Észak-Magyarország, 1958. május (14. évfolyam, 102-127. szám)

1958-05-18 / 116. szám

c

73

MŰVÉSZ A TANYAN

3

Húsom legyen eledeled, pödörd össze a belemet, megnöveli a kedvedet...

— Ha ezt mondják, a birka nem bőg, ha vágják a nyakát, akkor sem — mondta, s már teregette is tovább a meséket a láthatatlan tarisznya csücskiből.

— Egres Kis Lajkó Kevibe való születésű vót. Mikor katonának ver- bunóták... — És áradt a szó, mint tavaszkor a langyos déli szél. Lajkó történetét mesélte, aki vidám táncával toborozta az alföldi legényeket, a kunságiakat Rákóczi fejedelem hadseregébe. Azt is elmondta, mint feledkezett el a miséről Lajkó csodálatos tánca miatt egy vasárnap délelőtt a templomba igyekvő nép, s maga a pap is.

Hangja hullámzik a mesével — halk, harsogó, újra halk. Érti, ismeri a mesemondás ezer kileshetetlen titkát. Olyan ez, mint a céhlegények mestermunkái. A kívülálló csak csodálni tudja, de rr\egfejteni soha. Művésze a szónak. Hosszy, utat tett meg minden mese: generációk csiszolták, s csiszolódtak maguk a mondók is. Mennyit változtatott az elbeszélő fantáziája a történeteken, míg tanyáról tanyára vándorolva eljutott idáig. Ki tudná követni ezt a hosszú utat? És milyenek lesznek a mánkról szóló mesék, ahol a sárkányt — a Hortobágy új óriásait, a gépeket — hatalmában tartja, dolgoztatja az ember? Talán már holnap megszületik ott, a Kábái tanyán, vagy valahol a kilenclukú híd közelében az új mese.

GULÁCSY MAGDA:

Sokáig az isteni Kény, szemesarkában ültem, vagy álmodoztam egy oszlopnak dühén; s hullott hajamra záporként a Fény!

Karomra ékszer szorult hevülten,

ruhám, mit hordtam vakítón fehér.

SZEGEDI LÁSZLÓ:

Csodálatos kincsesbánya egy- egy tanya. A múlt — históriánk, meséink — gazdag lelőhelye. Lehet, hogy ezen a tanyán hallotta tábortűz mellett Arany a táncos Lajkó történetét s írta meg az Ünneprontó-kat. Lehet.

A pásztor mesélő kedve Rákóczi toborzó táncosától még messzebbre kanyarodik:

— Apavárába menekűtek be az ellenség elől a magyarok, amikor a tatárjárás vót, amikor a kutyafejű tatárok jártak itten...

— És azok milyenek vótak? — ál- mélkodik az egyik gyerek.

— Olyan fejük van, mint a kutyáknak. mtoit ezeknek a rendes kutyáknak — s kezével az állatra mutat. — És megeszik az embereket... — Komolyan mondja, annyira, hogy egy pillanatra elvesztem valóságérzékemet, s nem tudom, mennyi, a képzelet munkája ezekben a történetekben. Hiszen itt, a Hortobágyon még cí természet is játszik, s az emberek lelkében ott él a játékosság, mintha a délibábtól tanulták volna el.

Dél lett. az ebéd elkészült. Maradnék mén, de az öregre nagy munka vár: délután nyírják a birkákat. Azok vedig sokan vannak. így aztán elindulok a város felé. A nap alaposan megizzaszt az úton. Ártérré megyek, madarak röppennek fel. A fák susognak — szél. borzolja levelüket. A zsombékban békák énekelnek. A láthatár körös-körül vakír tóan fénylik.

A magyarkai halmon hullámzik a búza. A puszta él.

TARBAY EDE

FORGÁCS KAROLY:

Őszi est Berentén

A szalaghíd szalagja fut, a zümmögése a falut lágy fátyolával betakarja, fénycsóvák sora záporoz sikló mozdonyra szénporos sugarakat. A daru karja meging s mint fürge ölyv lecsap, nyitott csőrével jót harap és felrepül. A. híd torkába öt tonna szenet beleköp.

Lassú morajjal száll a köd.

Az ég sötétkék bársonyára az Erőmű képe tapad, száz ablakán át kidagad az éjbe tejbe mártott fény; Fölötte három jegenye — kémény füstjének erdeje bodroz a felhők nyílt öléb gőzcsapok torka felhasad és harsogva az éjre csap a gőz, de hamar belefárad Víg hazatérők énekét szórja a holdfény szerteszét és kaput nyit az éjszakának.

LAKÁRDY ÉVA:

Kicsikém

Kicsikém! Anyád sóhajjal altat, a te mosolyod küld majd nyugalmat. Szívem nagy vágya álmodott földre, s kicsi arcocskád rózsaszín bőre melegíti' vértelen arcom.

Csókolgatom szép, tejszagú lested, szent homlokodra írok keresztet hitetlen, pogány könnyeket sírva és anyaságom nagy, meddő kínja feloldódik pólyádnak ráncán.

Parányi ujjad kedvesen játszik hajfürtjeimmel, s nincs senki másik, aki nekem most ily sokat érne. Vidám jövődet festem az égre és a bútól testemmel óvlak.

... ó, hogyha lemnél kacagó élet. ia szerethetnél, hogy szeretnélek. Örök reménnyel hinnék tebennecL . le álom maradsz, soha nem lellek: ködből lettél, s elszállsz a ködbe.

Tiborc új élete

’ 1

Sokáig...

De jaj a vészes színek árja már az ajkamig felér s hányódik habján az emberi vér!

A Ma köntösét kell hát magamra

öltencm,

dalnokom ujjongó új himnuszt költ

nekem;

ha sírtam is érte jajjal nem sajnálom a régit, új kor, új vágya ég itt szívemen;

Ruhám, akár a hajnal *■_

lángszin és dísztelen.

Századunk

Földanyánk, ez ócska sárgolyó Nem látott még Ily való csodát, Új, szép. az ember, jövőt hozó, Arannyá gyúrta a föld porát.

Kézbe fogtunk Tért és csillagot, Bátrak vagyunk, erősek, nagyok, Formáljuk e lázas századot, Bilincset tépnek a gyarmatok.

Új a vérünk, a szív és erő, Küzdő csapatunk próbált, derék. Frissek vagyunk, Holnapba törő Szárnyon repít óriáskerék.

Egy cél, új hit és egy akarat Az ember, mert oly közö-s a kín .Japán ködös bércei alatt És Dél forró sivatagjain.

Van ki vért és roncsolt agy velőt, Szolgaságot, s halált szeretne, Napfényes, jó seregünk 'előtt Megtisztul a föld, megremegve.

Századunk egy roppant űrrakéta,

S lemarad ki gyáva, tenni nem mer, Fellegekbe nyúlik már a létra: Csillagokba rak fészket az ember.

(1958. V. 13.)

zw ■■■■A.

(Lukovszky László rajza.)

Prózai sorok egv képhez Krisztus sebeiről... Ö az! Tiborc íf

LÁTHATOD NAPONTA, találkozhatsz vele lépten-nyomon, .bármerre jársz. Nem kell keresned, ° mert itt él Ő, mai való életünkben. Termelőszövetkezeti táblákon, napsugaras, virágillatú mezőkön, ö néz rád a tanácselnöki székből és találkozhatsz vele a legfelsőbb törvényhozás, a parlament folyosóján; ott láthatod Öt az értelmiség között — a mérnöki asztal mellett, fehér köpenyben a kórház rendelőjében, szántja földed a gépállomás traktorával és találkozhatsz vele a munkásosztály között, a nagy kohónál, a föld mélyén, a bányában. léthatod, hallgathatod, amikor beszél, megszoríthatod a kezét, megtapogadhatod, meggyőződhetsz róla, mint hajdan a hitetlenkedők a

FOGARASI SÁNDOR:

Éj a város fö'öh

A város elpihent; súgva zsong a csend, s lenn sárgán villan sápadt, villanyfény Fenn,

a város fölött szombati örömök foszlánya száll.

A Nagykohö tíizfénye az éjbe belemarkol, s az égre rőt-vörös viszfényt rajzol.

Az Ógyár halk zaja áttör a ködön, mint az öröm a könnyfátyolon; mint az álmokon a való s a csenden a szó.

Az óra

nyugovóra kong.

A múló halkuló hang lassan az éjbe vész.

Az élet clpihen;

lezuhan az égi csend,

s az éj

már a

holnaph"

néz.

Tajtékot túró. veszett ordasként száguld a decemberi szél a végtelen orosz pusztaságon. Éktelen dühében belemar óriás markával a csillogó, érintetlen hótakaróba. Iszonyút fúj rá jeges tüdejével, aztán milliárdnyi tűszilánkká for- gácsolva hajtja maga előtt, mint töméntelen éles, szikrázó gyémántból szőtt, félelmetes. ködöt. Jaj annak, akinek nyomába ér! Szempillantás alatt ezernyi jégtű fúródik a szemébe s egyetlen lélegzet ugyanannyi parányi jégtüskét visz a tüdejébe. Ha pedig elfödi a száját, becsukja a szemét és megáll, mert vakon nem botorkálhat tovább, pillanatok alatt befújja, eltemeti a könyörtelen hóförgeteg.

Különösen vad dühhel tombolt most a vihar, talán azért, mert Mur- manszktól Szimbirszkig ember és állat elbújt előle s egyen sem tölthette ki halálos kedvtelését. Kielégítetlen bosz- szúszomjjal, vésztjósló harsogással száguldozik most keresztül-kasul a kisváros utcáin

Díszes ikonjaik előtt térdelnek a gazdagok, ros kadt viskójuk did ergo mélyén a nyo^norult muzsikok. Szegény és

Csodálatos teoftea

gazdag egyaránt az életért imádkozik. Mindkettőnek oka van rá, hogy szeresse az életet. A gazdag azért fohászkodik, mert jó ám és szép is a módos, dologtalan élet. A szegény azért re- beg, mert hátha ő már megéli ennek a nagy nyomorúságnak a végét s akkor .olyan világ jön, amilyen még nem volt.

A szilaj szélvihar kegyetlenül megrázza az iskolafelügyelőék vásott, fa-ablaktábláit is, félelmesen beleüvölt a kérvényekbe, de a hat gyerek víg kacagásában, nagy készülődésében elvész az ereje, fittyet se hánynak rá. Hét széket húznak egymás mögé a sárga lámpafényben világló szobában és szélsebesen rátelepülnek. Elől Alex- andr, a legidősebb, leghátul a ragyogó szemű Vlagyimir, közben az ujjongó lányok. Az utolsó székre most ül le tiszta mosolyával egy magas homlokú asszony: az édesanyjuk.

— Indulás! Indulás! — kiáltoznak sürgetően, lelkesen a gyerekek.

— Takaródzatok be jól mindnyájan! Meg ne fázzatok a cudar szélben! Brr te Koska, brr

te Pányka! Indul a trojka! Jól fogódzalok! — kiált csengő szép hangján az anya. És elindul a hét székből álló csodálatos trojka. Kitárulnak a szoba falai, végeláthatatlan vidékek nyílnak meg egy kifogyhatatlan női szív varázsos szavaira. Megindul a képzeletbeli trojka a csillogó szemű gyerekekkel. Pattog az ostor, lengő sörénnyel vágtatnak a meselovak, csengenek- bonganak oldalukon az ezüstös csengettyűk. Repül a szán hegyeken, völgyeken, síkságokon által, a Volga mentén és az Amur partján, a Krim lankáin és a Kaukázus csúcsain. Bámulatos jármű, mert át tud ugrani évszázadokat is, hogy a bámuló szemű gyermekek beleláthassanak a történelmi múltba, vagy hirtelen visszasuhan, hogy megértsék a sanyargató jelent. Látják a hősök útját, a gyávák becstelenségét, a gazdagok léha fényűzését és a szegények félelmes nyomorát. Járnak a földhöz lapuló falusi kunyhókban és lesuhannak a bányák fullasztó mélységeibe, így tanítja egy csodálatos asszony játék közben a földrajzot és a történelmet, kikerekedeti szemű, szomjasan kitárult szívű hat szép gyermekének. Ez a legpompásabb játék a hosszú őszi és téli estéken. Ostromolják érte az anyjukat s ő rejtélyes mosoly- lyal mindig enged, mert, Uljanova soha nem engedi meg magának, hogy fáradt legyen. Sokat kell la nulnia m indenk in e k,

aki fel akar készülni, az életre s ő azt akarja, hogy az ő gyermekei vértezve legyenek minden nehézséggel és bajjal szemben, s mindig biztos lábbal járjanak az igaz emberek útján. .

Pompás játék, nagyszerű ■ iskola, csodálatos mese volt Uljanova trojkája. A tudás és a jellem száguldott vele gyermekei szívébe. Mikor egy-egy kirándulás utá n v issza kanyarodtak. fellelkésülten, élményekkel telve s a nagy utazástól jóleső fáradtsággal szenderedett el mindegyik gyerek. Csak Uljanova altatódala zsongott még egy ideig ringató muzsikával, amint a kis Vlagyimir Iljicset altatgatta:

„Tán jövő életed útján vár nehéz sors, küzdelem? Gyüjts erőt a bátor harcra: Aludj, édes gyermekem!...-” Kuzmányi Gusztáv

arca.

UJ ARC EZ ... És nem a Katona

Bánk-bánbeli Tiborcának az arca, —■ bár, ha sorsát, történelmét és felszabadulás előtti életét vizsgálod: Összefügg azzal, megtalálod benne a -kiinduló pontot és visszafelé is levezetheted egészen a francia forradalomig, vagy a nagy dráma epizódhőséig, II. Endre koráig. A Katona József megénekelte Tiborc még oly szegény ember volt, hogy nem is tudott, nem is mert sajátmagáról beszélni. O a tömeg szenvedésében ostorozta meg magát... És csak szolgált, míg Bánk viszont uraskodott. Lesújtva rimán- kedott és sírt, Bánk gőgjében és egyéni indulatainak féktelenségében kész volt királynéstól együtt kiirtani a világot. .. »Akkor Tiborc még porrá válik, láthatatlanná lesz alázatosságában, holott az emberiség sorsát képviselte, mint elnyomott — Bánk pedig villámcsapássá sűrűsödve lesújtott, holott (bár a nemzet sorsa feletti keservében is) lényegében individuális magánügy hordozója, volt« — írta róla 1937-ben Móricz Zsig- mond, aki maga is egész életében ezt az arcot, Tiborcot és Tiborc új arcát kereste. De nem találhatta meg sem Katona, sem a maga korában.

Ahhoz, hogy a tiborci arcok megváltozzanak, először a tiborci sorsoknak kellett megváltozniok. Sorsuk és keservektől telített életük formálta ráncossá, gondterheltekké arcukat, szenvedővé és alázatossá egész mivoltukat. Egy új világnak kellett eljönni és egy mindent átformáló osztályközösségnek hatalomra jutni, hogy megváltoztassa a tiborci .sorsokat. Az új sorsok pedig új arcokat formáltak: elsimították a régi arcokról is a ráncokat.

Az új világ 1945-ben eljött!

A BANKI TIBORC, vagy a Katona, Móricz korabeli Tiborc nincs többé! Ez az arc, eí a sors feloldódott terheitől, gondjaitól, megszabadult elnyomóitól és sorsa elosztódott a parasztság vérében, nyugodt, derűs légkörében.

. 'Ez az arc a Ma emberének az arca, a Ma parasztjáé: világos, derült, ma- gasbahéző, jövőbe tekintő, amelyen —■'figyeld csak meg bárhol, ha találkozol .veié, — nyoma sincs a lealá- zottságszántotta ráncoknak: erről az arcról -elsimultak, múltba tűntek a tnűlttal együtt a sötét redők és a tekintete már nemcsak a Ma, hanem a Jövő emberéé!

verem nekem Q és- én rmactom a ma.«yar parasztot!

Önodvári Miklós.

Hajnalban Múltam a Kábái

9 tanya fele. Meset

hallgatni mentem, mert a gazda szebben mesélt még öreganyámnál is.

A puszta akkor ébredezett. A zsombék, a száraz cigányárpa, a fák meg-megmozdultak a hajnali szélben. A hodály felől kolompolás hallatszott s mire elértem a magyarkai halmot, a legyek is felkerekedtek, mellém szegődtek útitársakul. A nap is messze járt, mire a tanyára értem. A ház kicsi, fehér hátát az út felé fordította, mintha haragudnék, hogy ilyen messzi .került a városi pa- lotáktól. Az udvar gödrös volt, a kút körül néhány poros akácfa bújt ösz- sze.

Ilonka fogadott, a legidősebb lány. Az öreg a gazdaságba ment. így, hogy hűsöljek is, bevezetett a föld- szagú konyhába. Nem először jártam itt, minden bútort jól ismertem. A sarokban faragott láda, rajta a juhász százesztendős, fácántollal hímzett szűre. Fölötte gyalulatlan polc, rajta három kiszívott tajtékpipa; a kampósszögön fonott dohányzacskó, tele díszítéssel, cirádával. Szemközt, az ajtó melletti szekrényen bőrvo- natú, ciframintás kulacs, amiből talán még a dédapja ivott. Egész kis múzeuma ez az apák, nagyapák munkáinak, ha mégoly kopottak is. Hány hosszú téli éjszakán, fülledt nyár- délelőttön készíthették: őrzés közben, vagy míg az asszonyok tollat fosztottak. Ki tudná elsorolni?

Kinn az úton gyorsjáró kocsi robogott el. A kutya megugatta, morgóit néhányat, aztán visszafeküdt a porba. Csend lett, csak a gyerekek zajongtak valahol a ház megett.

A tanya gazdája, a csontos Kábái észrevétlenül toppant az udvarra. Leült a földre s hallgatott. Nem szeretett mesélni, csak ha kedve tartotta. Megmozdult, lepiszkálta a hamut horp&dt, féligszítt cigarettájáról. Hosszú ujjad voltak, feketék, bütykösek.

A levegő sűrűsödött

ban birkák bőgtek. Elnyújtva, álmosan. A ház körül összebújt állatok közül néhány válaszolt nekik. A gyerekek is előmerészkedtek lassan. Mint búzára a verebek, gyűltek, s ültek le apjuk köré, köztük Erzsiké is, a legkisebb. Az öreg őt nézte, mint fonogatja vékony copfját. Áz- tán megmozdult, megigazította magát a földön s végignézett rajtunk. Tekintete újra visszatért Erzsikére, mintha neki beszélné el történeteit, öt szerette legjobban, talán mert a ■feleségére emlékeztette. Aztán lassan, magát is, minket is átringatva a nappalból a csillogó éjszakába, beszélni kezdett.

—• Rémes, rémséges nádas vót. Az olyan vót, hogy csak a pásztorok tudtak átmenni. A nádböndű is ősz- szefonódott, meg zsombikos földtúrások vótak... — A magyar táj éledt fel, a betyárok, rideglegények korának Alföldje. Megmozdultak a róna halmai, a nádasok emberekkel népesültek be, akik az urak, meg a1 pandúrok törvényei elől ide menekültek, itt élték szabad életüket parancsszó, paragrafus nélkül.

A szőke Erzsiké feje félrebillent, szeme még kerekebbre tágult, úgy figyelt. Apja már a bárány versét mondta:

Nincsen szarvam, nem öklelek, nehéz jármot nem viselek, szőröm, bőröm tested fedi, hideg télben melegíti.