Észak-Magyarország, 1958. augusztus (14. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-27 / 201. szám

Srartfa, 1938. augusztus 27. ESZAKMAGYARORSZAG 3 A megyei népi ellenőrző bixotíság jelentéséből 125.000 forinttal károsították meg az államot — ...KÉRJÜK A NÉPI ELLEN­ŐRZÉSI BIZOTTSÁGOT, minél előbb vizsgálja felül a vállalatunknál történő lopásokat, pazarlásokat, ame­lyeket vezetőink követnek el... így kezdődik a merészhangú, pa­rányi kis iromány, amelyet írástól elszokott kezek vetettek papírra és postáztak Sárospatakról Miskolcra. A faipari vállalat dolgozói nem tűr­hették tovább a népi vagyon nagy­mérvű megkárosítását — amelyet a szőkébb vezetőség folytatott — és minden fenyegetés ellenére illetékes szervhez fordultak. Pedig ki voltak téve annak a lehetőségnek, hogy ál­lásuknak itt mindörökre befelleg­zik, kereshetnek' máshol munkát. Ezzel ijesztgette őket a műszaki ve­zető. az igazgató, ahogyan a jegyző­könyvben olvashatjuk: „...A veze­tőség minden bírálatot elfojtott, és az őt érő jogos kritikára a dolgozót elbocsátással fenyegette meg...” A faipari vállalat munkásai azon­ban nem ijedtek meg ezektől a fe­nyegetésektől. Ez volt a szerencse. Mikor vizsgálni kezdték az ügyet, azonnal kiderült, hogy rövid egy esz­tendő leforgása alatt ez a korrupt, csaló társaság 125.000 forinttal káro­sította meg az államot. Ki is volt a főbűnös? Lehet-e egyáltalán ilyenről beszélni? Azt hisszük, lehet. Mert volt olyan, aki az addig becsületes életű igazgatót, asz­talos brigádvezetőt, anyagraktárost a j,rossz útra” csábította. MENDELÉNYI BÉLA, A SÁROS­PATAKI Faipari Vállalat műszaki vezetője közvetlenül az ellenforrada­lom után került a vállalathoz. Mű­szaki tudásával, imponáló modorá­val azonnal lehengerelte a szakmá­ban bizony járatlan igazgatót, aki még egy kisebb egység vezetésére sem lenne alkalmas, nemhogy egy ilyen nagy vállalatnak élén álljon. Nem csoda aztán, ha minden utasí­tását készpénznek véve. mindenki teljesítette. Kevés lenne azonban azt mondani, hogy egy fecske csinálta a nyarat. Az egész talaj annyira alkal­mas volt a különböző zúgügyleték le­bonyolítására, hogy ennek az egy fecskének igen könnyű dolga akadt. AZ EGÉSZ TELEPEN szana-széj- jel hevert minden. Rendszeres anyagkönyvelést nem vezettek a be­érkező anyagokról, és a kiszállított áruval sem igen törődtek. A munká­sok elmondása szerint mindenki azt vitte el. amit éppen megkívánt. Egy- egy megkezdett deszkát, ha már nem volt rá szükség, selejtté nyilvá­nítva dobták ki az udvarra, a jómi­nőségű, még felhasználható anyagot összekeverték a hasznavehetetlennel. Azt lehelne tehát mondani, hogy így kezdődött. Legalábbis a vizsgála­tok ezen a nyomon indulták el és hatoltak be teljesen ennek a sok kárt okozó ügy-dzsungelnek a rejte- kébe. Takarékoskodás a hűségjutalomból A bányász dolgozók körében év- ről-évre nagyobb mértékben terjed, el a takarékossági mozgalom, a jö­vedelem takarékos beosztása. A bá­nyászvidékek takarékpénztári fiók­jaiban és postahivatalaiban állan­dóan növekszik a takarékoskodó bá­nyászok száma és a bányász-betétek összege. A bányász KST-kben is so­kan takarékoskodnak. Az elmúlt évek alatt mind több bányász kezdett el takarékoskodni a hűségjutalmával is olyanképpen, hogy azt, vagy annak egy részét ta­karékbetétbe helyezte el. A betétbe tett hűségjutalmat aztán tovább gya­rapították és az összegyűjtött összeg­ből később értékes tárgyakat, bútort, motorkerékpárt, autót vásároltak, vagy családi házat építettek. A taka­rékoskodás tehát hasznára, előnyére vált a bányászoknak. A Bányász Szakszervezet kezde­ményezésére a takarékossági aktívák az idén széleskörű felvilágosító mun­kát kezdtek a bányászok között és megismertették őket a takarékosko­dás módjával, előnyeivel. Ennek nyomán a bányászok jelentős része jelentette be a takarékossági aktí­váknak, hogy hűségjutalma egy ré­szét takarékbetétkönyvben kérik. Borsodban eddig már közel 4000 bányász határozta el, hogy hűségju­talmából takarékoskodni kezd na­gyobb célkitűzéseinek megvalósítá­sára; Foltozzák a régit Egy hete, hogy a felsozsolcai ki- »ziűták összejövetelein a hangulat sokkal vidámabb lett. Ez érthető, hi­szen megkezdődtek a szereppróbák ás a jövő májusig be sem fejeződ­nek. A lelkes fiatalok szeptember 7-re — az első bemutatkozásuk nap­jára — kielégítő műsort akarnak ad­ni, ezért elhatározták, hogy a szín­padot rendbehozzák. Az igényeknek és a díszleteknek megfelelően átalakítják a mennyeze­tet, a padlózatot átjavítják, és két garnitúra színfalat újrafesitetnek. A világítóberendezést átszerelik, hogy tökéletes színeket, árnyakat tudja­nak színpadra varázsolni. Üj kapcsó- tótáiblázatot állítanak majd üzembe. A kultúrotthon teremrésze nagyon szép, nem akarják a fiatalok, hogy a színpad, ahol ók dolgoznak, elmarad­jon a terem szépsége mögött... A szépérzékük szerint megvalósí­tott technikai adottságaikkal szerin­tük jobban lehet dolgozni, és nem akarják ezekután, hogy _ színjátszó- hírnevükön csorba essék, hanem ahogy mondogatják: megfoltozzák a régit... (Vranovics) -----------o----------­— A miskolci Herman Ottó leány­gimnázium és tanítónöképző igaz­gatósága értesíti az érdekelt tanuló­kat, hogy a javítóvizsgák augusztus 28-án és 29-én lesznek. A vizsgák reggel 8 órakor kezdődnek az iskola földszinti tantermeiben. Pótfelvéte­lek ugyanezen napokon délelőtt 9 órától 13 óráig. Tankönyvek vásár­lása a gimnáziumi tanulók részére aug. 28-án, 29-én és 30-án délután 3 órától kezdődnek, az iskolában. Nekünk csupán olyan adatok áll-' nak rendelkezésünkre, hogy ezekből a „hasznavehetetlen” faanyagokból különböző szükségleti cikkeket, ágya­kat, gyúródeszkákat csináltak, ame­lyeket aztán, ki tudja mikor, hány liter borért, darab csirkéért, tojásért adtak át a „jóindulatú” megrende­lőknek. Vállalati anyagból a maguk zsebére. Bárki csinálta ezt, szemet hunytak felette, ahogy ők mondtáík: csak nem csinálunk ügyet belőle? Történt aztán, hogy egyszer Men- delényi szaktárs meghívta a raktár- kezelőt egy pohár sörre. Hány ilyen ügy keletkezett már egy ilyen ártat­lan kis sörözésből(!) Szó szót köve­tett és amikor Kisstóth József rak­tárkezelő elvált a műszaki vezetőtől — két-háromszáz forinttal több volt a zsebében, mint sörözés előtt... EZ AZTÁN RENDSZERESSÉ VÁLT. A nagyobb ügyeket a továb­biakban együtt követték el. Valószí­nűleg ugyanígy meg lett vesztegetve Kővári igazgató is, és Mizsebricziki Béla asztalos brigádvezető, akinek a közreműködésére természetszerű­leg szükség volt. íme. egy nagyobb ügy, amely jel­lemző ennek a kis garázda csoport­nak a munkájára: 1957 júliusában Mendelényi, Kővári és Kisstóth, Csalogány Géza sárospataki lakostól a dolgozók fizetésének biztosítására 7000 forintot kértek kölcsön, rövid határidőre, és ezt a munkásoknak munkabérként ki is fizették. Néhány nappal ezután az említett összeget a Nemzeti Banktól is felvették — de nem fizették vissza, hanem egymás között osztották szét. A tartozás ki- egyenlítésére a vállalat anyagából 2.286 köbméter fenyődeszkát adtak át Csalogány Gézának 6465 forint ér­tékben és a fennmaradó 535 forintot Mendelényi kartárs készpénzben fi­zette ki. Ez csupán egyetlen ilyen kis ügyük. Szerepelt a jegyzőkönyvben — saját bevallásuk szerint — ilyen kitétel is: „Csák úgy elittuk a 4.5 köbméter fe­nyőfa árát. 1125 forintot...” SOK KICSI SOKRA MEGY. Az ellenőrző szervek különbséget tettek az általuk véghezvitt bűncselekmé­nyek nemében is. A lopásból, csalás­ból, sikkasztásból származó kár 47 ezer forint. Ugyancsak tetemes ösz- ;szegű kár származott a népi vagyon hűtlen kezeléséből is. összeszámol­va: 30.000 forint. A bűncselekmé­nyeknek .ebből a válfajából csupán egyetlen eset: Mendelényi Béla egy elromlott gyalugép helyett —1 ame­lyet helyben olcsón meg tudtak vol­na javítani — Budapesten újat vá­sárolt 27.140 forintért. Mint a felül­vizsgálás folyamán kiderült, a gép legmagasabb becslés szerint sem ér többet 9000 forintnál. Sorozatosan károsították az álla­mot azzal is, hogy a vállalatnál is meglévő, a könnyűipari miniszter ál­tal kiadott normák rendszeres fi­gyelmen kívül hagyásával gyártották termelvényeiket. Az ebből származó kár meghaladja a 34.000 forintot. A MEGYEI NÉPI ELLENŐRZŐ BIZOTTSÁG vizsgálata lezárult. A sárospataki dolgozók levele meghall­gatásra talált. Mendelényit és Kiss­tóth Józsefet letartóztatták, Mizseb- riczki és Kővári szabadon védekez­het a bírák előtt. A nép állama fel­tétel nélkül megbünteti azokat, akik mind annyiunk vagyonát veszélyez­tetik. (V. N. R). Elszálltak az évek. . . Ki^prveNpn mély hangon zugnak a kánói harangok. Temetnek ixtscrvcscu, a faluban a gyászmenet hosszú sorokban, lassan halad a koporsó után. B. Kovács János ócska, szúette kerítésének dűlve nézi a menetet. Arca elkomorul és a viharvert, csapzott kalapja alól ki­látszó r upasz homlokán megduzzadnak a ráncok. Tekintetét egy pilla­natra veszi le a gyászmenetről. Némán áll és mélyeket lélegzik. Gon­dolata i sunyira magával ragadják, hogy észre sem veszi vendégeit. A váratlan köszönésre hirtelen megrebben szikár, sovány teste, és kissé meglepődve mondja: — Hej, felettem is elszálltak az évek... Ki tudja, talán a kö­vetkező ... Néhány perc múlva azonban már vidámabban beszélgetünk a vén diófa hús árnyékában. Beszélgetünk, sokmindenről... Az öreg, nyugdíjba vonult bányász szívesen magyaráz a régi időkről. Olykor-olykor elfogja az izgalom, mintha csak most történne az, amit mond: — Tudja, hogyan harcoltunk mi, vörös katonák, 1919-ben, a Ta­nácsköztársaság idején? — ugrik fel a székről korát meghazudtoló fia­talossággal. — Mint a kőszáli sasok! A csehek százszorta többen voltak. Jobb volt a fegyverzetük is, mi meg jóval kevesebben voltunk és mégis megzavartuk, egészen a határig üldöztük őket. A világból is kikergettük volna, ha parancsot nem kapunk a megállásra. És ez volt a baj. Mert azután mi legyengültünk, lőszerünk is elfogyott, tetejében meg el is árul­tak bennünket és így könnyen elintézték ezredünket. U k nváí*a háí.ai azután elmeséli a rudabányai vasércbánya­D. IVOVacs uacsi ban szerzett élményeit: — A mostani életet össze sem lehet hasonlítani az akkorival. Ahhoz képest most úri élete van a bányásznak. Munkaruha, szén, hűség­pénzjuttatás, — ismeretlen fogalom volt. Autón csak az urak jártak, ma meg csaknem háztól-házig visz a busz mindenkit. Kánótól 10 kilomé­terre van Rudabánya. Ezt az utat én huszonhat éven át mindennap gya­log lettem meg. Ha esett, ha fújt, menni kellett, mert szükség volt min­den garasra. Még mi az asszonnyal, mert nekünk nem ajándékozott gyermeket az élet, valahogy csak megéltünk abból a nyomorult kereset­ből, de akiknek nagy családjuk volt, bizony siralmas volt a helyzetük. Rövid ideií* szótlanul, csendben ülünk. Nézzük a domboldalon megkopasztott, nadrágszíjnyi búzatáblákat és azo­kon túl a messzeségben egybefonódó kék horizontot. Aztán újra az öreg szólal meg: — Soha nem felejtem el, egyszer nagyon pórul jártunk. Tél volt, vadul fújt a szél, hordta a havat, s marékostől vágta az ember arcába. Ebben az ítéletidőben indultunk el úgy hajnaltájt Papp József, Cs. Ko­vács János, Fóris József meg én, a felsőtelekesi erdőn át a bányához. Amikor kiértünk az erdőből, egyszeriben nem tudtunk tájékozódni. El­tévedtünk. Egész nap járkáltunk összefagyva, dideregve, csámborogtunk a hófúvásokon, de sehogyan sem akadtunk a bányához vezető útra. Vé* gül aztán a szomszéd faluban kötöttünk ki, ahonnét nagynehezen haza* vergődtünk. Ügy megjártuk, pedig számtalanszor megtettük azt az utat. Mintha kifogyott volna az öreg az élményekből, elhallgatott es úgy tűnt, az arcára van írva, hogy kérdésemre vár. . — Nem unalmasak ezek a hosszú napok? Mivel tölti idejét, Kot vács bácsi? — Nem unatkozom én, hiszen mindig akad valami tennivaló a ház körül. No, .meg van két és fél hold földecském, azt dolgozgatom... — Hogyan készül a közelgő bányásznapra? _ Nini»« m\t líP&7Íilni Felöltözöm ünneplőbe, oszt megyek nincs mii Keszuim.a hányához ött aztán ^ minden megy magától... Látja, ilyen sem volt a múltban. Csak azt sajnálom, hogy ezt ilyen vén fejjel kellett megérnem... TÖRÖK ALFRÉD *ooo­Az etruszkok nyomában... Tarquiniában, 50 mérföLdnyire Rómától már hosszabb ideje folynak ásatások az etruszkok emlékeinek feltárására. A közelmúltban olyan sírt tártak fel. amelynek falfestményei új fényt vethetnek e titokzatos ősi népre. A falfestmény középpontjában hajó áll. de a kép tulajdonképpen egy egész etruszk kikötőt ábrázol: munkások dolgoznak a hajók berakásán, a ki­kötőben világítótorony áill és épüle­tek is láthatók. A régészek számára előrelátható­lag igen sokat jelent majd ez a fal­festmény. Képet ad az etruszkok öltözködéséről, életmódjáról. Esetleg azt is megmutatja, hogy kikkel foly­tattak kereskedelmet és fogalmat adhat arról is. hogy a fejlődés me­lyik lépcsőfokán álltak. A képnek valószínűleg felmérhe­tetlen művészi értéke is van. A fest­mény feltűnő perspektíva érzékkel készült. Mint ismeretes, nagyon keveset tudunk az etruszkokról, akik a ró­maiak előtt élték olasz földön.-ooo­Egy híres karmester halála Egy londoni kórházban, 91 éves ko­rában elhunyt a francia származású híres karmester, Eugene Goossens. Goossens szülei 1873-ban emigráltak Angliába és azóta a család itt tele­pedett le. A brüsszeli konzervatóriumbon végzett tanulmányai után Goossens édesapja nyomdokaiba lépett és a londoni Carl Rosa operaház karmos* tere lett. ÚJJÁSZÜLETÉS 1944 december tizenhetet írták. A háborúba rémült falucska csöndjét dobpergés verte fel. »Közhírré téte­tik: Ma délután kettő és három óra között robbantják a pataki beton- hidat. Nyissuk ki ablakainkat, hogy a légnyomás kárt ne okozzon ben­nük; a falakról szedjük le a képe­ket; lehetőleg a szabadban, vagy fe­dezékben tartózkodjunk. Ezidőtájt kerül sor a vasúti híd robbantására is.. .*< De biz1 a pataki betonhid robban­tásából nem lett semmi, a inagyar hidorség keresztülhúzta a. német hadvezetőség terveit, elmetszették a gyújtózsinórt, majd madzaggal össze­kötötték a végeket néhány centi­méterre egymástól. Másnap az át­vonuló román csapatok így találták a. hidat, a gyújtózsinór a szakításig el volt égve. A vasúti híd azonban nem kerül­hette el a sorsát. A szolgalelkű híd- őrség teljesítette az ádáz parancsot. Emlékszem, már álkonyodott, ami­kor egy sínautó távoli kattogására lettünk figyelmesek. Nyakam közé szedtem a lábamat és szüleim hatá­rozott utasítása ellenére kisurrantam a házból, rohantam, fel a falu fölött emelkedő dombra, hogy szemtanúja legyek a nagy »szenzációnak«. Nagy- lihegve érkeztem a dombon sörénylő akácos szélire. Nekitámaszkodtam a legvastagabb fának, oly módon, hogy a fa a testem és a híd között legyen, mert szentül meg voltam győződve erről, hogy a robbanás ereje elfúj, mint a szél a levelet. A sinautó hajmeresztő sebességgel száguldott a híd felé. Amikor át­suhant a hídon, hirtelen lestoppolt, nemet katonák ugráltak ki belőle. Felparázslott a gyufa. A németek visszaugráltak a kocsiba és roboglak tovább, összekoccant a fogam a féle­lemtől, de nem hunytam le a sze­memet. látni akartam, amint dara­bokra szakad a kis vashid. Hirtelen vakító fényesség lobbant a híd alól. s mire a. robbanás hangja hozzámért, becsukott szemmel, torkomat fojto­gató sírással feküdtem az ázott, őszi a^ .ron. Leverten, sírás ábrázattal kotródtam haza a látványosság há­borús asztalától, s mire betettem magam mögött az ajtót, a Cserák- tetőn feldörögtek a román előőrsök gépfegyverei. Még aznap bevonultak Garadnára a felszabadító román csa­patok. Elült a háború zaja. A béke vissza­költözött a faluba, de valami nagy- nagy hiányérzet ülte meg az embe­rek lelkét. A legközelebbi várost, Miskolcot is ötven kilométer válasz- ' tta el a falutól. Ha valakinek dolga akadt a városban, bottal és tarisznyával felszerelve gyalog vá­gott neki a hosszú útnak. Egy súlyos vakbélgyulladás egyenlő volt a ha­lállal. mert amíg a harminc kilomé­terre lévő Szikszóra ért a beteggel a döcögő szekér a rázós, háború­viselte úton, kiszenvedett a szegény. A távolbavesző sínpárban megállt az élet szívverése, nem robogtak rajta vonatok, a töltést felverte a gaz, a természet hozzálátott, hogy visszahódítsa magának a vasútat. A sínpálya nem csillogott a napfény­ben, vörösszürke rozsda lepte be. A fasiszta rombolás elvágta a falut a nagyvilágtól. A falu most jött rá, mit jelent számára a vasút, az ember is akkor értékeli igazán az egészsé­gét, ha betegség kínozza. Rémhírek kavarogtak a levegőben, a hivatalos hírforrásokat eldugaszolta a közle­kedés hiánya. Újság csak hébe- hóba érkezett. A pengő egy fabatkát sem ért., hajmeresztő sebességgel szá­guldott az infláció nyaktörő létráján a végtelen semmitérés felé. Az autón jött újságárusok tojásért, lisztért, szalonnáért és egyéb természetbeni juttatásért vesztegették portékáikat. A sorompók farúdját lefűrészelték a zűrzavar haszonélvezői; a csigákat, melyeken a sorompót mozgató drót- szálak feszültek, a gyerekek lopkod­ták el. A használaton kívüliség fel­piszkálta az emberekből a rombolás démonait. Eljutott hozzánk a Szabad Nép egyik példánya, melyben a vasutak újjáépítéséről volt szó. Az emberek egymás kezéből tépték ki az újságot s a szó szoros értelmében ronggyá olvasták. De akkor oly hitetlenek voltak az emberek. a szó és tett közé áthidalhatatlan szakadékot vájtak az egymást kergető rémhírek. A sza­badlábon járó ellenség gondoskodott arról, hogy a gazdasági feltámadás­ba vetett hit ne kaphasson lábra, kommunista propagandának minősí­tették a vasút újjáépítéséről szóló híreket is. A nyugati hírforrások emlőin táplálkozó ellenséges elemek 4—5 évre jósolgatták a vasúti köz­lekedés újraéledését. 1945 nyarán, ha jól emlékszem, júliusban történt. Vonatfütty vissz­hangzott végig a tájon. Az emberek otthagyták az ekeszarvát, az asszo­nyok félrehúzták az ételt a tűzhely­ről és rohantak az alsó sorompóhoz. Nagyokat füttyengetve, diadalmas pof ékeléssel egy ütött-kopott, kimust­rált mozdony közeledett az állomás felől. Lépésben haladt a drága jó­szág s szinte hallani lehetett, amint a kerekei alatt sercegett a rozsda. Olajtól csillogó homlokzatán a Ma­gyar Kommunista Párt jelvénye díszelgett. A parasztembernek nincs érzéke a hangos ünnepléshez. A fér­fiak leemelték napszítta kalapjukat és úgy nézték a csodagépet, mintha még sohasem láttak volna vonatot. Szívük-lelkük megtelt áhítattal, mé­lyen emberi szeretettel, s határtalan örömükben legszívesebben tenyerük­re kapták volna a gépóriáson érke­zett vasutasokat, az építés, az újjá­születés kommunista előhírnökeit. A munkások derűs viccelődéssel fogadták a falusiak szőtlan ünnepié* sét, majd leugráltak a mozdony- vontatta két vagonról és a kis vas* hídhoz siettek. Egy mémökféle em­ber körüljárta a hidat, mustrálgatta» megtapogatta kettétört gerincét, je* gyezgetett valamit noteszébe. — Ezzel bizony alaposan elbántak a gazemberek! — sziszegte fogai kö­zött. — No sebaj! Egy hónap múlva vonatozhatnak, papa — fordult oda a legközelebb álló bácsihoz. — Az bizony jó lesz, mert már nagyon hiányzott; úgy vagyunk mi vasút nélkül, mint az ember láb nél* kitt. És hozzákezdtek a nagy munkához) A tonkrenyomoritott kis vashid egy* kettőre felépült nagy betegségéből* Éjjel-nappal dolgoztak rajta, hatni* mos acélsíneket hengeritettek beteg dereka alá. Sistergett a hegesztő* messze hangzott a kalapácsok ütése) S mire beköszöntött az ősz, az első személyvonat átrobogott az újjáépi­téit hídon. Tizenhárom év telt el azóta. Az ideiglenesen újjáépített híd elnyűtta 45-ben kapott ruháját, az új öltözé* két most szabják rá. Hatalmas lerne* zek, sínek borítják a kis híd környé* két. nem messze tőle egy felvonulási épület szürkéink. Az arrajárók meg* megállnak, nézelődnek és tálán em* lékeznek is. Mert emlékezni kell azokra a hónapokra, a háború bor* zálmaira. a pusztításra, mindenre< hogy értékelni tudjuk az emberiség egészségét, mindnyájunk üdvösségét, a békát, GULYÁS MIHÁLY

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents