Észak-Magyarország, 1958. március (14. évfolyam, 51-76. szám)

1958-03-16 / 64. szám

Tauámat», 1958 március T6. ZAKMAGYARORSZAG 5 A pártegység ügye a Miskolci Közlekedési Vállalatnál Mély felelősségérzettel AMIKOR VALAKI ELJEGYZI MAGÁT a kommunista mozgat lommal, a párttal, akkor bizonyára tudatában van annak: milyen nagy felelősséget vállal magára. Vállalnia kell többek között, hogy: „részt vesz a párt valamely alapszervezetének munkájában”. Nem vitás, sokan így is cselekednek. De sajnos vannak, akik ha­nyagságból, vagy nemtörődömségből megfeledkeznek e fontos köteles* ség teljesítéséről. A bánrévei pártszervezetnek például 54 tagja van, de közülük mindössze 14-en, 15-en végeznek rendszeresen pártmunkát. Miért ez a passzivitás? Kétségtelen, a pártvezetőségnek igen nehéz a dolga. A párttagok létszáma öt területről — a községből, a vámhivataltól, a vasúti állomás'<* ról, a fűtőházból és a pályafenntartásból — tevődik össze. Ennek eile* nére a pártvezetőség igyekszik összefogni a tagságot. Nyolc pártcsopor* tot alakítottak. Sajnos azonban a pártcsoportok nem töltik be hivatás sukat, a tagsági díjak beszedésén kívül vajmi keveset tesznek. A pártszervezet politikai irányvonala helyes, tetszik a dolgozók* nak. A pártvezetőség bízik a kommunistákban, hisz mindenkit be sze­retne vonni a pártmunkába. A hiba ott van, hogy a bánrévei elvtársak —tisztelet a kivételnek — közömbösöklcé váltak a pártmunlca iránt. Sza­vakban ugyan elfogadják a párt programját, politikáját, a pártszervezet határozatait, de tetteikkel nem mindenben segítik azok valómváltását. Ez pedig az őszinteség, a nyílt véleményalkotás hiányára vall. Vagy el­fogadom és végrehajtom a párt, politikáját, a pártszervezet határozatát, vagy pedig nem. Ez itt a kérdés. Mennyivel őszintébbek voltak például Guzi József és Fehérpataki László, volt párttagok. Mindketten kitoló dolgozók. Elvégzik állampolgári kötelességüket, de külön feladatokat, amely a párttagsággal jár, nem. akarnak vállalni. Az átigazoláskor ezt nyíltan ki is jelentették: — Nem lépünk be a pártba, mert az felelősséggel, kötelezettsé* gekkel jár. Munkánk után így is meg vagyunk becsülve és a párttagság nem jár semmi előnnyel. Igen, a pá.rtta.gsá-g kötelezettségekkel és mély felelősségérzettel jár. Ezt a párt tagjai önként, saját elhatározásukból vállalták. Miért keresnek hát egyesek kibúvót e kötelezettségek teljesítése alól? — Ha egyéni sérelem éri az, elvtársakat — mondja Hajesz Ti* hamér elvtárs, a pártszervezet titkára —, nyomban megkeresnek ben* niinket, segítséget kérnek. Mi meg is adjuk, ha jogos. De ha mi fordulunk feléjük kérelemmel, nem tapasztaljuk a támogatást. Az egyik faggyúié* sen például elhatároztuk, hogy az iskola építésénél minden párttag négy órát fog dolgozni. Erre a párttagság zöme nem jelent meg. A KÖZÖMBÖSSÉG és a felelősségtudat hiánya mutatkozik abban is, hogy az 54 párttag közül csak tizen—tizenketten vesznek részt szer* vezeti oktatásban. Nagy baj, nagy hiba ez. Elméleti tudás nélkül dől* gozni, alkotni szinte képtelenség. Vagy talán a bánrévei elvtársak úgy gondolják, hogy eleget tanultak? Aligha. Forduljanak magukba az ilyen elvtársak és mérlegeljék saját munkájukat; eleget tettek-e a párt törvényében előírt kötelességeknek? Bizonyára sok mulasztást találnák majd. És ha felébred bennük a fele* lősségérzet, változtatnak a hibán, akkor egészen biztos mozgalmasabb lesz az élet, szebbek lesznek az eredmények is. Igaz, a fűtőház az őszi forgalomban kivívta az országos második helyezést. A forgalom elérte az élüzem szintet. A kommunistáknak azonban a pártonkívüli tömegek tiszteletét még nem sikerült kivívni. Ahhoz, hogy a pártonkívüliek bi* zalmát megnyerjék, tenniakarásra, harcos munkára, alkotásra, a dől* gozó nép iránt érzett mély felelősségtudatra van szükség. Török Alfréd H ■ ■atvanmiliió! Megdöbbentően nagy szám. Ennyi ulastszállítottak a múlt évben vil­lamoson, autóbuszon a Miskolci Közlekedési Vállalat dolgozói. Bár az utas nines közvetlen kapcsolat­ban a vállalat belső életével, mégis a vállalatnál uralkodó légkör, a dol­gozóknak a párthoz, az államhoz és egymáshoz való viszonya ott tükrö­ződik az utasakkal való bánásmód­ban, törődésben. A Közlekedési Vállalatnál az el­lenforradalomtól napjainkig nagyon fura állapotok uralkodtak. A. zava­rás, tisztázatlan politikai nézetek, apró, vagy nagyobb törvénytelensé­gek, piszkálódás, maró intrika sú­lyos teherként nehezedett a vállalat életére. Gyakran lőhetett tapasztal­ni, hogy a dolgozók itt is, ott is ösz- szedugták fejüket, sugdolóztak. Nem vplt nyílt fórum, ahol őszintén el­mondhatták volna véleményüket, ahol ne kellett volna tartaniuk a v isszaü téstől. A vállalatnál nem volt szerv, erő, amely rendet terem­tett volna. Az intrikólás mocskos hullámai az ellenforradalommal szabadultak el. Az MSZMP szervezetnek lett volna a feladata, hogy gátat, vessen, szétzúzza a zavaros nézeteket, ren­det teremtsen, tárgyilagosán állást foglal jón és lezárjon egyes ügyeket, A pártszervezet azonban nem tudott mélyen gyökeret, verni és nem tu­dott a hullámok .fölé emelkedni, nem tudta kirántani a vállalatot a zűr­zavarból, a káoszból. A baj a pár! szervezéssel kezdő­dött. Az ideiglenes szervezőbizottság sok MDP-taggal nem is beszélt, sok közeledővel szemben mereven visel­kedett, a tagság nélkül döntött, kit vesznek be a pártba és kit nem, aminek következményeképpen az utóbbi napokig alig több mint egy- h armada lépett csak be az MSZMP- be. Ez pedig nagy érvágás volt a pártéletben. A vezetőségválasztás sem volt va­lami szerencsés dolog. A vezetőség tagjai között nem volt egyetértés, hiányzott a kollektív vezetés. Külö­nösen pedig a párt titkár megválasz­tása Somos Lajos elvtárs személyé­ben nem volt valami nagyon sze­rencsés dolog. Túl nagy volt szá­mára ez a feladat, annál is inkább, mivel nem is ismerte a vállalat éle­tét, gondjait. Ä z MSZMP-bem még alig vol- tak heten, máris kizártak (minden jel arra mutat, törvényte­lenül) egy elvtársnőt. Ebből huza­vona támadt és elvonta a figyelmet fontos dolgokról. Utána egy másik elvtárs ügyén rágódták hónapokon át. amikor ez véget ért, akkor vala­mi pince-ügy jött, majd 3—4 tag- gyűlésen a pártvezetőség két tagja — Somos és Kertész elvtárs, majd később az igazgató és a túl gyanak­vó személyzeti vezető között ütött ki ellentét és ez megviselte a pártéle­tet, Volt rá eset, hogy a taggyűlés botrányba fúlt. A beszámolók általá­ban gyengék voltak, de bármiről is szólt a beszámoló, a végén az in­trikánál kötöttek ki, úgy, hogy a tagság nem egyszer ott akarta hagy­ni a taggyűlést. A pártszervezetben uralkodó belső viszály a vállalati életben bosszulta meg magát. így következett be, hogy csaknem tucatnyi embert akar­tak eltávolítani koholt vádak alap­ján. Személyes érdekből ellenséges elemeket védtek, s előfordult, hogy becsületes embereket, sőt párttago­kat bélyegeztek osztályellenségnek. A pártvezetőségnek nemhogy az egész vállalat, de még a tagság előtt sem volt tekintélye. Nem volt össz­hang a pártvezetőség és a vállalat- vezető, Takács János elvtárs között sem. Lehet, segíteni akart, de igaz­gatói hatásköriéi élve jobban bele­avatkozott a pártéletbe, mintsem er­re .joga lett volna, s nem meggyő­zött sokszor, hanem rákényszerítette akaratát egyes tagokra, a pártveze­tőségre, a tagságra. A kivizsgálások egjTnást érték, de minden segíteni akarás kátyúba ju­tott, Végül is a kicsi pártszervezet tagsága önmaga segített a dolgon. Egyszerűen lemondásra kényszert - tette a régi vezetőséget és új vezető­séget választott, A párttagság ez év februárjában tartotta meg a vezetőséget újjává­lasztó taggyűlést, Párttitkároak Bán József elvtársat; választották, aki már függetlenített funkcionáriusként is dolgozott. A vezetőség tagjainak kénért Józsefet. Malsovszki Feren­cet. Szűcs Lajost. Brinza Bélánét, Takács Józsefei, Schott Andrást vá­lasztották. A párttagság már a vá­lasztásnál bő útravalóval látta el a vezetőséget. J\z új vezetőség a legfontosabb politikai feladatok elvégzésé­re munkatervet készített. Ebben is kollektív akarat érvényesült. Első és legfontosabb feladatnak a belső pártélet rendezését, a pártegység megteremtését, a politikai tömeg­munka megjavítását tűzték ki célul. Már a taggyűlésén elmondották, ke­mény kézzel vetnek véget a rága­lomhadjáratnak. Minden dolgozó mondja el kertelés nélkül a vélemé­nyét, de az Őszinte, igaz és segíteni akaró legyen. Aki valótlanságokat ál­lít, rosszindulatú híreket terjeszt emberekről, az számoljon a felelős- ségrevoná&sal. A pártvezetőség, a vállalat igaz­gatója, üzemi bizottság kölcsönös egymáshoz való közeledéssel terem­tették meg az egységet. Összedug­ták a fejüket és meghányták-vetet- ték mi az, ami legfontosabb vala­mennyi között. A nyugodt légkör megteremtése érdekében lezárták a személyi ügyeket. Ehhez azonban tisztázniuk kellett áz osztályellenség fogalmát is. Itt uralkodott olyan hi­bás, szektás nézet is, amely szerint mindenki osztályidegen, aki a Horthy-hadsereg tisztje volt. A ve­zetőség — nagyon helyesen — figye­lembe vette egyes emberek sajátsá­gos életkörülményeit, az adott törté­nelmi, társadalmi helyzetet. Nyilván bűn is egy kalap alá venni a már származásuknál fogva is osztályide­gen, hivatásos Horthy tiszteket, há­borús bűnösöket az egyébként be­csületes, osztályhű, jól dolgozó volt tartalékosokkal, akik csupán azért lettek tisztek, mert a reakciós hadi- gépezet a háború miatt minden érettségizett emberből tisztet csi­nált. Szinte érthetetlen, hogy még ma is vannak emberek, akik nem a józan ész, az adott ember egész éle­tét mérlegre téve döntenek, vagy akarnak dönteni emberi sorsokról. A párt vezetőség javaslatára az ^ igazgató a műszaki értelmisé­get értekezletre hívta össze, ahol is­mertette a legfontosabb gazdasági, tennivalókat. Ezen a megbeszélésen részt vettek a pártvezetőség tagjai is. akik elmondották, hogy bíznak a műszaki vezetőkben. Utána munka­helyenként tartottak hasonló érte­kezleteket, ahol a vezetőség tagjai közölték a dolgozókkal, hogy véget vetnek a vállalatnál uralkodó álla­potnak, nyugodt, biztonságos légkört teremtenek minden becsületes dol­gozó szániára. A zavartalan közlekedés biztosí­tása érdekében létrehozták a párt­szervezet termelés-ellenőrző bizott­ságát. Ebbe minden szakágból be­vontak egy-egy munkást, illetve mű­szaki vezetőt. Ez a bizottság a párt- szervezet irányításával vizsgálja fe­lül a vitás gazdasági, ügyeket, s a helyszínen ad szakmai és egyéb se­gítséget. A pártvezetőség és az igazgató kö­zösen határozták el. hogy megbeszé­lést tartanak a gépkocsi- és villa­mosvezetőkkel. Külön a jól dolgo­zókkal, akik között jutalmat oszta­nak ki, külön a kevés és külön a sok hibát elkövetőkkel, hogy megbe­széljék, milyen hibák gátolják mun­kájukat, hol kell segíteni. A pártvezetőség megbeszélést tar­tott a KISZ-vezetőséggel is, hogy mk vár a fiatalságtól és miben ad segítséget. A KISZ felfrissítette ve­zetőségét. A különböző munkaterü­leteken munkabrigádokat hoztak lét­re és az egyik munkabrigád ver­senyre hívta valamennyi ifi brigádot és az idősebbeket is. Ezután többet kívánnak foglalkozni a fiatalok po­litikai, társadalmi nevelésével, meg­szervezik a politikai oktatást. arxista—-leninista képzés az elmúlt években a vállalatnál nem folyt. A vezetőség tagjai beszél­tek mindazokkal a párttagokkal és pártonkívüláefckel, akik ősszel je­lentkeztek oktatásra, de részben sa­ját és főleg a pártvezetőség ha­nyagságából nem tartották meg a szemináriumokat. Ha késve is, de három szemináriumban kezdik meg a tanulást. A szervezett tanuláson kívül a dolgozókat leginkább ér­deklő politikai kérdésekről havonta szabad pártnapot tartanaik. Az új párt-vezetőség tevékenységé­nek máris érezőik a hatása. Ered­mény az, hogy a vállalatnál megjavult a munkakedv, az emberek nyugodtab- ban dolgoznak és munka verseny t kez­deményeztek hazánk felszabadulá­sának évfordulójára. A kommunis­ták kezdeményezésére két kocsit ki­javítottak, aminek javítása húzó­dott, s ezzel is bővült a kocsipark. A dolgozók elhatározták, hogy-' eb­ben a negyedévben 600 ezer forin­tot takarítanak meg, amit a miskol­ci színház építésére ajánlanak fel. Megnőtt a pártszervezet tekintélye. Jellemző, hogy az elmúlt héten egyetlen napon 12 volt MDP-tag je­lentkezett új tagként felvételre és nem egy pártonkívüli dolgozó kije­lentette: úgy látja, jó irányba kezd haladni a pártmunka, s pártonkívüli létére támogatja a szervezet mun­káját. A kezdés jó. Sok tennivaló van még. Sok elvi kérdést kell még tisztázni, sok emberből kell még ki­húzni a ma még fájó tövist, s az új vezetőségnek nagyon kell -vigyáznia* ne kövesse elődje rossz példáját Évi hatvanmillió utas érdeke is így kí­vánja. CSORBA BARNA bllQllOLIOllOIIOllOllQIIOllOllOllOHOllOllOIIOIlOllQH O ü CD 11 CD HCD »IQ IIO IIP li CD II CD II CD II CD il CD U CD I» CD II CT> II öI7cz> II CD~Í CD Ü CD II OlToTTO tlC­j~igy háromtagú család keresett §fel a szerkesztőségben. Köny- nyíteni akartak lelkűk ter­hén. Mert azzal nincs vége a dolog­nak, hogy hazatértek önön szám­űzetésükből. A lelkiismeret most mozdult meg igazán, amikor végre megnyugvásra talált. Most, hogy vége a zaklatott életnek... És töre­delmesen vallani akar a teljes meg­bocsátás végett. A nyilvánosság előtt... Mi késztette őket hazatérésre? A honvágy? A nyomor?... A meg­aláztatás ?... Szemük riadt, arcukon az emléke­zés nehéz árnyai suhannak. Pillana­tok alatt végigpereg agyukban az utóbbi két év minden mozzanata. A rémséges napok... a félelem... a csábítások, ígéretek... Franciaország, Belgium, azután megint Francia- ország ... Végül az elhagyott otthon, az Andor-utcai bérházak egyike, ahová megtértek, az itthon maradt másik gyermekhez — vendégként egykori lakásukba. *. Az asszony, Czipcer Lászlóné be­szél. A két férfi, az apa és a tizen­kilenc éves János, hallgat. Hallgat­ják a saját történetüket. — Belgiumba akartunk kijutni, egy ismerősünkhöz. Hatnapos auszt­riai. tartózkodásunk után több mint ezer társunkkal együtt egy francia lágerba, szállítottak — kezdi a. már jól ismert, sokat és sokaktól hallott történetet. Nem, így nem lesz jó. Egy cikk keretein túlnő az ilyen téma. En­gedje meg, asszonyom, hogy mind­össze néhány, általam feltett kérdés alapján illusztráljuk szomorú sorsu­kat. Első kérdésem az lenne: — Beszéljen a láger-életről, láger egy kaszárnyában volt, a német határhoz kö­zeli Metzben. Mit mondjak az ellátásról. Röviden talán ennyivel is érzékeltethetem: A fiatal, csinos ^Párizsban II f KESERŰ AZ ELET-A magyar lányok egy-egy tábla csoko­ládéért vagy vekni kenyérért oda­dobták magulcat az őröknek és sza­kácsoknak. A tolmácsok — többnyire régen disszidált magyarok — meg­dézsmálták a Nemzetközi Vörös- kereszt által adományozott csomago­kat, nekünk csak a rongy jutott... Munkalehetőség nem volt. Aki vi­szont egyszer kikerült a kaszárnyá­ból, még csak látogatóba sem térhe­tett vissza, nehogy beszéljen előt­tünk a »kinti« életről... A szakmun­kások legtöbbjével szenet és ócska­vasat pakoltattak — potom pénzért. Egy csomag cigaretta ára száz frank volt. Ennyit kapott a férjem — éjekor már »szabad« emberek voltunk — az állomásra cipelt csomagért. Nem vet­tünk cigarettát, a pénz kenyérre kellett, a földről szedtük fel a csik­ket ... — Ön azt mondta, eredetileg Bel­giumba igyekeztek... — No igen. Csakhogy a francia hatóságok a gyarmatokon akartak elhelyezni bennünket. Amikor ezt megtudtuk, lázadás tört ki a láger­ban. Háromszáz rendőr tört ránk. Hatszázan mégis átszivárogtak Nyu- gat-Né me torz zá gbü. — És Önök? — Mi egyelőre maradtunk — mást nem tehettünk. Egy sörgyárban he­lyezkedtünk el. Hogy mi dolgunk volt? Mindegy. Amit a franciák nem voltak hajlandók elvégezni, azt ne­künk kellett megtenni. Meg az algé­riaiaknak, akik megvetettek bennün­ket, hogy elhagytuk a hazánkat ak­kor, amikor honfitársaik éppen az arab hazáért verekszenek a fran­ciákkal. Ezek az algériaiak kény­szermunkásokként sínylődnek Fran­ciaországban ... De a francia mun­kások sem szimpatizáltak velünk. Gyakran tüntetőén felénk köptek. Akkor még nem értettük ezt a ma­gatartást ... És nem éreztük jól ma­gunkat. Szállásunk rettenetes volt, csekélyke holminkat szétvágták éjje­lente a patkányok. Nem... ne cso­dálkozzon ... a teljes igazságot mon­dom, semmi érdekem, hogy hazud­jak. Higyje el, nemcsak a honvágy, de a nyomorúság is hazakésztetett bennünket. Csak akkor még gondol­ni se mertünk rá. Rettenetes hírek keringtek az itthoni állapotokról... r^zóval nem éreztük jól ma- —1— O gunkat s minden szándé­kunk az volt, hogy a Thionville-i sörgyárból Belgiumba jussunk, az ismerősünkhöz. És rövi­desen sikerült is »disszidálnunk« egy régi thkmvillei magyar segítségével. — És Belgiumban jobb volt az élet? — Talán jobb lett volna... De Viég annyi időnk sem volt, hogy meggyőződjünk róla. Két hétig sem. dolgozott a férjem és a fiam — ugyanis az ismerősünk rögtön mun­kába protezsálta őket —, máris jött a hivatalos papír, hogy a letelepedést nem engedélyezik, mivel a francia hatóságok nem egyeztek bele távo­zásunkba. »Azonnal térjünk vissza F ránc iaország bal« —r Tehát vissza kellett térniök Frari c iaorszagba ? — Igen. És most már teljes meg­aláztatás és bizalmatlanság között éltünk. Még keserűbb lett a sorsunk. A metzi kaszárnyában bezárták or­runk előtt a kaput. Menjünk, keres­sünk munkát, éljünk meg a saját lábunkon! — mondták. És mi men­tünk — céltalanul. Sok kóborlás után végre a két férfi Ucangeban állást és szállást kapott egy üzem­ben. De engem nem fogadtak be. Ott kódorogtam az üzem körül, mint egy kivert kutya. Éjjelre azért mégis be­kényszerültem a szállásra. Másnap az üzemi rendőr megfenyegetett. így ment ez három napig, míg a negye­diken a férjemmel és fiammal együtt kiraktak az utcára. Mert a renddel nem lehet dacolni! Higyje el... na­gyon szorongatta valami a torkomat. Egyre leétségbeesettebben néztem a hídról a Mosel piszkos hullámait. Ráadásul beteg is lettem és..-. 'fpüV pillanat. Ön azt mondta ----- |'v az előbb, hogy sokat kóbo­roltak. Hol pihentek és •miből éltek ilyenkor? — Hol pihentünk? Padokon. És miből éltünk? Hm... Hogy is mond­jam? Koldultam! Elhiszi? Kol-dul- tűm!! Megszólítottam az embereket. Az egyik adott, a másik munkába küldött, a harmadik megvetően vé­gigmustrált, félreértve a dolgot: Franciaországban fiatalabb és csino­sabb nők is futkosnak az utcán — olcsó pénzért... Egyszer egy jótét- lélektől kaptam ezer frankot. Egy­szer meg egy férfi adott ötszázat. Ez akkor volt, amikor a fiam beleesett az ázsiai náthába. A vizsgálatért négyszáz frankot kért az orvos. Ma­radt száz. Miből vegyem meg a gyógyszert? Honnan vegyek 1740 frankot? ... Kétségbeejtő napok vol­tak. — Én is tüszős mandulagyulladásf} kaptam. De az éppen jól jött. Tanai* kodtam, mitévő legyek. Bementem a rendőrségre és mindent elmond* tam. Azt is, hogy már «már bele* ugrottam a Moselba. Erre egy rend* őrségi autóval elszállítottak mind* hármunkat a Saint Elisabeth kór* házba. Itt laktunk pár napig. Az* után a Vöröskereszt kiutalt ezer frankot, a két férfit pedig állásba helyezte. Thionvilletől három kilo* méterre kaptunk egy barakkot. DüU ledező, széllelbélelt faviskó volt. A kereset kevés. A nyomor nem szűnt meg, kilátásunk semmi... Esténként mindhárman egyre gondoltunk, de bevallani nem mertük. Sírdogálva olvastuk a hazai levelet. Olyan is írt — Tóth Ilona Ózdról —, aki haza* tért. »Semmi bántódása annak, aki nem bántott senkit.».« Mi csak meg* tévedtünk. — Egymás nyakába borultunk —■» cs végre kimondtuk a szót: Haza* megyünk! Házamé gyünk! — És hazajöttünk. S zemük már nem riadt. Arcuk§ ról elsuhantak az emlékezés nehéz árnyai. Lelkűk megnyu* godott. Párizs, a szép és szennyes, a csillogó és gonosz Párizs ködbe* veszett. Nincs többé — eltűnt a lel* kükből. — Dolgoznak mér valahol? Fejüket rázzák. Csak ígéretet kap* lak. Követelőzzenek? Sürgessenek^ bogy kell a kenyér? Nem. A kényé* rét ők dobták el maguktőh De mi ne dobjuk el őket. Fogad- juk keblünkre a három megtévedt embert. És a megbocsátással együtt adjunk nekik kenyeret, jó hazai ke* nyeret, amilyen nincs több a vilá* gon... Ne szenvedjenek tovább —a megbán hödté k már önön száműzeti* síiket. CSALtA LÁSZLÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents