt leszedte már a háziasszony, csak bort és friss leveles pogácsát hagyott ott, kóstolgatásra.

Vészeli, az öreg patikus valami *égi kupiét dalolt.

—- Fáintos idő volt az, amikor ezt tanultam, vagy ötven esztendeje. Haj, amikor matúra után behivott egyszer az apám az irodába és kezembe nyomott kétszáz koronát. Nagy pénz volt az, addig sose volt any- nyim. Kezembe adta és azt mondta: »-Itt van, fiam, eredj föl Pestre és vissza se gyere, amíg el nem költötted.« Kacsintott hozzá, pofon legyintett. Anyám szegény elsápadt, de egyetlen szót sem szólt. Férfi voltam én már akkor. Igaz, hogy csak a Sánc-utcai lányokat ismertem, de azokat aztán alaposan. Kiveresedett az arcom az örömtől. Hogyne, mikor Pestre mehetek, még hozzá egyedül. Itt egy kis szünetet tartott s valahová a csupasz domboldalra bámult. Szép, tüzes nyár volt, a legszívesebben pucérra vetkeztem volna a kupéban, de nem lehetett. Asszonnyal utaztam, fiatalasszonnyal. Azt hittem, valami színésznő, olyan szép volt, olyan fess, olyan törékeny. Mellé telepedtem, szivarra gyújtottam és minden zöttyenőnél közelebb húzódtam hozzá. Amikor végre mellé szorultam, lehunytam a szemem, mintha aludnék. A fejem néha a vállára koccantottam, — ő meg hagyta. Csinos fiú voltam, tetszettem neki. Hatvan után »felébredtem«, bocsánatot kértem, aztán nyomban összebarátkoztunk. Bőbeszédű, jókedvű kis asz- szonyka volt. A Keletiből egyenesen tökocsiztunk a Trieszti nőbe. Fenekire vertünk még aznap éjjel mind a kétszáz koronának. Igaz, hogy kaviár volt meg fácán, meg pezsgő, de reggelre

még fiákerre sem tellett. Úgy kellett kigyalogolnom az asszonykától drága jó Zsuzska nénémhez. De hát fiatal voltam, akkor élet volt bennem, kamaszvér. Este irány az orfeumba. Erre már Zsuzska nénémtől kaptam pénzt. Hej, micsoda nők voltak ott, micsoda nők... Szájában összekeveredett az emlék és a nehéz ebéd ízé s úgy találta, ha most halna meg, még a poklot sem bánná.

ZÁCH, AZ ÜGYVÉD pipázott- Még Fiúméban szokott rá, tizenhatban. Nyakán az inak meg-megrán- dultak — ez is valami homályos világháborús emlék, amit a szerb fronton szerzett, vagy később, Isonzónál. Akkor derekasan harcolt, — ő legalább is így mondja.

— Fiúméban egy matróz feleségéhez szállásoltak be. Jóképű asszonyka volt, duzzadt ajkú, fekete hajú. Igazi dalmát szépség. Az urát a tengeren érhette a háború, mert még híre sem jött, mi történt vele. Talán az első torpedó éppen őt robbantotta fel, vagy csak az asszonyt unta meg, ezt ilyenkor úgy sem lehet tudni. Na, így aztán valami szárazföldi figaróval állt össze és mikor én beállítottam a beszállásolási paranccsal, éppen ennek a legénynek tette ki a szűrét. Összekötötte a cók- mókját egy koszos kendőbe és lehajította az utcára. Velem is kiabált, hogy ő nem fogad többet férfit a házába, még ha paranccsal is jön, mert mind csirkefogó és hogy inkább becsukatja magát, de még egy kölöncöt nem vesz a nyakába. Erre én: hát azt hiszi, kell is nekem 6, hát van énnekem különb itt a városban is. nekem csak a szoba kell, meg az ellátás, tőlem aztán csinálhat, amit akar. Erre elhallgatott. Csak akkor szólalt meg, amikor hozta a vacsorát. — Ki a szeretője? — kérdi. No, csak ez kellett nekem. Rátámadok- Szeretné tudni, igaz? Hogy pletykáljon? Hogy képzeli, hogy én azt

megmondom? Katonatiszt vagyok, vagy mifene! De az oldalát már fúrta a kíváncsiság. Erre mondom neki: Szőke, kékszemű, vékonylábú. Én csak az ilyeneket szeretem. Ez a zsánerem. Hallgatott, de a farát már riszálta, amint kifelé vitte a tányért. Másnap jön oda hozzám: Mit süssön vacsorára? Bélszint. Csak úgy foghegyről mondtam oda neki. Sütött is olyat, mint a tűz.

Az öreg Vészeli csettintett.

— BORT AZT ÉN VITTEM. Veresét, erőset. Amikor befejeztem a vacsorát, odahívtam, leültettem. Az asszony vonakodott, de csak kérette magát. Bírta a bort, mintha tej helyett is azt ivott volna, de azért csak leitattam. Amikor láttam rajta, hogy kiveresedett az arca és a szeme is lángol, felálltam. Jóéjszakát! Az asz- szony csak hápogott, én meg bementem a szobába. Vártam egy darabig- Hallottam, amint sorra veti le s dobja egy székre a ruháit. Akkor aztán kimentem. Tüzért.

— Tüzért... — ismételte az öreg kuncogva. — Ezért aztán érdemes volt háborúba menned. Ez az én Gézám is jól járt a háborúval... Az is szép história volt. — Kezét ölébe ejtette, ott reszketett a sárga vászon- nadrágon.

— Nem is volt olyan érdekes. A tiéd, Péter és a magáé, apám. azok voltak az igaziak. Akkor jobbak voltak a borok is. Ezek a vinkók csak megkergítik az embert— Most aztán rajta, mondd csak el. miféle parasztmenyecskébe botlottál. Nem szégyen az, még a fiad előtt sem. — Zách mosolygott, kiverte a pipát s úgy dűlt hátra a székben, hogy beléreccsent a kiszáradt nád.

Géza még hallgatott. Nem szeretett beszélni erről az őszről. Idebújt a nyaralóba, gyávaságból. Felesége és a fia Pesten lakott, nem tudták, merre sodródik a háborúban. A novemberi visszavonulás a Duna túlsó partján érte. Csak annyi kellett, hogy a révész titokban -átevezzen vele és már ki is lépett a háborúból. Kalandjáról apján kívül senki sem tudott, még a felesége sem. Az öreg is csak azért, mert együtt simították el az ügyet. Még ma is látja néha botladozni a gyereket a ház körül, akit az övének mondanak. Szép kis szelőt adtak negyvenötben a hallgatásért.

— Nem is volt az kaland.. Akko- riban tartottunk egy olyan gondnokféle embert- Annak az unokája jött ide, hogy körülnézzen, nem loptak-e el valamit. Negyvennégy vége volt. itt bújtam meg, akkor már egy hete nem láttam embert, asszonyt meg nyár

óta---- Még a feleségem fényképét

i

s elvesztettem a visszavonuláskor Szép lány volt, tizenhatéves. szőke, kimosdott. Megkívántam ... Dehát érdemes is erről beszélni? ... — Elhallgatott.

Az öreg már aludt, puha szája előrebiggyedt. Zách sem szólt. Az orgonabokrokat figyelte, valahol az alján a sovány füvön kereste Gázát meg a lányt— Nem érdemes — motyogta magának Géza és legyintett. Eszébe jutott a felesége, a vasárnapi fejfájások. Mos is bent alszik a szobájában. — Tulajdonképpen szerettem ezt a lányt... Kár, hogy a nevét már régen elfeledtem.

És ő is elaludt.

ODABENT A NAPPALIBAN az

ablak mögött megmozdult Zoltán, a legfiatalabb Vészeli. A redőny résein át mostanáig leste hármukat.

— Az öregem bírta legtovább. — Megfordult, nézte a lányt, amint mozdul, nyújtózik a heverőn. Hallgattak mind ^ ketten:

A lány behunyt szemmel a fiú lépéseit számolta: — Egy, kettő, három ... Érezte, amint besüpped mellette a heverő, de még mindig nem

nézett rá. Várt. Egész nap és égést héten a fiút várta, nehezen, kínlódva- Néha éjszaka megébredt és csak a párnáját harapdálta, csak az ezerszer meggyűlölt lányszoba hűvös vaságyát szorította a sötétben. És most itt van, reggel óta itt ül mellette Zoltán, és még csak mosolyogni se látta. Keze hideg volt, és remegett, amint a fiú kezéhez ért. Ha utána nyúlna a fejének, ha magához húzná, a szíve sem kalapálna így, ilyen iszonyúan, de nem lehet, az is elég volt, hogy a kezét odaadta.

Zoltán figyelte a lány csukott szemét, meg-megránduló száját, a ráncokat a nyári ruhán. A festett kék virágok most bőre illatát árasztották, a naptól megperzselt bor kesernyés, egészséges illatát.

Zoltán tudta, ha most a lányhoz ér, kezében nemcsak a lány csontjai roppannak meg, hanem széttörik mindaz, amit gyerekkornak neveznek. Ügy érezte, már férfi lenne és ha nem félne ennyire, kinevetné önmagát.

— Meleg van!...

A lány megrázkódott a hangtól.

felnézett.

A FIÚ AZ ABLAKNÄL ÁLLT, a

muskátli vastag leveleit csipkézte. Néha a lányra lesett. Hallotta, odáig hallotta, hogyan üt a szíve szabályosan. ervorsan. Örökös kopp, kopp ... — Meg kell veszni ebben a hőségben! — Szétcsapta az ablakot, kifeszítette a redőnyt és szívta a levegőt. Kinn gyerekek futottak az akácos felé. csupasz sarkuk magasra verte a homokot. Hirtelen fordult meg, fordított hátat a világnak, visz- szaült a lány mellé, a nyakát cirógatta és megkérdezte: — Szeretsz még?

A lány magához húzta, szorította, hogy a lélegzete is elakadt. Most már a szívén érezte a kopogásokat: Kopp, kopp ... Úgy hallotta, mintha valahol messze szél zúgna, pedig csak a táborban énekeltek a katonák:

Két hete már, vagy tán Uárom hogy a számadómat várom, amoda jön, amint látom, a fekete szamárháton ...

— »Ha többen vannak, én csupasz« kézzel nem mehetek nekik« — mor-j fondírozott. »Ilyen könnyelműséget] nem teszek.« — Körülnézett, hol ta-< lálhatna egy jókora ütőszerszámot. ]

Kutatva nézett körül, de nem ta-j Iáit a környéken elmozdítható ke-« mény tárgyat. Mentőötlete támadt.] Zajtalanul osont a lakásba. Rövidj pillanat múlva a gyujtósvágó baltá-] val tért vissza. Keményen megmar-] kolta a szekerce nyelét. A zaj nem] szűnt meg, folyamatossá vált. Kapa-« rászás hallatszott, majd léptek puha« dobogása. J

Szabó a veranda ajtajához ért, ami« a kertbe nyílott, óvatosan lenyomta] a kilincset, de csak annyira nyitotta] ki az ajtót, hogy félarca kiférjen.« »Tolvaj« — suttogta alig hallhatóan] maga elé. A fehérre meszelt szenes-] kamrában emberi alak táncoló ár-j nyait pillantotta meg. I

Próbálta magát megnyugtatni:« Nem ezért küzdöttél át két világhá-3 borút, hogy most meghátrálj, hagyd] futni a gazembert. Hatvan éves ko-| rodra legény vagy te most is! »Ügyi van, úgy« — helyeselt magának —J még pedig nem is akármilyen .. • «

Óvatosan lépett ki a kertbe, ro-í gyadozó lábait, amit a félelem gyen-t gített le, erőszakkal tolta előre a sí-* kos füvön. Minél közelebb ért a cél-] hoz, annál jobban hatalmába kerítet-í te a rettegés. Feje hangos gépház-5 zá alakult át. Zúgott rendületlenül.]

Szent Péter, nem törődve az álmos] lakossággal; hogy éjjeli nyugodal-] mukat és egy kellemetlen helyzetbe csöppent, amúgyis próbára tett idegzetű embert tevékenységében megzavar, kuglipartiba kezdett a többi szentekkel karöltve. Az erős dördü- lés majdnem levette lábáról Szabót. Szegény feje azt sem tudta, hol áll, homlokán kicsapódott a verejték, szuszogott, mint egy elhízott háziasszony két emelet megmászása után.

A titokzatos idegen közelébe ért. Az háttal feléje állva, kissé meggörnyedve feszegette a csirkeól ajtaját. Úgy látszik, nem boldogult vele, mert az orra alatt folyton motyogott valamit. Elérkezett a döntő pillanat: egész testében remegve, ütésre emelte a fejszét. Melléből felszakadt a rekedt kiáltás: »Állj, ki vagy! Mit keresel!«

A jövevény szembefordult Szabóval.

Nem a hirtelen meglepett emberek gyorsaságával — mint ahogy ezt remélni lehetett -egymásra néztek. Szabó kutatva fúria bele szemét jaz elmosódott alakba. Ä féliámerés"még- nyugtató érzése öntötte el. A váratlan meglepetéstől suttogva ejtette ki tőszomszédja keresztnevét: »János, te vagy az?« — Karja ernyedten hullott alá a magasból- A következő pillanatban az alaposan berúgott embert, aki a Szabó lakását összetévesztette a sajátjával, támogatva vonszolta keresztül az udvaron, hogy a szomszédos épületbe hazakísérje.

| Megállók ifjúságom szép hegyén ts elnézek tűnő éveim felett, t mióta szívemből a költemény

* feltör, mit tettem, lelkiismeret?

X Egy-két év az idő tengerében Italán semmiség, vagy nagyon kévéi Ide az égő költő életében

* már lehet egy-két év örök vetés.

] Idáig gazdagon nem vetettem:

* nem küldtem szerte sok-sok énekem i néhány dalom asztalodra tettem.

I fogadd el őket, új történelem, i Fogadd el őket s vedd tenyeredbe,

£ mint paraszt szokta a friss kenyerei \ anyás mosollyal tedd kebeledre | ezeket a vágyódó verseket.

[ A forma is kell a költeménynél, — ; hisz ez a művészet egyik fele, l de ha nem jutunk tovább a fénynél > mit ér a költőnek költészete?

\ Szívet ültetnék a verseimbe,

X emberibben, tisztábban szóljanak, zés véremből fakadt rímeimbe, zengő szónak vetném el magamat.