Észak-Magyarország, 1958. május (14. évfolyam, 102-127. szám)

1958-05-25 / 122. szám

ÚSZAKMAGYARORSZAG Vasárnap, 1958. május 25. SOS, MINT A TENGER üQ.!j_CZ>» 1 rta* TOIU LAJOS piiC3ilCDllCDiiCDllCDiiC3iiOilCDiic. Kevésvérű, sápadt, volt Dániel és élete a hosszú szám­oszlopok között úgy nyúlt el, mint a jajszó, Valaha pedig álmodott ma­gáról, a kamaszkor befeléfordult szédületében, arról, hogy elsőtiszt akar lenni egy ócqánjáró gőzösön, ahol ragyog a hajópadló és ő fehér ruhában áll a hajóhídon, távcsővel és sípzsinórral a nyakában és a csil­lagokat vallatja a hosszúsági, meg a délkörök felől. E végből útleírásokat olvasott, meg földrajzkönyveket, hogy megismerkedjék a kikötőkkel, és érettségi után egyszer félkiló sót oldott fel a fürdőkádban, hogy érez­ze a tenger vizét teste körül. Úgy találta, hogy hasonló a könnyhöz. A sorsa azonban másat álmodott ■neki, hogy legyen ő csak könyvelő, miként az apja volt — és ő alázatosan elfogadta a döntést, és könyvelt, kontírozóit, mérleget csinált. Álmait beletemette a kontók, egyszámlák és evolutdobozok fegyelmébe, de ott­hon, a bérelt szoba magányán felkí­sértett lelkében a tenger, a kikötő, a zsivajgó mólók elmulasztott alkal­ma. A legjobb könyvelő volt a város­kában. Csak legyintett megvető mosollyal, ha nála is főbb könyvelők dicsérték okos hozzáértését, csak legyintett, olyan gesztussal, mintha mondaná: semmi ez kérem, csak látna engem tengerész-fehérben, sípzsinórral, mikor belekiabálok a megafonba: négy fokkal balra, kormányos! De nem szólt semmit. A revizo­rok azt hitték, ez egy szerény ember és nem tudták, hogy ez a Dániel egy megszakállasodott tengeri med­ve holtteteme tulajdonképpen, amo­lyan öreg, tapasztalt kapitányé, aki csak éppen és mintegy furcsaság­ként könyvel itt nekik és a cégnek. Ahogy teltek az évek és a negyed­éves mérlegek, ezek az apály-dagály törvényszerűségével elkerülhetetlen dolgok, úgy fogyott meg szívében a remény és lelkében a hosszú tengeri utak izgalma, a vizsgálódás a táv­csővel, esőkabátban, ködös hajnalon, a kapitányi hídról, maszturbációs kísérletek voltak, hogy életben tart­sák érdeklődését az élethez. Tükör előtt begyakorolta a tengerészek ka­csázó járását és egy regatt-sapkát vett egy aukción, ebben esténként tükörképének visszatisztelgett, két ujjal, hanyagon, mintegy mellékes mozdulattal, a beosztott tiszttől át­vett jelentés mellé. Káromkodásai egy kalandor- könyvből nyert tengerészkiszólások gyűjteménye volt, s több tengerész­babonát ültetett magába. Rózsagyö­kérből faragott pipájából Navy Cat dohányt szítt, a távolságokat tengeri mérföldekre tette és az ágya felett n Quen Elizabeth berámázott képe fügött. A haia plnl megkopott, fogait m naja eioi tömetni ^enetti a sok üléstől dereka meghajlott és melle beesett, vékony lábai körül komikusán ingott a tengerész-szabá­sú nadrág. Sorsa mérlegét hamaro­san, döbbent mérleggel megcsinálta: érezte, tudta, hogy így soha elsőtiszt nem lehet, másodtiszt sem lehet, ka- dett sem, de közönséges matróz sem, semelyik gőzösön. Aztán számolt. Levont és össze­adott, megszorzott és kivont: mit lehet egy tengeri nyaralásra spórol­ni. Nem bánta, legyen sovány egy év, két év, vagy öt év aprópénzzel kifizethető öröme, csak legyen egy­szer egy útja, nem világkörüli út, nem egy luxusgőzösön, de legalább egy tengerpart mellé, bárhová, csak érezze a tenger kérlelhetetlen végte­lenségét, a sós párában sétáltathas­sa meg a lábait, egy alkonyt órán, a fövényben. Lásson távolban egy vi­lágítótornyot, forgolódó fénycsóvájá­val, megmerülhessen a hűs habok­ban, pancsolhasson, vagy tehessen pár tempót — a sekély vízben leg­alább, amennyire ereje futja még. Már legalább ezt akarta elérni. De valami mindig közbejött. Fe­gyelmezett, embertelenül takarékos évek után, mikor együtt volt már a pénz, réjtélyes módon gyerekük szü­letett. És Dániel maradt, türelmet­lenül, de maradt. Csak a véletlen segíthet — gon­dolta szomorúan — valami csoda — és a képeslapok keresztrejtvényeire vetette magát, melyek első nyere­ményül egy tengeri utazást hirdet-* tek. r _ ^ Beszerzett egy lexikont és isme-f rétéi a lexikális adatok halmazábóla eay piolihisztor tágasságába sodor-f ták. Tudta, betűkre váltva mindazt, i amit egy keresztrejtvény kérdezheti függélyesen, vagy vízszintben. é knwpfpivpl nem élt vissza est ismereteivel élni sem tudotif megfejtésükben. A Nők Lapjától egy villanyvasalót nyert, az irodal­mi laptól egy húsdarálót, a sport­láptól egy futócipőt. Nyert tizenkét azsúrozott zsebkendőt, egy „Kossuth az Aldunánál” című képet, egy do­boz pralinét, egy Búsuló juhászt porcelánból, két éjjeli lámpát, ki­lenc ágy térítőt — és a sors másnak juttatta Abbáziát, Amalfit vagy Tri­esztet. De nem adta meg magát. Egy megszállott révült tekintetével fej­tette a rejtvényeket, csökönyösen. Végre sikerült. A Nők Lapjától nyer­te el élete megsoványodott remé­nyeinek teljesülését: tíznapos üdü­lés Capodisztriában, szállodával, vasúti jeggyel oda-vissza, beleértve a borravaló és vámkezelés is. Nagyot lélegzett, letette a ceruzát, az undorító keresztrejtvényeket, meg a lexikonokat leseperte az asz­talról és bejelentette, hogy utazik. Legelőször is egy rézveretes bő­röndöt vett, mert úgy döntött, hogy ilyen bőrönddel érkezik egy utazó a tengerpartra és egy burett-ruhát csináltatott, mert tudta, hogy a Ca- podisztrián átvonuló izoterma vonal 16 Celsius fokot mutat évi közepes homérsékként; akár Anlcarában, Bilbaobo.n vagy Nápolyban és ez az ő tengerparti városának rangot adott. Egy vászonbetétes cipőt vett és három panama-inget, rövid újjal, tenisznadrágot és egy új fürdőnad- rágot, tiszta gyapjúból, melynek a feneke nem nyúlik alá a lecsorgó víz súlyától. Kölcsönkért egy frak­kot, az estebédek előkelő alkalmára, mikor bizonnyal angolszászokkal fog dinerhez ülni és egy nagy üveg nap­olajat is beszerzett, hogy le ne éges­se a nap, mely itt különös erővel szeret sütni és ki ne száradjon a bő­re a sok tengeri fürdőzéstől. Feljegyezte, hogy kinek fog lapot küldeni, emlékezzenek rá a város­ban. Megkombináltatta a jegyét az utazás első és utolsó állomásáig szó­ló magasabb kocsiosztállyal, hogy lássák itt, ki utazik el és ott, ki ér­kezik. — Feleségével zacskót varra­tott a kagylóhéjak számára, melyet gyűjteni fog a gyerekének a tenger­parton, meg a szogliókon, ami hét betű és sziklaszirt. Aztán elindult új, vakító fehér burett-ruhájában, gomblyukába tű­zött apró rézvitorlás sejtető szimbó­lumával, Capodistria felé. U. A cél előtt újra visszasetten­kedett a magasabb kocsiosztályba, egymásra vetett lábakkal ült rézve­retű utazóbőröndje alatt, burett-ru­hájában, s csak a feltehetően nyara­lókhoz volt mosolya. Mint aki ezerszer únta már át az út egyszerűségét, közönyösen nézett gyulladt szemével az idegen tájra, mert egész éjjel nem húnyta le sze­mét izgalmában. A kalauz udvaria­san figyelmeztette úti céljára és sze- delőzködni kezdett. — Kápódisztria! — ordította a ka­lauz a lépcsőről le sem szállva, mert hirtelen esni kezdett az eső. Dániel bosszankodva gondolt a burett-ruhá- jára és sietve menekült a szegényes állomás fedele alá. — Nem baj — gondolta — majd megáll az eső, itt gyakoriak a júliusi záporok. Behú­zódott a bricska mélyére és feltar­tott tenyerével igyekezett a bőrhu­zat repedésein becsorgó vizet elte­relni a kényes ruháról. A szálló egyszerű volt, de kényel­metlen. Gondolta azonban, hogy csak az eső miatti kedvetlensége okozza ezt, valójában lehet ez kedé­lyes hely, tele idegen nyaralókkal. Ilyen helyen találkozik az ember né­met rovargyűjtővel, pihenő francia tenoristával, egy-két angol család­dal, unatkozó skót özveggyel. Szobát kért, kilátással a tengerre, de az ö nyeremény-szobája a város­ra nézett, hát rá kellett fizetnie. Mindegy, fizetett és felment az eme- ! leti odúba és gyorsan az ablakhoz! sietett. Letörölte a párát az üvegről I és a sűrű esőfüggöny mögül arra fe-' lé kémlelt, ahol a boy a tenger felé intett. Nem látott semmit, szíve a' torkában vert, halántékán dobolt a ♦ vér, s csak nagysokára sejtett vala- J mit a tengerből. Szürke, zavarost mező volt, egybefolyt az esőfüg-1 gönnyel felfelé, s távol, horizont J nélküli sötétségbe veszett. Délután sem állt az eső, pedig ott szorongott az ablakban órákig, vár­ta, hogy kigyúl a nap és egy óriás szivárvány igézete fogja átlója alá álmai makacs tárgyát. Másnap is esetit. Dühös szél verte ablakát, az ebédlőben nap/pal is vil­lanyt kellett gyújtani, a kifutófiú esőkabátban szaladt ki a legszüksé-♦ gesebbekért. Harmadnap megma-« gyarázta neki a német rovargyűjtő, ♦ hogy ez a monszum, kicsit korán, jó X egy hónappal hamarabb a szokott-1 nál, Dániel pedig az ajkát rágta. X Burett-ruhája megtörtén és koszo- ♦ lódva csüngött testéről, és az egész | szállodában nem' volt angol, csakx két svájci, meg egy francia család, • kövér, gyorsbeszédű emberek, akikt pullóverben és melegítőben ültek 5 vacsorához, s néhány bennszülött t kisember. | A frakk céljavesztetten ♦ csüngött a kopott szekrényben, a te- ♦ nisznadrággal, meg a vászonbetétes * cipővel együtt. Ki sem lehetett moz­dulni. Ez már nem eső volt. A víz valóságos patakokban ömlött, a szél ordított s mikor szemei elől néha el­seperte a lehulló .folyamot, pillanat­ra megpillanthatta a tengert, egy be­nyúló kőmezsgyével, ami a móló volt, s néhány megláncolt, őrülten táncoló halászbárkát. \ BORSODI ■min ••••«•••• »»t BORSODI GYULA: Veteránok emlékére (A miskolci csata hőseinek.) Ezerkilencszáz-tizenkilenc volt. Langy májusi zápor áztatta meg a kerteket, a szél gomolygó illatfelhőket kergetett. Zizegő drótok zümmögve vitték a hírt szerte-szétí „Fegyverbe munkás!” — mihaszna más beszéd. Piros rózsákat hímzett a május. Piros, nagy kedvvel indult a munkás hadsa kelni. Szálló pacsirták tanították meg énekelni És pár nap múlva ott állt a had Ernőd határán, nem törhette meg semmiféle ármány. Mint sebzett állat, üvöltve tombolt az ellenség, s vad tűzzel üldözni kedve támadt. Tőből kitépni új földből táplált zsenge fánkat. Jött gyűlölettel, melyet szivébe ura oltott, letörölni az óvilágról a „vörös foltot”. De indult a had, zendült a mező, Miskolc felé robogó páncélvonat dübörgőt*. Az óriási ágyúk bombái, mint az ördög, sivalkodva, tüzesöt szórva, az égre törtek, s ahol lecsaptak, jaj volt a földnek. Rohant az ifjú Vörös Hadsereg. Tüzet fogott a mező, s ameddig a szem ellát, véres habokat görgetett a Sajó, a Hernád. Futott a támadó, mentette bőrét az álnok, — óh, áldott legyen emléketek hős veteránok. Legyen áldott a ti emléketek! A szabadság tündéri csókjában élni fogtok! Piros rózsákból kötünk tinéktek drága csokrot s az ifjak dicső emléketekhez visszajárnak, mint az éltető forráshoz erdőn a madárhad. Már hullt a harmat Míg tőpreriikedve jöttéim, éjjel, illatoztak a fürtös akácok. Fehér viráguk lengve játszott az árnyaik lombos seregével. A gyáron piros rózsafellhők lobogtak, fénylett fönt a rőt ég. A szellők füsttel összeszőtték A házaik mélyén csönd, sötétség. Nesztelen álmok puha léptét felfogja órák ketyegése. A bodzagallyra, mit letörtél, ezernyi csillag képe fölfér, s lengették, minit egy nyári kendőt, ha rávetül a sarki lámpa. Sírással küszködve számlálta a napokat, amik még hátra vannak, reménykedve, hogy tán kisüt a nap, felszakadnak a fellegek, kisétálhat legalább egyszer, fehér nadrágban, apacsingben a mólóra, meg a fö­vénybe, amit megborzol a visszahú­zódó apály vize, de hiába. Idegenül, bosszúsan ült a társal­góban, magába roskadtan nézte a körmeit, elfátyolozódott a szeme, mikor a bőröndjében pihenő regatt- sapkára gondolt. Alig evett az ide­gen, undorító ételekből, sápadtan, beesett szemekkel meredt a zene­karra, amelyik esténként tengerész- dalokat pengetett a szállóban. Aztán újra csomagolni kellett, az utolsó nap. Az ég sötét volt, reménytelen, szivében fájt a tenger megfellebbez­hetetlen óriássága. Begyűrte a köl- csönfrákkot és a tornacipőt, amiben teniszeznie kellett volna egy angol lánnyal. Behányta a panama-inge­ket, amiből az itt izmossá bámult karjai és nyaka a fiatalság erejével kellett volna kibújjon. Elhelyezte a vászonbetétes cipőt és a hajóssapkát s gyűrött burett-öltönyéről lefejtette az apró vitorlást, vágyai szimbólu­mát. Kicsit még szétvizsgálódott az ab­lakból, bánatosan, erőlködve ke­reste a tengert, mint egy távozó sze­retőt és a szemeiből kibukó könnyek szája csücskén találkoztak.- Minta tenger,-00^“; mint a tenger — és úgy érezte, hogy ebben'a pillanatban sejt valamit a végzetből, elrontott életéből; a vá­gyak reménytelen arcát látta az ab- lakon keresztül, mely látvány lehe­tett a tenger is, most már mindegy. Aztán hazautazott, fáradtan, gyű­rötten, piszkos burett-ruhában, zse­bében két idegen képeslappal és egy tábla mogyorós csokoládéval, a gye­reknek. — Akár a könny — felelte az ér­deklődőknek —, akár a könny, olyan a tenger, csak több, sokkal több. Emlékezés r/)tufka (laborra LAKARDY ÉVA: velük, ezek csak a keresztrejtvények\ függélyes vagy horizontális kockái-J ban elevenedtek meg és évek soránJ boszorkányos ügyességre tett szeri* Ma, tegnap, holnap Äls a nap ébresztett, megsimítva lágyan, ma tavasz-kacagás bújt el a szobámban Ma az égen láttam mosolyogni arcod, s tudtam, hogy a felhőt mind-mind elriasztod. Tegnap még azt hittem, nem múlik a tél el, tegnap birkóztam a kegyetlen, vad széllel. Tegnap Úgy gondoltam, virág sose nyílhat. S most az egész világ csak ibolyaillat. Holnap, — úgy remélem — nem marad rossz emlék. Holnap, bármerre hívsz, mindig veled mennék. Holnap, hogyha nyár lesz, megköszönöm néked a friss virágot, amely az enyém le«. »TERMETE ALACSONY, de kar­csú, és ami nagyon szemembe tűnt, oly erőltetés nélkül egyenes, mintha egész életét táncmesternek kezei alatt töltötte volna. Lobogó sötétszín haja saját disz volt alakján. Horgas igen szép orra, a legszebb metszésű ajak, a legszelídebb, domborodás nél­kül lefolyó áll, hosszan elvonuló szem­öldöke, nem éppen sima, de tiszta bőrű arca, csontos, magas homloka, a legjátékosb kék szem, a leglelkesb kép festette nekem e múzsák és grá­ciák kedvéltjét.« Ilyen lelkesedéssel ir Kazinczy Ferenc az if jú pesti pap- növendékről, Dayka Gáborról, aki­nek írói híre, első műveinek benső­séges, őszinte hangja hozzá is elju­tott. 1790 májusában történt a talál­kozás a pesti papnöveldében és en­nek köszönheti irodalomtörténetünk és városunk is, hogy Dayka Gábor nevét, műveit megőrizhette az utó­kor számára. Mikor Kazinczy hosszú fogsága után kiszabadult és hazatért, azonnal érdeklődött barátja után, de már csak a szomorú hirt tudhatta meg: Dayka Gábor ungvári tanároskodása második évében, 1796-ban tüdöbaj- ban elhunyt, és azóta is ismeretlen, névtelen sírban pihen, valahol a kál­váriái temetőben. Irodalmunk nagy agitátorának köszönhető, hogy Day­ka életének fontosabb mozzanatait kortársaitól összegyűjtötte, elszórt kéziratos verseit sajtó alá rendezte, 'és 1813-ban terjedelmes bevezetéssel ellátva, kiadta. Dayka Gábor Miskolc gyermeke, születési éve 1768, napját azonban már Kazinczy sem tudta pontosan megállapítani, talán május 8. Száz- kilencven éve tehát, hogy az isme­retlen kis házban világra jött a. ne­mesi származású, de »kevés értékű« szabómester kisfia, aki röviddel ez­után árvaságra is jutott. Anyja ne­veltetni akarta, ez pedig ingyenesen csak egyházi úton volt lehetséges, így kötelezi el magát a gyermek Dayka a papi pályára, melyet 23 éves korában, a fanatikus egri páter, Szaitz Leó üldözésére, komoly lelki megrázkódtatás után otthagy. Pedig a kilenc nyelvet beszélő, nagy mű­veltségű fiatalember ekkor már or­szágos hírű költő, a jövő nagy re­ménysége. A balsors tovább üldözi: állástalanság, rosszul sikerült házas­ság, gyermekeinek halála, egyre fo­kozódó betegség, amit a zord lőcsei éghajlat csak fokoz, s végül, mikor mint tanár már révbe jutna, eléri a $ régóta áhított vég. 28 éves volt. i Daykánál a korai romantika szen- jvedéskultusza nem üres költői póz. jElhisszük neki, hogy nagyobb örömet I okoz számára egy, embertársai sze­gfűéről letörölt könny és az újra fel- I derülő jókedv, mint a vagyon, szere­lem, harc boldogsága. Meg kell érte­tnünk, mikor az esztendő első nanián tmár a halál után esdekcl, mely tmajd véget vet fájdalmainak: , „Szép napjaim mord télre válnak. Pályámat elfutottam ... ... a halálra Már senkinek több jussa nincs.” Megható az a vágyakozás, mely a fagyos Kárpátok mellékén beteges­kedő költőt Abauj Tempéjéhez vonz•> za, ahol jó barátai, köztük Kazinczy várnak reá. Oly erős a környezet hutása, hogy: „Már én is dallottam nem honi verseket, S mint a láncolt kerék vagy a bilincs csörgése. Oly kellemetlen volt Daj kádnak éneklése* Vétkes megtévedés! áruló gondolat, mely szédelgésemben intézte lantomat!” Ovidiusi hangon, mint száműzetés­ből vágyik a testi, lelki melegség után Baráti Szabó Dávidhoz intézett költeményében: „Engemet a havasok melléke negyedszeri hóval Ostromol és sanyarú számkivetésre szorít. S a hidegen fúvó Boreas az isteni szikrát, A költői tüzet bennem elölni siet...” Téves volna azonban, ha Daykára. gondolva csupán a szenvedésektől megtört, életunt, »századvégi« szén- timentalistát látnánk. Van költőnk­nek olyan hangja is, mely — bár burkoltan —, de félreérthetetlen mó­don céloz a francia forradalom izga­tottan reménykedő légkörére: „Boldogtalan idő! siralmas babona, Mely sok szem elibe setét ködöt vona! Mely egy színhez köti az ember boldog­ságát, S zsengében fojtja el ifjúságunk virágát... ... Feltetszik a homály, a gyászos éj elmúl. Eloszlik a homály, s a szemfedél lehull...” Még élesebben nyilatkozik meg az antiklerikálizmus franciából fordított költői leveleiben, melyet a középkor két tragikus szerelmes hőse, Abelard és Heloiz szájába ad: Hiába menny dörög teremtöm egében: A természet győzött Heloiz szivében! A szörzsák, imádság, böjt, csküvéscim Nem bírnak, s lángomat nem oltják könnyeim... .....Az ember bújában telik az ég kedve...” v agy amikor szerzetestársairól igy ír: „Ti, magányos éltem ártatlan társai! Ti, a komor szentség nyomorult rabjai!” „Meddig kell még nyögnöm a vallás nyűgében, A kénytelen virtus gyilkos lakhelyében?” Nem véletlen, hogy a kor magyar irodalmának három nagy alakja: Dayka, Ányos és Verseghy kiábrán­dultán hagyta ott a. papi pályát, s a kénytelen virtus gyilkos lakhelyét: a kolostort. DAYKA EZT MONDTA sajat köl­tészetéről Kazinczynak: »Fél század múlva ez is olyan olvashatatlan lé­szen, mint a Haller versei azok mos­tan már a német literatúrának újabb művei mellett. De miénk marad az a dicsőség, hogy megtörök az utat, s igazságos maradékunk érteni fogja^ nekünk mit köszönhet.« Legyen igazsága a költőnek, s Mis­kolc városa az évfordulón helyezze cl koszorúját a. költőről elnevezett utca e™1 *1‘*’!'p'lniárr! KQRDOS LÁSZLÓ í

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents