Észak-Magyarország, 1958. július (14. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-06 / 158. szám

6

GSZAKMAGTAJtOHSZÁG

Vasárnap; 19S8 jältaft 8.

MARTON SZILÁRD:

FÜZES LÁSZLÓ:

Huszonöt év múltán

Vásárhelyi emlék

pattogott az igazgató, majd falém fordult:

— Magának jobb állást szántam. Mit szól hozzá?

— Szépen meg fogom. köszönni.

— Fel a fejjel, fiam! Csak fel a fejjel! — veregette most már a hátamat. — Elintézem a dolgot és rövidesen elhelyezem — jelentette ki a bámészkodó vásárlók előtt, és nagyúri méltósággal, határozott léptekkel távozott, mintha egyenesen az ígéretét beváltani indulna. Még vásárolni is elfelejtett.

Attól kezdve soha be sem tette a lábát a boltba; messzire __ elkerült minket. Még a cselédjét is‘ máshová küldte bevásárolni.

Béla bácsi pedig így szólt egy reggel:

— Nézze Szabó, maga rendes ember, de beláthatja, hogy ebben a nehéz. válságos időben nem tarthatom tovább ... anyagilag nem bírom ... És a vevőkör is megcsappant, amióta itt van. A legjobb vevőm: a kormányfőtanácsos úrék is elpártoltak tőlem.

tT ttől kezdve majdnem egy évig alig tudtam munkához jutni ...

így végződött a találkozás... —

fejezte be beszámolóját a gépgyári igazgató. Hangsúlyán érezni lehetett hogy még mondani akar valamit. Körülnézett, de már nem a pajkos, vidám fiúkat látta maga körül, hanem az elgondolkozó férfiarcokat,

— És tudjátok, — szólalt meg ismét -— amit most elmondtam, a napokban elevenedett fel emlékezetemben. Amikor egy délelőtt az üzemrészeket látogattam, egy fiatalember sietett a gyárudvaron, egyenesen felém tartott. A kapus békéblenkedett mögötte:

BORSODI GYULA:

OTTHON

— Várjon egy kicsit, mondtam, *

hogy nem lehet most zavarni! |

A . fiatalember akikor már odaért ♦ hozzám: ♦

— Bocsánatot kérek, igazgató elv- ♦

társ! — kezdte —. Fontos dologról ♦ van szó... Sürgős — tette hozzá el- j pirulva. ♦

— Akkor csak ki vele! — biztat- ♦

tam. t

— Tetszik tudni, most érettségiz- ♦

tem és ... nincsenek. szüleim, egye- ♦ lőre nem tudok egyetemre menni... j De addig is én itt szeretnék ... ez ér- • dekel... Én majd mérnök akarok | lenni — jelentette ki, és még jobban £ elpirult. Szemében a lelkesedés tüze j csillogott. Mintha dsa,k saját maga- | mat láttam volna huszonöt évvel ez- $ előtt. t

— Próbát már valahol elhelyez- |

kedni? — kérdeztem. 1

— Azonnal kaptunk állást mind- $ annyian. Nekem is most kéEene el-♦ foglalni, de én itt szeretnék • • • azért $ nagyon sürgős ... Tessék engem fel- t venni, akárminek. Nagyon érdekel- * nek a gépek...

Elmosolyodtam a meggyőzni igyekvő szóáradaton, de ő ezt félreértve, utolsó, döntő érvként kijelentette:

— Tudok én dolgozni! Elég erős *

«

h ■ k kor egy régi fiatalemberre c

^ hdoltam, akit egy kormány- I scs-igazgatóval való találko- I zás a nélkülözésbe taszított. Nem I tettem semmiféle ígéretet, hanem az i új fiatalembert azonnal felvettem, X Egyelőre beosztottam a főmérnökhöz, ♦ aki régóta kért már egy ügyes, fiatal t munkaerőt. Ott most már jövője ér- ♦ dekében nem csak dolgozhat, hanem 1 sokat tanulhat is — fejezte be elbe- ♦ szélesét a hajdani osztálytárs. ♦

Egy kis tanyában állt a század, a gyakorlatnak vége volt, álltam a tikkadt, sárga nyárban, s néztem a karcsú nyárfasort.

Arrébb egy vonat füstje szállott, és csattogott a sok kerék, előttem száradt, kis fejükkel bólogattak a lóherék.

Köröttem puszták végtelenje, aranyos, gazdag rónaság.

Arattak. Járt a gép a tagban, eltűnt mesgyéken át, tovább.

IAnyok kendőjét szél cicázza, mind külön, külön integet,

— pirosba nyíló nagy virágok — égtek az izzó föld felett.

De kész a század. Tárcsajelzés indította a sok motort, fülemben még a puszta csendje, számban a víznek ize volt.

De szemem túl a délibábon, a napsütésben messze lát,

— a délutáni enyhe szélben integetnek a szőke fák. —

SZEGEDI LÁSZLÓ:

Hatalmas ember, miikor odavág. Reped az üllő és cseng a világ, Irigylem fáradhatatlan szívén Anyagformáló roppant ereje!

A kőműves

A horizonton állt a város, aranytetőin száz fodort bontott a nyári ég varázsa, s a végtelenbe bandukolt.

A kovács

Millió kovács, mikor odavág,

Remeg e szépen változó világ.

Már csak csodálhatom, az én erőm Elfogyott a gyilkos, gazos mezőn. —*

i Kőből, salakból palotát teremt I És hogyha kell, a fellegek felett | Épít házat, — s a csillagokig ér, ♦ Melybe az emberiség belefér.

A martinász

Óriás, merész a jó martinász,

Ki szüntelen tűztengerrel csatáz. Az acélnál is keményebbek 5k, Mint törhetetlen győztes felkelők.

KOVÁCS LAJOS:

Harmincadik Születésnapomra

Mosott pelenkák lógnak a kötélen, konyhánk egének felhőlombjai.

Sok éve csüngnek nedvesen, fehéren, s tán sosem fognak széjjelfoszlani. Nyáron az udvar velük egész csak, ide szegődtek háztáji dísznek,

Pajkos szelekkel, ha játszadoznak, megmosolyogják, akik benéznek.

Ha meg a tél jön, velem veszekednek* fejem fölébe vitorlát vonva, —

Hát lehet ez így? Hát ez a konyha? Kibírhatatlanr Mi így az élet?

Mit szól a vendég, aki betéved?

És odalépek, hogy mind letépjem, de most ők kérdik tőlem szeliden:

Mit szól a vendég”, ha majd felébred? (1955)

KÁVÉ

Kicsiny pohárba szá.ll a gőze. legyen, aki várni győzze, — mindig olyan késve hozzák.

Enyhe illata száll, kavarog, s amíg merengve kavarod, bús föld jaját hozza hozzád.

Indiát, Kongót sosem láttam. Megsejteném e pohárban a karaván keserveit?

— Aki ápolta zsenge szárad, amíg ez az illat árad, gondolatban pihénjen itt...

(1955)

Három X fix, s mennyi kétes, leszek-e majd százhúszéves, vagy halok fiatalon?

Három X-et jól megértem, bízni megtanultam szépen, nincs is nagyobb hatalom.

Hogy reményem pénzre váltsam Sosem giörbült meg a hátam azaz a kapa után,

s asztalomnál hogyha ültem, írtam, rajzoltam hevülten hívén azt, hogy több jut ám.

A hízelgés nem kenyerem, a hízelgőt sem szeretem, ma udvarol, holnap ront.

Mert ha neki másnap máshol nagyobb részt adnak a tálból; ott a hűség, hol a Konc.

De megfognak, nem is {éppel, keserű őszintséggel, s ingem, — mindenem adom,

mert az igazság a latba,

— annak van csak foganatja — az mindennél többet nyom.

Nincs más kincsem, de elosztom, — igaz, nem nőtt erős koszton — mint a jóba vetett hit.,

S akarat, hogy azt keressük, bánatunkat eltemessük.

Ugy-e — segít egy kicsit?

S van még — tiszta boldogságom, Ha népem boldognak látom, feledteti én bajom.

Nyugtalanít, míg az égen Atomfelhő leng a szélben.

Az atomkor s az atom.

Eddig segítettek jönnöm,

Anyám, Apámat köszöntöm, a szívem melegével.

S eljutottam ahol vagyok, Iegtöbbnyire bizony gyalog, avagy gyalogszekérrel.

Amit tettem, keveseltem,

Többet kellett volna tennem,

De jobb későn, mint soha.

ünnepélyes vállalásom,

jövő évi számadásom,

több plusszal zár, mint ez m*ERNYEY GYULA:

É D í t k

e z e s

BECZE KAROLY:

Eljössz

ugye

Nemrég megígérted; hétvégi utadon ellátogatsz hozzám, megnézed hol lakom.

Tudod ... a szobámat tegnap felsőruhám, t bútort törölhettem, villanyt javítottam. ♦

Uj fehér terítő került az asztalra, ♦

közepére váza, pár szál virág abba. *

A pormentes polcon néhány könyv, regények . .. Ugye eljössz hozzám, ugye majd megnézed? .. *

Vacak gyomokat babrálnak

a szélkölykök,

mint férfiszem a nőt.

Ma se hozták a szenet, ugat a hideg,

a zúzmara közt álmaim sikongnak, fütyülnék egy nótát, ha tudnék, hogy a porban elfelejtenének fürödni a verebek.

Kati mit. csinálsz?

A kocsis megáll a ház előtt, és úgy viselkedik, mintha a fején járna és a lovak gondolkoznának helyette.

Most meg rólad szólok munka a mínuszfokos hidegben.

Mint napfénye övekek állnak az új, vakolatlan bányászlakások, közöttük

vízvezeték erek.

Fiatal, termékeny anyák és margaréta-szívü boldogság fémesen csengő kacaja.

Az új ablakok üvegén millió kérdés vibrál, bukfencezik a terv és a tett, s eredőjük, az eredmény,

így szólok az épülő világról,

s csak nevetem azokat, akik a fejükön

szoknyát hordanak és alul meztelenek —

és nem látják, hogy az

egyedüli kivezető út

a halálkatlan félelméből

az emberi, erős kézbe fogott

akarat,

munka.

HUDY FERENC:

A hála üzenete

Hozzád szól a szívem, Apám: Gyermek évek, az emlékek vidám napok, bajok után szüntelenül felidéznek...

Látom komojy, fáradt arcod ahogy tanít, int, a szóra; megjósoltad ezt a harcot, — újra kondul minden óra.

Gyűlik a perc esztendőre. Újra kondul minden óra. de mégse úgy, mert előre haladt már a mutatója. S

S kiben sok szeszélye miatt, kevés örömöt találtál,

Apám! A hábortos fiad többre, vitte két krajcárnál.

ÁCS PÉTER ott ült a ház előtt. Lócán. Lábait keresztbe fektette. Ráncos, barázdált arcán melegen ült meg a lebukó nap sápadt fénye. Pipázott. A kékes füst lustán kúszott a mozdulatlan nyár esti levegőben. Az utcán emberek sétáltak. J öttek-mentek. Beszélgettek. Itt-ott megálltak. Jobbadán a „gomba” mellett. Ittak. A kiadós munka után jól esett egy-két pohár sör.

Ahogy ott ücsörög, nézelődik, látja, hogy az átellenes oldalon, a szövetkezeti bolt előtt két ember áll. Már jő ideje. Ügy félórája. Egy fiú, meg egy lány. Hát... hiszen — futott végig Ács Péter fejében — szokott ez így lenni, ebben nincs is semmi szokatlan, csak ... Ács Péternek úgy tűnt föl, hogy közelebb vannak egymáshoz a meg- X engedettnél. Jóval. Aztán, ahogy így nézi hu♦ nyorgató. kereső szemekkel, úgy látja, hogy az a

♦ lány szakasztott mása az ő Piroska lányának.

♦ Hümmentett. Megbillentette a fejét, megvizsgálnia a kifogástalanul szelelő és égő tajtékpipát.

♦ nézte, figyelte, majd felállt. Elindult. Be az ud- $ varra. Rozi néni, a felesége ott hajkurászta az X aprólékot hátul, a pajta mellett. Odament:

| — Rozi!... Hallod? ... — ejtette ki halkan

♦ a szavakat. A lányodat ott eszi a fene a szövet- X kezeti bolt előtt. Valami legénnyel. Láttam. Még

♦ most is ott vannak. Szólítani kellene, hogy jöj♦ jön haza. Még megszólják. Én nem akarom. X.Menj te ...

♦ Rozi néni még elkapta a rikácsolva röppenő X csirkét, fordult egyet, majd belóditotta a ketrec

♦ ajtaján. Aztán indult. Alig érte el az utcaajtót, | amikor Piroska, a lánya, mosolyogva, libbenő X begyeskedéssel fordult be rajta. Egy pillanatra

\Jatya Visla uUszafött

megállt, aztán megperdült, majd széles jókedvvel ölelte át az édesanyja nyakát:

— ÉDESANYÁM!... — kiáltotta boldog önfeledten. — Olyan szép az este! Annyira szép!.. De annyira!... hogy táncolni, dalolni szeretnék. Repülni. Szállni, mint a madár. Suhanni halkan, szótalanul. Az élet minden szépségével, örömével— Azzal, — ölelte át két gömbölyű karjával domborodó kis mellét, — ami itt van bennem. Ami itt él... Éget... Ami már szinte fáj is ..

Rozi néni fejében fészket rakott a gyanú. Forgatta, ejtegette. Csavarta. A Piroska!... Hm! Már két esztendeje, hogy nem látta ilyen vígnak, ilyen ragyogó szépnek. Igen!.Mióta Varga Pista, a traktoros elment. Disszidált. Itt hagyta a falut, a gépállomást a lányt,, akit szeretett, Piroskát, a szülőanyját, a hazáját... És miért?.. Ki tudná azt megmondani?... Csak ő!... Senki más!... Aztán megsimogatta Piroska pirégette arcát, megfogta két kis kezét, majd fáradt, fénytelen szemét Piroskára fektette:

— Mond!... Piroska!... De csak a színtiszta valót!... A Pista?... A Varga Pista?...

PIROSKA lassan csúsztatta le szemét az édesanyjáról. Belenézett az udvar szürkeségébe. Kezeit összekulcsolta. A háta mögött. A fejét megbillentette:

—- Az!... — mondta olyan halkan, mint a tófenékről szabadult bűborék buaovaná&a. é

Pista, a Varga Pista. Megjött. Itthon van. Visza- jött. Még nem tudja senki. Holnap eljön. Ide. Beszélni akar édesapámmal. De magával is. Mindenkivel. Az egész faluval. El akarja mondani, hogy mennyit szenvedett. Kínlódott. Hogy mekkorát tévedett, mekkorát vétett. Kihajtotta a vágy, a sok-sok mende-monda. A színes buborék. Amerikába. Amit pedig ott kapott, künn, idegenben, az elég neki erre az életre. Még sok is.

Piroska elhallgatott. Kérdőleg nézett édes- anyjára. Várakozóan.

Rozi néni állt. Szótlanul. Nézte a lányát. Szemeiben könny csillogott. Régen volt ilyen boldog. Nagyon régen. Átjárta az egész testét. Szinte remegett. Félt... Lassan megfogta Piroska kezét. Felemelte, magához szorította:

— Gyere!----— mondta nagyon halkan. Az

é

desapádhoz. Ö majd eligazít mindent. Pista igencsak visszamegy a gépállomásra. Tovább dolgozik. A bűneit megbánta. Nincs mit rajta visszavenni. Ez így van jól. így helyes. Aztán, ha. ti is úgy gondoljátok, az ősszel az esküvőt is meg lehet tartani.

ELHALLGATTAK. Nézték egymást. Piroska szemében végtelen öröm, szeretet ragyogott. Fogta, szorította édesanyja kidolgozott, kemény kezét.

Meleg, langyos szél bukdácsolt át az udvaron. Megsimogatta Rozi néni barázdált arcát, felszántotta boldogságának könnyeit, majd lassan* ótaaí.osan kíkapaszkodott a. kerítésen túlra.

Elindultak. Be a konyhába. Ács Péterhez.

PtCZEU ENDES

7/ ídám, bajuszos gyermeksereg

v zsivajgásától volt hangos a különterem. Egyiküknek csak úgy rengett a pocakja, amikor társai — így huszon-valahány év távlatából — a fejére olvasták:

— Emlékszel még, Sanyi, amikor a Ladányi órája alatt eleresztetted a fehér-egeret?

— Na, csak te ne beszélj! Amikor a cseresznyemaggal azt a heccet csináltad, Molnár Jóska bácsi vagy ötünket úgy beszekundázlatott, hogy C6ak úgy füstölt a poros osztálykönyv, amelyet mérgesen becsapott — védekezett a megtévesztésig bácsi kinézetű nebuló.

— Az ám, mi is lett volna Jóska bácsival?

— Meghalt.;. Jó ember volt. Öre- gecske volt már akikor is ...

— És a diri? A kormányfötaná- csos úr?

— Azóta sem hallottunk róla.-— Talán én találkoztam vele utoljára — szólalt meg az asztal végénél egy szerényen mosolygó barna iéríi.

Szabó! — figyeltek fel a volt osztálytársak —. Még nem is tudjuk, hogy mi lett belőled?

— Gépgyári igazgató vagyok...

— Mikor mentei az egyetemre, hiszen annak idején vagy egy évig együtt - napszámos’kodtunk az útjavításnál, azután eltűntél... talán akkor? — kérdezte egy szemüveges.

— Neem, nem! Egyetemet csak a felszabadulás után végeztem. Amikor otthagytam a napszámcsmun- két. de éppen azt akartam elmon- dahi, hogyan találkoztam a volt igazgatónkkal.

— Halljuk, halljuk! — kiáltozott az egybegyűlt társaság.

— Azért hagytam ott az útjavítást, mert Béla bácsitól — emlékeztek meg a sarki szatócsra, ott nem mész- 3 sze az iskolától — fejedelmi ajánla- J tot''kaptam: ígérte, hogy megfizeti) ugyanazt az órabért és azonfelül) kosztot ad. Felvesz a boltjába és) idővel felszabadít fűszeresnek. Ügy) látszik Béla bácsinak az üzlet érdé-) kében szüksége volt a meglévő segéd) mellé még egy jómodorú, jobb meg-) jelérésű, vagy mit tudom én... ta-J ián egy értelmesebb kiszolgálóra,) érettségizett alkalmazottra, mert aj szatócsüzlet a belvárosban volt, úri) vevőkörrel. Engem főképpen a koszt) vonzott, mert így nem kellett arra) fordítanom az iáiig harminc pengőre) menő havi keresetet. Tudjátok, hogy) Béla bácsi 'boltja távolról sem ha-j sonlrtotit á mai fényes fűszer-cseme-) ge boltokhoz, a munkaidő pedig ko-) rareggeltől későestig tartott. Én afél ej mindenes is voltam: cipeltem a z&á-) kokat, húztam a kézikocsit, 'mégisj meg voltam elégedve.

V zabó itt cígarett áragyújtásnyi; szünetet tartott. Az öngyújtó j kattanása és egy mély szippantás; után folytatta:

— Egy forgalmasabb napón, éppen; ekkor, amikor egy nagyságos asz-; iszonynak befejeztem a kiszolgálást.) ízléses öltönyben, illatfelhőben, séta-j pálcával a kezében, belépett a boltba; a volt igazgatónk. Megállt előttem sj én meghajoltam.

— Méltóztassék — mondtam előírás!

szerint. Rámnézett és megakadt a; tekintete az arcomon.. Kutatott az! emlékezetében. Felismert: ;

■— Csak nem maga a...; ;

— Szabó László vagyok .:: ;

— Igen, most már emlékszem

Mi van magával, fiam? Hogyan ke-: riilt ide?! j

—. Kéremszépen nekem nincs pro-; tékcióm.:: itt most jó helyem van.!

— Ez megdöbbentő! Gyalázat!! Az: én iskolám növendéke jobbat nem: tudott kitalálni?! — kiáltotta papri-< kavörösen.

— A munka nem szégyen ; ? —i válaszoltam —, valamiből meg kel-l! élni. Sokan vagyunk így... mások!

IS . ?; ;

— Igaza van. A munka nem szé-i gyen! — ismételte és meg veregette, a' váltamat. — Tudja, azért egy- kicsit I büszke is vagyok magára!

Közben ödasomfordáit Béla bácsi,' ércén fanyar mosollyal.

— Mi ez az ember itt magánál?! —; kiáltott rá a 'kormányfőtanácsos úr.'

t— Segéd, kéremalázattal — pislog gott a szatócs.

— Nahát én ezt nem tűröm! —;