Észak-Magyarország, 1958. július (14. évfolyam, 153-179. szám)
1958-07-11 / 162. szám
2 ÉSZAKMAGI ARORSZAC, Péntek, 1958. július II. MAI JEQYZETÜNK Őszinteségi komplexum /őszintén respektálom az öniróniával áldott embereket. Bizonyá- ^ ra azértmert kevesen vannak, bár sokan bután J&cérkodnak az önirónia álarcában. Egy tekintélyes összejövetel kistekintélyű felszólalója például a minap így kezdte felszólalását: — Elvtársak, engedjék meg, hogy most őszinte legyek, brutálisan őszinte... — Nocsak, füleltem meghatottan. Engedélyt kér az őszinteségre! Hm, hm----De mit ad isten: beszél az én őszinte ember em, már egy negyedórája beszél — de mit! önmagát dicséri a hibabírálat jogcímén. Van iróniája — állapították meg körülöttem. A sokat emlegetett elmúlt évek bizonvsáaa szerint mi, magyarok, éppenséggel nem dicsekedhetünk valami ultra\)iztos egyensúlyérzékkel. Hajladoztunk, kibillentünk jobbra, balra. Ha még egy síkban lengtünk volna. Egyesek közülünk — általánosítani ugyebár sohasem helyes — többfajta kilengést csináltak végig, mint az Eötvös-inga akármelyik legmodernebb utódja. Mert nemcsak jobbra-balra hajlottunk el. Egyszer az előre elé szaladtunk, máskor meg visszakoztunk és hátrább találtuk magunkat, mint képzeltük. Mentségünkre legyen mondva, mindezt jó katonamódra csináltunk — embere válogatja, ki hogyan! Legalábbis a „jó katona” régi értelmében, amikor is a K. u. K. hadseregben azt tartották, hogy a jó katona gondolkodás nélkül gondolkodik. Node a gondolkodás bonyolult ügymenet, jobb, ha alacsonyabb régiókba szállunk. Gondolkodni egyébként is mindenki szokott, azért ne rugaszkodjunk el a realitások esővel öntözött talajától. A viszonyítással volna tehát a baj. Régi dolog, már az eszmélés gyermekkorában így volt. A görög filozófusok az időszámítás előtt mai témánkat már maga- . sabb szinten fejreállították. Akkoriban még nem ismerték az elhajlás terminusz-technikuszát, így kénytelenek voltak iskolákat, meg miket emlegetni. A jó öreg Herakleitosz már régen kimondta az igazságot: minden folyik. Mégsem folyt minden, mert jöttek utána az eleaták, és . bebizonyították: mozgás pedig nincs! Elmondták erre a repülő nyíl példáját, mely szerint a repülő nyíl nem repülhet, mert ha a nyíl itt van, nem lehet ott; ha pedig ott van, nem lehet itt. \findezt a XX. századi modern ember mentségére hoztam fel az x ó-görög pincékből. Lám, ők sem tudtak mindig helyesen viszonyítani, sőt olykor még rosszul is viszonyultak. Nem csoda hát, hogy itt áll a modem ember a XX. század kellős közepében és őszinteségi komplexuma van. Engedélyt kér az őszinteségre, s hogy az engedélyt megkapta, bátrabban nagyít, pontosabban — lódít! Engedélyt kér a brutális őszinteségre és brutális őszintétlenséggel nagyítja önerényeit, melyek a szokott relációkban nem is annyira önerények, inkább öntömjénezés. No igen, a földön minden relatív. A relatív is relatív. Az őszinteség meg különösen. Mi, magyarok, speciálisan legutóbb egy 'Adolf Hitler nevű szobafestőtől kaptunk komplexumot, de Őszintétlenséget nem kellett importálni, j Ebből exportkészleteink voltak akkoriban, Horthy Miklós például szemrebbenés nélkül a nagy magyar államférfiak közé sorolta magát és többen hirdették az „öncélú” magyar külpolitika sikerét, jövőjét, s közben senki sem bízott már ebben. Dehát a szó — csak szó. Ezekből az évekből származik Bajcsy-Zsilinszky Endre mondása: legyen a magyar a jövőben gerinces. A nemzetvezetők, fajmagyarok őszintén meg voltak bökkenve. Ilyet mondani a léggerincesebb gerinckedés korában! — A vége gerinctörés lett... ; A Hórthy-kort a gyermek kedvéért említettem. Mert ha a gyermek ( . tabdát kap a nagyszülőktől, mutogatja, míg el nem veszti: nic&ak labdám van. A, fentemlített szólaló ezúttal visszanyúlt a történelmi lomtárba és ráakadt tetszetős külsejű labdájára, amire formás betűkkel van pin- gálva: őszinteségi komplexum. Ezúttal labdázott a barátunk, — bár szokatlan neki. Engedélyt kér az őszinteségre, mintha talán nem is lenne Emberi szokás őszintének lenni. Jobb az kérem, ha disztingválunk és vi- . szonyítunk. Mert mi történik abban az esetben, ha a szokott relációkban .gondolkodunk az őszinteségről, nagyításról és öntömjénezésről. Azaz: hogy ha már itt tartunk, a szólónál jobb, ha nem disztingválunk, mert . mi lesz ennek a vége? Egy munkaértekezleten csak dicsérni akarja magát az ember, kis forradalmi optimizmussal túlozva, előbb azonban engedélyt kell kérnie a jelenlevőktől: jénezek! Elvtársak, engedjék meg, hogy őszinte legyek ==• most öntömNAGY ZOLTÁN A KÖSZÖNÉS SZÍNJÁTÉKA AMILYEN AZ ADJONISTEN, helyzet, nagyon-nagyot fordult, egy tan, kérdő tekintettel meredtek olyan a fogadjiste'n — állítja a köz- világot kellett a történelem szemét- egymásra. — Mi lesz a sorsunk? —• mondás. Ez az elméleti összegezése dombjára takarítani érte, az urak törte meg a csendet az asszony és a tapasztalati részigazságoknak, világát. ijedt szemében megcsillant a könny, azonban nem minden esetben állja TELTEK-MULTAK AZ ÉVEK és A ^rfi elfordult és az udvarra szö- meg a helyét. Az egyenrangúak kö- anno 1956 őszén hirtelen változásra 0ezte tekintetét. Az udvaron pedig, zött még csak hagyján, de aki egy figyelt fel. Mi történt? Semmi külö- mint a múlt megelevenedett kiset- fokkal alább helyezkedett el a tár- nős, „csak” a köszönés tizenkét év ott sétált föl s alá a háziúr, sadalmi ranglétrán, már nem gyako- aiatt megszokott rendszerében fe- ünneplőben, sétabotjat lobalva, úgy, rolhatta a köszönésnek ezt az önér- jetetejére állt minden. Október hu- minf ™gen. Hát ezért nem koszont zetes elméletét. Előre köszönt az ár- szonnegyedikének reggelén, amikor "neki! va és bármilyen volt is a fogadjis- kilépett az udvarra, hogy friss leve- ÉS LENT AZ UTCÁN léptcnten, meg kellett elégednie vele. A gőt szívjon és megnyújtóztassa fék- nyomon belebotlott a volt urakba, köszönés is, mint a tiszteletadás véstől elgémberedett tagjait, szem- Mind-mind ünneplőben, s majdnem leggyakoribb módja, átitatódott a betalálta magát volt háziurával, s a fellökték egymást, de egyik sem fölé- és alárendeltségi viszonyokra vou háziúr nem szurkolta le neki a nyúlt kalapjához, hogy ráköszönje- épülő társadalom ellentmondásaival, megszokott „Pálinkás jóreggelt X. nek. Az én öreg barátom nem volt az úr és szolga, a kizsákmányoló és úr” köszönést, úgy tett, mintha ész- hősi természetű férfiú, s amikor egy kizsákmányolt viszonyával. Ma is re se vette volna. — Mi ütött ebbe . különösen nagytekintélyű egykori akadnak olyanok, akik sietnek előre a kilyukadt pénzeszsákba? —- kér- nagy kutya sodródott feléje az emberköszönni egy-egy „rangosabb” isme- dezte önmagától. — Egyen meg a áradatban, kalapjához rándult őre- rősüknek, mert nem szeretnék elve- fene „nagyságos úr” — dünnyögte gesen remegő keze. A nagyúr szája- szíteni jóindulatú pártfogását. őszülő bajusza alatt és visszament szélén gúnyos, perigalázó mosoly A múltkoriban összeakadtam egy a lakásba. Előadta az asszonynak a berzenkedett, seszínű szeme fiatalos idős bácsival, aki elpanaszolta, hogy történteket, de az asszonyt leiemé- tűzzel villant az öregre: — No, te hivatali fölöttese, bár az unokája le-1 nyesség sem tudott választ adni. Az kutya, hát megint tudod tisztelni az hetne, megkívánja, hogy előre kö- ablakhoz álltak, az arasznyira szét- urakat!... olvasta ki az álattoszönjön neki. — Hát ne köszönjön húzott függöny mögül figyelték a mos szemvillanásból, és mégcsak a előre — tanácsoltam, de az öreg nem háziurat. Peckesen, hátratett kézzel fejét sem biccentette feléje. Az öreg fogadta el a panaszt-gyógyító patika- sétálgatott az udvaron az Öregúr és sápadt, vértelen arca elvörösödött. A szert. — Mit gondol?! Még ártani ta- látható elégedettséggel mustrálgatta sértés telibetalált, önérzetét tapodta Iái nekem, javasolja nyugdijaztatá- uz újonnan renovált háromemeletes vieg önön szégyene. Micsoda szol- somat, én pedig még dolgozni aka- bérházat. — Ügy látszik, készül a Qnlelkű vagyok! korholta magát, rok! — Hiába próbáltam megmagya- halálra, búcsúzik a volt házától — Keze ökölbeszorult és ütni, vágni rázni neki, hogy nem attól a bizo- jegyezte meg az asszony és hirtelen szeretett volna. Az urak megleckéz- nyos „főnöktől” kapja ő a megélhe- mozdulattal bekapcsolta a rádiót, tettek és ő jól megértette a leckét, tési lehetőséget, hanem a néptől, hi- mely az ablak melletti asztalkán ál- nítics visszakozz, csak az maradhat, szén a gyár, ahol dolgozik, mind- lőtt. Zúgás, recsegés, majd a Him- aki 12 even keresztül volt, nem szó- nyájunk tulajdona. Az öreg legyin- nusz szomorú dallama csendült fel mithat az urak. nagylelkűségére, tett. A „főnöknek” jogában áll a hangszóróban. — Mi az. már me- Es r!UJ;> amikor fáradtan, a napi nyugdíjazásra javasolni őt, s ha nem gint temetnek? Hallgasd csak, asz- munkatol elcsigázva hazafelé ballag járna a kedvében, nem is sokat te- szony, ágyúdörgés! — A kis törékeny a.. varos embersokaságtól áradt utcá- ketóriáznak vele. Lám-lám, mi min- asszony a rádió elé kucorodott és innen onnan is megint feléje den múlik a köszönésen, — egzisz- szinte a hangszóróra tapasztotta a ^oben egy-egy divatjamúlt, kemény- tenciákat dönthet halomra. fülét, hogy jobban hallja. Elcsengtek szepeit/u kalap— volt hatalmassáa Himnusz végakkordjai és egy öb- 9°^ küldik feleje köszönésükét. Az DE A KÖSZÖNÉSSEL vagy nem iös férfihang reccsent bele a szoba pedifir keresztülnéz rajtuk össze- köszönéssel politizálni is lehet, még csöndjébe: „Ellenforradalmi bandák húzott, átható pillantással. Nem, pedig tartalmasán. Szintén egyik támadták meg középületeinket.. ” ntncs többé álászölgája. uraim! idősebb ismerősömmel hozakodom A két egymáshoz vénült emberpár- MEGTANULTA az én öreg bará- elő. Az öreg a múltban is, ma is kö- nak földbe gyökerezett a lába. Riad- tom a leckét... GULYÁS MIHÁLY zeleti személyiség volt. Nem átmentette magát a proletárdiktatúrába, hanem már a múltban is — az akkori szűkös lehetőségekkel élve — a jelen előtt egyengette az utat. Hivatali állásánál fogva jópár felső- tízezerbelivel kötött ismeretséget, kimondott urakkal került köszönő viszonyba. A felszabadulás előtt bármennyire is önérzetes volt az én öreg barátom, előre kellett ^köszönnie, hétrét hajolva, katapleveve tisztelte meg a nagyhatalmú uraságo- kát. Aztán fordult a kocka. A nagyságos urak elvesztették azt, ami nagyságos urakká tette őket: a bányát, az üzemet, a bérházat kirántotta a lábuk alól az államosítás. Az én öreg barátom pedig örvendezett és ha összetalálkozott velük, nem nagyon fárasztotta magát az előreváló kalaperhelgetéssel. Nem volt neveletlen, ha köszöntek neki ezek a vagyonukból kitessékelt hatalmasságok, visszaköszönt, sőt még mosolygott is hozzá. Kis idő múlva azt vette észre, hogy előre ráköszönnek, alászolgájá-val illetik múltban lenézett funkcióját. Megfordult tehát a A BABÉR A HAZUGOK klubja minden évben megjutalmazza a legmerészebben füllentő amerikait. s-s Parancsoljon Mr. Ismét öné a babér! (tengi) M egint elindultak, bű- csúzfcodva a fáktól és a bokroktól. Otthon ezalatt tűvé tették értük a falut. ÓNODVÁRI MIKLÓS: 4. VIHARBAN Na, kereshették! Messze zörgött a lábuk alatt az avar. 'Az emberek meg nem tudtak semmit, de semmit..; Közülük persze, egyik sem született turistának. Alaposan kifáradtak, mire a Mocsáros-házhoz értek. Ádám még bírta volna valahogy, az ő lábai jobban hozzászoktak a gyalogláshoz, de Tóth az istennek se ment tovább. Bedagadt a csizmába a lába, .mire a hét (kilométert letaposta. Azonkívül az eső is áztatta őket. —• Nem és nem megyek! Ha itt döglök meg, akkor se! — . Jelentette ki. — Jó, akkor maradjunk. — Ádám is könnyen bele- í nyugodott. — Itt hálunk. Ebben a baralkban nem akadnak ránk. Hacsak valaki el nem árul bennünket. Előbb Tóth, aztán Ádám szemlélődött körül. — Nincs senki. Bemehetünk; Tévedték. Bartha Lajos, Tóth régi ismerőse aprította a szalonnát, amikor rányitottak. — Mit kerestek itt? ■ — Megugrottunk,** j Bartha elképedt. — Hogyhogy? •— Ügy. Muszáj volt.ia —1 Értem. Amiatt? — Ja. • *— Na, jól néztek ki; Fáradtak vagytok? «■y* Meghiszem. *—1 Vetkezzetek le, aludjatoöc. Itt jó helyen vagytok. . |. * *— Előbb a ruhát.., — Azzal ti ne törődjetek. Majd én messzárítom a tűznél. Ennivalótok van? *— Nincs... Eléjük tolta a tarisznyát. Ami itt van, mind a tiétek. Egyetek: —- Reggel korán megyünk, ötkor szólhatsz! M em volt paplanos ágy. s fehér lepedő, csak a priccsen a szalma, de ez is nagyon jó volt. Jobb. mint otthon. Mert ott most ki tudja, mi lehet? Azóta vérebekkel keresik őket. Ha nyomukra akadnak, idáig is eljönnek. Tóth felült a priccsen.Azám! A vérebeknek jó szimatjuk van. Elég, ha a bakancsát megszagoltalak vefük. Eaefe a dögök mindenütt utolérik. — Te, Gyula! Mit gondolsz, eljönnek ide a vérebek? Megtalálnak bennünket! Ádám már félálomban volt. — Majd adunk nekik egy darab kenyeret! Tóth káromkodott. — Te! Ne beszélj bolondokat. Gyerünk tovább! — Ugyan, apa! Ne lovalja magát. Nincs azoknak türelmük éjszaka futkosni. Esetleg holnap. De addigra mi már messze leszünk. Bottal üthetik és kutyákkal szagoltathat- ják a nyomunkat. Bartha is ezen a véleményen volt. — Pihenjetek, hiszen úgy néztek ki, ‘ mint a nyúzott macskák. Ha meg netán idejönnének, hát én is veletek leszek. Ám, Tóthban felébredt a gyanú, felkelt és határozottan kijelentette: — Visszamegyek! —- Megbolondult? — Éppen most jött meg az eszem. Hazamegyek és kész. Jössz-e? Ez több volt kettőnél. Ádám lékecmergett a priccsről. — Maradjon. Majd én visszamegyek és szétnézek. Ami igaz, igaz: nem sok biztatás kellett neki sem. Hiszen egész úton azon járt az esze, hogy mi lehet most odahaza? Aggódott a családjáért, meg az egész faluért. A falu meg viszont őértük. — Reggelig megjövök. Ha nincs veszély, ráérünk hazamenni holnap is. Oötét, fekete éjszaka borult az erdőre. Sejtelmes és ti- w tokzatos. Kifinomult érzéke messziről kivett minden követ, haílószervei észrevették á távolban futó őzek neszét is. Vagy két kilométerre járhatott a falutól, amikor villám- sujtotta fatörzs került- eléje. Úgy állt ott előremeredő csonkjával a sötétben, mint egy puskás szobor. Adám megtorpant, egy fa mögé húzódott. Várt, mikor mozdul az alak. Eltelt öt perc. Eltelt tíz. Várt. A fa nem mozdult. Megint elindult, meg-megpihengetve. Szél sepert át az erdőn s most úgy tűnt, mintha az alak is utána lépne. Most mit csináljon? Leghelyesebb lenne, ha szó nélkül beleeresztene egyet. Akárki, nem jár tisztességes úton. Mit kerülgeti? De, ha lő, fellármázza a vidéket. Ismét várt. Szerencséjére, előbújt a hold és megvilágította a tisztást. — No, hogy a fene egye meg! — káromkodott. — Elraboltál egy félórát. Megnyugodva, felvillanyozva indult tovább. Újabb félóra múlva a falu szélén járt. Közelről hallotta, hogy a kutyák ugatják a holdat, meg felelgetnek egymásnak az alvégről a felvégre. Az öccse házához lopakodott. Halkan megkocogtatta az ablakot. Még égett a lámpa odabent. — Ki az? — Én vagyok, Gyula. — Várj... A fiatalabbik Ádám megjelent az ajtóban. — Mi az istennek jöttél haza? — Szétnézni... Az öccse a szája elé tette a kezét. — Pszt! Halkabban, mert itt téníöregnek. — Kik? — A nemzetőrök. Taráról jöttek..* — Minek? — Értetek. Ádám érezte, hogy valami történt, amíg távol voltak, az öccse is hallgatott. — Most jobb, ha visszamész és etftünsz egy pár napra... — Miért? Mi történt? — A feleségedet letartóztatták. — Ne beszélj, hol van? — A tanácsházán. Egyedül? — Azt hitte, szétpattan a feje. — Az úristenét! — kiáltott. — Nem, többen vannak. Az anyósod is. — Mit akarnak tőlük? — Titeket! Nagyon mérges lett. — A hétoltárát! S teveled mi van? — Látod, egyelőre megvagyok. Ha szorul a hurok, majd én is utánatok megyek. — Mit gondolsz, ki tudnám őket szabadítani. •—■ Szó sem lehet róla. így akarnak tőrbe csalni. Ott. a helyszínen akarnak ki végem i. Ebben volt valami. Gyula is úgy látta helyesnek, ’ jobb, ha visszamegy. Elhatározta, hogy az apósának nem szól semmit. Elkeseredve vágott neki az erdőnek ... (Folytatjuk.)
