Észak-Magyarország, 1957. december (13. évfolyam, 282-305. szám)

1957-12-05 / 285. szám

«»«törtök, 1957. december ft, ÉSZAKMAGYARORSZÁG 3 Látogatás az ózdi úttörőházban, ahol a játék az úttörők szocialista megőrzésére van bízva A HÉT MINDEN NAPJÁN reggel kilenctől este hat áráig vi­dám gyermekkacagástól hangos az ózdi Uttörőház. Háromszázötven út­törő 17 szakkörben és számtalan játék mellett töltheti szabadidejét. A mai gondtalan, vidám gyermek­életre országosan is egyik legszebb példa az ózdi úttörőké. Légrádi igazgató kalauzolása mellett belesünk a pajtások sza badidejébe. Balra az első terembe nyitunk be elsőnek. Vidáman pattog a je­her ping-pong-labda: Nemcsak Gyurka és Kovács Laci küzdenek az úttörő városi asztalitenisz elő­döntőjében. Az asztalon könyv és díszoklevél várja a győzteseket. A nagyteremben csend van. Gyermekfejek hajolnak a sakktáb­lák főié, és mint az igazi nagymes­terek, hosszan gondolkoznak egy- egy lépésen. De ki tudja, hogy Du­dás Pistiékről és Kis Jóskáékról húsz év múlva nem mint sakk- nagymesterekről fogunk-e írni? Az egyik szobából vidám gyer­mekének szűrődik ki: A gyártelepi iskola V. osztályának két őrse tart foglalkozást, Nagy Évi rajtanács­elnök vezetésével. Fegyelmezetten énekelnek, majd Bartha Jutka a csomózás tudományát rajzolja fel a táblára, amit az őrsvezetőképzö tanfolyamon tanul most nyolcva- nad-magával. A két őrsben népi tánc és »Is­merd meg hazádat« szakkör tagok vannak. Az »Ismerd meg hazádat« szakkör egy hónapja működik és már közel háromszáz képeslapot kaptunk az ország különböző ré­szeiből. A képeslapokból tablót ál­lítunk össze. A folyosón egy úttörő állít meg bennünket. VISSZAHOZTAM A LABDÁT — nyújtja át az igazgató elvtárs­nak. — Erről szeretném elmondani, hogy mi úgy adunk ki játékot, hogy fel sem jegyezzük a gyermek nevét. Persze, innét az Űttörőházból nem veszhet el semmi. Látod ezt a két sapkát — mutat a fogasra az igazgató — már két hónapja itt van. Majd egyszer megtalálja a gazdája; más nem viszi el. Az út­törők becsületére van bízva min­den tárgy megőrzése, megbecsü­lése. A padlásszobából lehallatszó ko- pácsolást már régóta figyeljük. — Az ezermesterek dolgoznak. Nézzük meg őket. Egy gyalúpad mellett Peták Ist­ván tanár a szerszámok helyes tar­tását mutatja a figyelő gyerme­keknek. Aztán hozzáfognak a fú­rás-faragáshoz. öt gyalúpad, vil­lanyköszörűk, fűrészek, kalapácsok, fúrók és még számos szerszám áll az ezermesterek rendelkezésére. EGY KIS SZOBÁBAN a fotósokat találjuk. Itt is szorgal­mas munka folyik. A nagyitógép alól kikerült fényérzékeny papír az előhívóból a fixirbe, majd a vízbe kerül... és már látni a balettese- ket, a turistákat, a népitáncosokat, akiket a fotósok örökítenek meg, — A folyosón és a tanteremben látható tablókat közösen készítjük el a gyermekekkel. Sok munkát igényel, de ha tíz év múlva vissza­jön a mostani úttörő, láthatja bol­dog gyermekkorát fényképen meg­örökítve. Benyitunk az orosz- és szlovák- levelezők termeibe. Húsz gyermek tagja a szakkörnek, akik odahaza és mindenütt sokat beszélnek a moszkvai, kievi, sztalinói, taskenti pionír barátaikról, akiket fény­képből és levelekből ismertek és szerettek meg. Utolsónak a kis kollegákat láto­gatjuk. A jövő újságíróit ismerjük meg Orosz Katikában, Áry Jóská­ban és mind a kilenc úttörőben, akik az »újságszerkesztői'■« szakkör­ben tanulják, hogyan kell a paj­tásaik — és később, ha ők is hi­vatásos újságírók lesznek — az emberek életét, munkáját, harcát megírni. Búcsúzáskor már kint a kapuban mondja el az igazgató elvtárs, hogy vasárnap délelőtt 9 órától 12 óráiq az Uttörőház egy hatalmas klubbá alakul' át, ahol mintegy 120 gyer­mek játszik, szórakozik gondtala­nul. Sok sikert, jó munkát, gondtalan gyermekéletet kívánunk az ózdi úttörőknek. BARÁTH LAJOS Baráti találkozó /)ec ember 3-án a Miskolci Ne- hézipari Műszaki Egyelem MSZMP-szervezete az MDP volt tagjait (jelenleg pártonkívülieket) baráti találkozóra hívta meg a vá­rosi felszabadításának 13-ik évfor­dulója alkalmából. A találkozón megjelenteket Szmola Imre a pártszervezet má­sodtitkára üdvözölte. Köszöntő be­szédében foglalkozott a Szovjetunió felszabadító szerepével, majd bő­vebben tárgyalta az MSZMP tag­jainak, az MDP pártonkívül ma­radt tagságával való viszonyát. Beszélt arról, hogy az MDP- tagok igen kis része viselkedett becstelenül, került szembe az egye­temen a munkáshatalommal, s ezek azóta elnyerték méltó bünte­tésüket. Azok a volt MDP-tagok, akiket baráti találkozóra meghí­vott z pártszervezet, jelentős ré­szükben passzívan viselkedtek az ellenforradalom idején. A pártszer­vezet nem ítéli el a párton kívtil­maradtakat, számít rájuk a szocia­lizmus építésének apró és nagy munkájában egyaránt, A pártonkívüliek közül Kordoss József egyetemi tanár szólalt fel. Kifejtette, hogy a párton kívül- maradt becsületes emberek egyet­értenek minden lényeges célkitű­zéssel és a kommunistákkal együtt kívánnak harcolni a szocializmus ma már elvitathatatlan győzelmé­ért. A továbbiakban a kommunista pártok bókefelhívásának főleg azon tételével foglalkozott, mely a kü­lönböző társadalmi rendszerű or­szágok tudományos és technikai eredményei között békés verseny kérdését veti fel, s utalt az egye­temen a kommunistákra és párton- kívüliekre e téren háruló felada­tokra. A fehérasztal mellett összegyűlt kb. százötven ember a késő esti órákig'együtt maradt. .. .. |0. Felszabadulási verseny a Borsodnádasdi Lemezgyárban A Borsodnádasdi 7 ? mezgyár dol­gozói december 2- én ünneplik a gyár felszabadulásának 13. évfor­A% országos vasgyüftést még a tél beállta előtt meg kell kezdeni mondotta Rónai György, az ózdi martin üzem vezetője delkezik, de tekintve, hogy a jövő évben jelentősen több acélt kell gyártaniuk, a biztonságos termelés szilárd megalapozásához feltétlenül szükség van az országos vasgyűjtés megkezdésével a társadalom segít­ségére. S ennek beindítását mi­előbb, még a tél teljes, a nagyobb havazások beállta előtt szorgal­mazni kell. hogy az elszállítását is biztosítani tudják. Igyekezzen — --------------------------oo m ondotta befejezésül Rónai György — minden hazáját szerető magyar ember a vasgyűjtésben való rész­vétellel, . a nyersvas mellett a mar­tin legfontosabb alapanyagának összeszedésével a nehéz munkát végző martinászok munkatársa len­ni. Ezzel tulajdonképpen nemcsak a martinászokat, hanem önmagu­kat, önönmaguk felemelkedését is segítik. Rónai György, az Ózdi Kohászati Üzemek martinacélművének gyár­részlegvezetője a vasgyűjtés szük­ségességével kapcsolatban elmon­dotta, hogy az eddigieknél többet várnak az ózdi martinászok az or­szág társadalmától, különösen a fiataloktól. Sokan nem gondolnak arra — mondotta —, hogy a pad­láson, vagy máshol elfekvő érték­telen hulladéikvas mindmegannyi érték az ország szempontjából, amikből esetleg éppen hiányzó szükségleti cikkeket készítenek. Az országos vasgyüjtés megindítását annál is inkább szükségesnek tartja, mert a téli szállítási nehéz­ségek miatt zavarok fordulhatnak elő a hulladékvas ellátásában. Már pedig, miként a jó háziasszony teszi, a jó martinász is előre meg­felelő tartalékot tárd az esetleg jelentkező zökkenők áthidalása ér­dekében. Az acélmű jelenleg ugyan mintegy egy heti tartalékkal ren­90 tagot választanak az üzemi tanácsba Borsodnádasdon dulóját. Erre az alkalomra lelkes munkával készülnek az üzemben. A hengerészek elhatározták, hogy de­cember 21-ét éves tervük teljesíté­sével köszöntik. A brigádok egy­mást hívták párosversenyre. Az eredmény máris mutatkozik. De­cember első két műszakján csak­nem 20 százalékkal teljesítették túl előírásukat. így mintegy 77 tonna félkészáruval hengereltek többet terven felül A felszabadulási ver­senyben nem akarnak elmaradni más üzemrészek sem. A kikészítö- mű dolgozói szerda reggelre 31 va- gonos termelést értek el és két nap alatt 114 tonna előnyt szereztek havi tervük teljesítésében.-----------oOo----------­1 938 óta negyvenszeresére emelkedett a rádióé öiizetők száma Miskolcon Miskolcon a rádióelőfizetők száma elérte a 30 ezret. A városban jelen­leg minden ötödik főre, csaknem minden családra jut egy rádió. A 30 ezer előfizetőből több mint 25 ezer a felszabadulás után vásárolt rádiót. Az előfizetők száma 1938-hoz viszo­nyítva kereken negyvenszeresére emelkedett. c/l mil óságról álmodom éti... ÉJSZAKA VAN. A város csöndes. Nem kószál az utcán már szerelmes, csak kóbor őszi szél rázza zihálva az abla­kot. És itt, a kicsiny szobában, ahol árnyas fényt sugárzik a lámpa, toll siklik fehér papíron. írok s töprengek, vilióznak bennem az évezredek, a múlt, jövő s jelen, mint apró fénylő szemek izzanak, kínlódnak, szenvednek. A téma kész, de nehéz leírni, amit akarok. A sok kavart gó gondolat egy tény körül vibrál: Miskolc 1944 december 4-én lett szabad. Hirtelen összerezzenek. Az utcán harci mének patája csattog a kövön, kemény, nehéz léptek alatt dong a lépcső, s az ajtón kopognak. Erősen. A szemem a zörgetőre, a belépőre mered. Megdörzsölöm a szemem, mint aki nem lát jól. Akár­hogy is nézem, amit eddig csak képről láttam, most élve áll előttem, oldalán karddal, cifrán, párducbőrösen, egy kuruc- hadnagy. Kissé tagbaszakadt s mégis deli, arcán a megaláz* tatás és nyomor ezer áruló nyoma, de tekintetében perzselő, izzó tűz lobog. — Már engedelmet — mondá ő —, de az idő sürgetős. Szökött jobbágy valék, szegénylegény, hej! — borul el ábrá­zata —, de nehéz is volt eddig az élet. Mink volt, mind el-* vette a török, felzabálta az a huncut német, lisztünket zsol­dosok puszilták, s nekünk makk-kenyér jutott. Apám karóba huzattatott, anyám megerőszakolák, mátkám gaz zsoldos ra­bold el, hej!, bosszúnk eget csapdosá... A mü kegyelmes urunk, Rákóczi Ferenc katonája vónék, ki fődet és szabadsá­got ígér. — Sóhajt, de sóhaja olyan, mint a vadkan hördü- lése, amely halálos összecsapásra készül. — Fogja kigyelmed pennáját, kalamárisát, oszt írja meg, mint szenvedtünk s gör­nyedtünk az igában, s mint lett szabad az Ur 1703-ik eszten­dejében Miskócz a zsoldos igától, s mint akarjuk tovább. CSAK NÉZEK RÁ, mint aki rosszul ért, rosszul hall. Még szólni sem tudok, már újból felpattan az ajtó. Közép- termetű, kékmentés, vörösnadrágos, vörössipkás honvéd pat­tan a szobába. Rögtön ráismerek. Bem apó katonája. — A város szabad! S ki igaz magyar, fegyvert fog! — e hon szülötte: Kossuth apánk szavára. Jöjjék velünk, s írja amit lát a szem, mily nagyot tett a nép, a történelem, mily dús a férfikebel, mily tüzet táplál a honszerelem! Nincs töb- öé osztrák zsarnok a város fölött, s nincs nemesi kiváltság! A vörössipkás szavát rettentő püfögés, kaffogás, zörgés nyomja el. Egymásra nézünk. Egy első világháború korabeli autó áll meg a ház előtt s ellenzősapkás, bőrruhás férfi siet hozzánk. — Hírlapíró polgártárs! Jöjjön s írja meg, hogyan reszket odvábán a tőkés, a burzsoá. Az oroszhonban szovjet áll már s itt is fegyverben a proletár. Kivívtuk a Tanácsköztársa­ságot. Az utcán motorkerékpáros rohan végig. Micisapkás, el­szánt tekintetű férfi száll le róla, s arca ragyog az örömtől. — Szabadság, elvtársak! A pártsejt küldött. Ma, 1944 de­cember 4-én szovjet testvéreink felszabadították a várost. Hurrá! — kiáltja boldogan s mindegyikünket megölel, szeme könnyes. — Induljunk elvtársak! — De hogyan? — kérdezik többen. Pillanatig töprengek. Valami eszembejut. A telefonhoz lépek, s kérem a szovjet parancsnokságot. Kis magyarázko­dás. és máris örömmel mondom: •— Jön a helikopter! — S már veszem is a kabátom, bár udvariatlanság, de előre indulok. A többiek követnek. A fur­csa gépmasina már itt is van a ház előtt, egy piciny téren. Kísérőim érthetetlenül bámulnak, szabódnak. Leintem őket. — ELVTÁRSAK! Polgártársak! Ilyen történelmi pilla­natban ne töprengjünk! Önök a kísérők, hát kisérjenek. Be­szállunk. A gép vezetője, fiatal szovjet elvtársnő, mosolyogva néz hátra. — Merre? — kérdezi. Vezetőimre nézek, de ők riadtan hallgatnak. — Körözzön a város felett — mondom, s a kísérők kéré­sére, bár eddig magam sem voltam tisztában vele —, de cso­dák csodája, el tudtam 'magyarázni a helikopter csinját-bin- ját. Kísérőim ámulva bólogatnak, aztán, hogy a magasba emelkedünk, figyelmük a föld, a város felé fordul. Mind­egyik, mintha parancsszóra tenné, törülgetni kezdi szemeit. ■— Mi az? Mi baj van? — Nem ismerek a városra — nyög a kuruc —, hiszen ahogy én ismerem, az egy jókora falu, gémeskutakkal, zsin­dely- és nádfedelű házakkal. Ez meg egy mesebeli vár. Ez királyi város tán? — Nem! — mondom. — A város lakosságáé. Munkásoké, parasztoké, értelmiségieké. — Hihetetlen! — mormogja a partizán —, hiszen alapo­san megbombázták a várost, a bomba csaknem 8.000 házba harapott bele. A vasút is és sok üzem megsérült... — Már 1949-re helyreigazítottuk — mondom kissé büsz­kén. — A nagy háztulajdonosok lakásait állami kezelésbe vettük, és mennyi házat építettünk! Nézze csak ezt a széles új utcát! Ez a selyemréti építkezés. Menjünk csak arrébb! Látja ezt? Itt Miskolc és a vasgyár között nagy szabad tér­ség volt. Ezt a rengeteg házat azóta építettük. Menjünk csak arrébb! Ezek a Tátra utcai bérházak. Csak itt 280 lakást épí­tettünk. S nézzen csak amodébb! Ez a Kilián gimnázium. Körötte új munkáslakások. A felszabadulás óta 5564 állami, közületi és magánlakás épült a városban. — Hihetetlen! — mondják. — És miből élnek az emberek? — kérdi a vörössipkás. — Ausztria uralja még a kézműipart? — Nem — mondom. — Ez is a népé. Látják ezeket a ha­talmas gyárakat? Munkások irányítják. Nézze csak partizán elvtárs: ez az új hengersor. Ezt maga nem ismeri. Itt minden munkát gép végez. Menjünk csak arrébb! Látja ott a Csa- nyik-völgyben azt az épületcsoportot? Ez a Kryptongyár. Egész Európában ezenkívül csak még egy ilyen gyár van. Menjünk csak a sajópartra! Itt van Európa egyik legmoder­nebb fonodája. MONDJA CSAK! — kérdezi a partizán egy pont felé mutatva —, megvan-e még az emberpiac? Hej, de sokat ácsorogtuhk ott! Száz ember dolgozott, kétszáz meg munka nélkül tengett. — Munkanélküliség? Általában nincs. Legfeljebb mun­kaerővándorlás, átszervezés. A kuruc és a vörössipkás hirtelen felkiált és lefelé mutat. ä Ni csak, mi az a nagy sarga hernyó? — Villamos — mosolyodik el a partizán. — Jó ötven éves már. Csak az a baj, hogy egy­vágányú. — Már kétvágányú, sőt vasúti aluljárót is építettünk. Nézzék csak azt a*járművet! Autóbusz. A felszabadulás előtt mindössze 4—5 futott, utasa alig volt. Ma 60 darab szalad a városban. És ha kétszer annyi volna, az is kevésnek bizo­nyulna. Csak egy példát mondok: déli kettő és három óra kö­zött a vasgyárból 6000 embert kell a város másik végébe szállítani. A helikopter Tapolca felé húz. Alattunk egy egész kis város, mellette a hegyen áthúzó műút. — Itt üdülnek a burzsoák?! — kérdezi szemrehányóan a bőrruhás. / — A felszabaduláskor ez vizenyős, dombos rész volt. Ma egyetemváros. Munkás, paraszt, meg értelmiségiek gyerme­kei tanulnak itt. Mérnökök lesznek. Államköltségen. Gépünk most a Lenin kohászat és a DIMÁVAG fölött köröz. — Hát ez mi? — bök ujjavai derékszögalakú, hosszú épü­let felé a bőrruhás. — Ipari tanulóváros. Ma már nem pofonnal nevelik a „tanoncokat”. Modernül felszerelt műhelyekben jó szakembe­rek, s emberségesen tanítják őket. EGESZ NAP KÖRÖZÜNK. A szovjet nő fáradhatatlan, s utitársaim mindenre kíváncsiak. Lassan este lesz, ezer lámpa gyűl ki a városban s alattunk az utcán ember em­bert ér. — Honnan jön ez a sok ember? — kérdezi a bőrruhás. — Színházból és moziból — mondom. — Mily szép a ruházatuk! — mondja a kuruc. — Ezek bizonyára nemesi kisasszonykák... —... és nemesi ifjak, — jegyzi meg a vörössipkás. — Burzsoá és polgárság! — veti közbe a bőrruhás. Fejem ingatom. — Látja azt a nehézmozgású férfit azzal a karcsú nővel? Egy hengerész házaspár. Amott, az a bőrkabátos fiú és szőke lány, lakatosok mindketten és egy gyárban dolgoznak. Nézzék csak azt a kecsesléptű lányt. Mit gondolnak kicsoda? Egy­szerű parasztlány. Termelőcsoportban van. Kedve szottyant egy kis szórakozásra, bejött a városba. Nézzék csak amott azt a férfibolondító, elegáns asszonyt! Tudják-e ki az? Egy hajdani kondás lánya. De várjanak csak egy kicsit! A szov­jet nő valamit csinál a gépen, az egyik kávéház, majd egy presz- szó, egy étterem teteje szépen felnvílik. Asztalnál ülő párok, keringőzök, szwingelő fiatalok életébe pillantunk be. A sze­münk előtt mérnök és adminisztrátor, orvos és munkáslány, kocsis és gépészmérnök, utcalány és többgyermekes család­anya, filléreket fogáhozverő házaspár, s lopott pénzen költe­kező honpolgár élete és célja keveredik egybe. Mind úgy tesz, viselkedik, akár enni-innivalóról, szerelemről van szó, mint akit évszázados éhség gyötör, mint akit mindenből kirekesz­tettek hosszú századokon át és most mindent megkap és min­dent kévéséi. LASSAN EMELKEDÜNK felfelé, fulladozom. Köd bo­rítja a kísérőket s én sem látok senkit. A szívem szinte meg­dermed. Zuhanok, zuhanok. Egy zökkenés és úiból ott ülök az asztal mellett. Kezemben a toll, a papíron néhány kriksz* kraksz. Még nem írtam semmit, pedig hajnalodik... CSORBA BARNA A Borsodnádasdi Lemezgyárban megkezdődött az üzemi tanácsválasz­tások előkészítése. Az elmúlt napok­ban bizalmi értekezleten vitatták meg az üzemi demokrácia kiszélesítésére hozott határozatot. A héten kibőví­tett műhelybizottsági értekezleteken beszélik meg az üzemi tanácsok kér­dését. A választás január első felé­ben kezdődik. A terv szerint február 5-re minden üzemrészben befejező­dik. Előreláthatólag 90 tagot válasz­tanak az üzemi tanácsba a gyár dol­gozói.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents