Észak-Magyarország, 1957. október (13. évfolyam, 229-255. szám)

1957-10-04 / 232. szám

Péjjfe&a 1057. október északmagyarorszAg 99 Összetartva, egymást segítve... imituiiiiiiiituuiiiiiiiitiiiiiiiiitiiiiwuiHiiiiiiiuijniutiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiniiiimijiiiiiiiitfiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiifiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii1 ^ aj nos A faluban akikor kezdték, észre­venni az emberek, mi is törté- ®fk az országban és készül elleniük, «mikor láttáik, hogy a tanácsban a kulákok, Petruska Miklós, Sz. Nagy Ferenc, Nagy András és a többiek vették magúikhoz a vezetést, az irá­nyítást. Mondták is nyomban a kar­osai parasztok: — No, ennek sem lesz jó vége.:, liámcsak milyen hamar tudják mit teli tenni... Majd most ők jönnek, ők fognak dirigálni. Visszakövetel­itek maid mindent..; Jó meglátásuk volt az embereknek, mert valóban, néhány nap^ múlva megjelent a községben a sátoralja­újhelyi tejipari vállalat gépkocsiján Dakos Ahdrás kulák, aki már több mint öt éve elköltözött a faluiból. D bi­liös teli torokkal üvöltötte az utcán, tímáré csak elhaladt: — Vége a kommunista uralomnak! 'Agyon kell verni minden kommunis­tát! Nem lógják többé bitorolni a föl- dpnetí S ettől kezdve teljes nyíltsággal megindult a harc. A tűz elsősorban a Dózsa Tsz ellen irányult. — Fel kell oszlatni! Minek ide kol­hoz! — követelték a volt zsíros­parasztok. A tsz-tagok, a kommunisták szi­lárdan álltak. — Nem! Ha itt döglünk meg, ak­kor sem engedjük !— mondták el­keseredett hangon. A harcsai élv társak ekkor; ezekben © napokban kezdték igazán érezni: mit jelent a kommunista összetartás. A párttagok gyorsan, megfontoltan cselekedtek. Felkészültek az ellen­állásra, a harcra. A kulákok szórták a rágalmat, az átkot a csoportra, a kommunistákra, ele tömeget nem sikerült összeverbu­válni. A harcsai parasztok összeszo­rított szájjal hallgattak. Nem követ­ték őket. Tudták miben törik fejüket a kulákok. Újból visszaállítani acse- üédóletet. Nem! Hát ebből nem esz­lek. A Dózsa Tsz kiállta a tűzpróbát. Üjgyetlenegy család sem lépett ki a csoportból. S ha az MDP meg is ■Kunt, de november dereka táján már újra élt a párt Karcsún. Kezdet­ben a falusa kommunisták is a tsz pártszervezetébe léptek, de később, amikor helyreállt a rend, a fegyelem, különváltak. A különválás után a községi párt­szervezet is aktívan tevékenykedett. Napról-napra nőtt a tekintélye, be­folyása a dolgozó parasztok körében. Áprilisban már több mint 50 tagja volt a pártszervezetnek. A taggyűlé­sek is látogatottabbak, élónkebbek. színvonalasabbak voltak mint régen. A kommunistáknak tetszett ez az uj vonás, ez a szabad, friss légkör, ami éthatotta, mozgalmasabbá tette szer­vezetüket. sítették. Igen, ez harcos kiállás a párt, a proletárdiktatúra, a forra­dalmi munkás-paraszt kormány mel­lett. Karcsút szorgos^ kötelességtudó, alkotnivúgyó dolgozó parasztok lak­ják. Miért nem foglalkoznak hát ve­lük érdem szerint a kommunisták? Mire várnak? — Nem tudom megmondani a? okát ennek a passzivitásnak, — mondta a párttitkár. — Bizonyára megunták... Igaz volna ez? Nagy János és még többen mások azt mondták: — Mi szívesen végeznénk bármi­lyen feladatot, de a vezetőség nem bíz meg bennünket, felénk sem néz. Itt van tehát a hiba. A vezetőség­nek kellene összetartani, irányítani a kommunisták munkáját. Jelenleg azonban — mint maga Tóth elvtárs mondta — nincs semmilyen célja, semmilyen terve a pártszervezetnek. A karcsai dolgozó parasztok há­lás emberek. Nem feledkeznek meg arról, amit értük tesznek. Hogy örülnek és még mindig emlegetik az orvosi rendelőt, amit a kommunisták kezdeményezésére építettek fel. fő­leg társadalmi munkával az elmúlt évben. És emlegetni fogják a kulttár­házat is, amelyet most építenek. Eb­ben a munkában azt várják — ha nem is szólnak a dolgozó parasztok —, hogy a kommunisták lépjenek tel elsőnek, akkor ők is odaállnak mellé­jük és így összetartva, egymást segít­ve, támogatva haladnak majd min­den akadályon, nehézségen át. TÖRÖK ALFRÉD Borsodi játékok A magyar népi gyermekjátékkal - tatás egyidős a népköltészet gyűjté­sével. A múlt század közepétől el­szórtan megjelenő közléseket a szá­zad végére már kisebb-nagyobb monográfiák követik. Különösen je­lentős Kiss Áron 1891-ben megje­lent Magyar gyermekjátékgyüjte- ménye. Munkáját a nevelés szolgá­latába kívánja állítani: »A játékok­nak s az esetleg velük járó dalok­nak a magyar nemzeti nevelés szol­gálatába kell államok... Á gyer­mekek játékai s ezek dallamai a haza minden vidékén összegyüj- tendők.« E kettős cél megvalósítására a néprajz, pedagógia és lélektan fog össze s bár sok hasznos anyag gyűlt össze, századunk elején a gyermek- játékgyüjtés ellanyhult. A harmincas évek elejétől újabb jelentős kutatás indul meg, a táji vonatkozású közléseket országos jellegű nagyobb munkák követik. A néprajzosok mellett különösen a pedagógusok kapcsolódnak be a gyűjtésbe és szeretettel tanítják be a legszebb játékokat. Egymást követik a játékos könyvek, újab­ban pedig a Népművészeti Intézet működésével ezek nagyarányú népszerűsítése. Mégis azt kell mon­danunk, a gyermekjátékok egyre jobban eltűnnek, a mai gyermek i már nem ismeri a 10—15 éve még kedvelt társas játékokat. Az eltűnés oka, hogj' a gyerme­kek egyre jobban megismerkednek a technika legújabb vívmányaival, amelyeket játékgyártó iparunk ki­csinyített formában nagy mennyi­ségben juttat el közéjük, de a tor- náztatás maximalista irányzata is kiszorítja a játékot. Pedig a játéknak a gyermek kö­zösségi eleire való nevelésében óriási szerepe van. A társasjáték egymás megbecsülését, a gyerme­kek közötti egészséges testi és szel­lemi versengést is elősegíti. Ezért fontos számunkra, hogy a játékku­tatás és felhasználás pedagógusaink lelki ügyévé váljék, hiszen segíti munkájukban, a gyermeki jellem megformálásában. Lajos Árpád a népi játékgyüjtés »veteránja« ezzel a nevelői célkitű­zéssel állította össze könyvét régeb­bi és újabb gyűjtéseiből. Műve két részből áll: — leányjátékok és sportjátékok, és 6 évesektől 14 éves korig játszhatták fiuk és lányok. A szöveg, kotta és térrajz alapján ezeket bárki könnyen betaníthatja, a jegyzetek pedig á gyűjtésre vo­natkozóan nyújtanak tájékozta- tást. Gyakorlati felhasználását elő­segíti az, hogy nem kellenek hozgá. költséges játékszerek, kötetlen a já­tékosok száma, a pálya mérete. Mindemellett az itt közölt játé­kok nemcsak oktatási anyagul szolgálnak, »Alkalmasak arra is, hogy elősegítsék a játékgyüjtés ügyét, kedvet teremtve a még fel nem kutatott játékok helyszíni ösz- szegyüjtésére«. E kettős célt nevelőink valósít­hatják meg, s úgy véljük, igaz örö­möt szerez ez nekik. A szép könyv összeállításáért és kiadásáért a megyei tanács műve­lődési osztálya érdemel dicséretek A leányjátékok koreográfiája a ko­rán elhunyt dr. Schandl Vilmosné gondos munkáját őrzi. Bodgál Ferenc Naponta 800-1200 ember látogatja az ellenforradalomról szóló kiállítást VASÁRNAP DÉLBEN NYITOT­TÁK MEG Miskolcon az »Ellenfor­radalom Borsodban« című kiállí­tást. Óriási érdeklődést váltptt ki nemcsak a város, hanem a megye lakossága körében^ is. Átlagosan naponta 800—1200 'ember keresi fel a kiállítás helyiségét, a me^ei ta­nács nagytermét. Ritka óra, ritka perc, amikor 4—600 ember ne tar­tózkodna a teremben, ne böngészné a kiállított anyagot, dokumentumo­kat. A látogatók között többnyire munkások vannak és értelmiségiek, iskolák tanárai és tanulói is cso­portosan tekintik meg a kiállítást. A kiállításon résztvevő látogatók egyrésze bejegyzi nevét a vendég­könyvbe, van, aki beírja a kiállítá­son nyert tapasztalatait is. Ke­mény vonású kéz írta be a követ­kezőket: »Ennek nem szabad mégegyszer megismétlődnie.« Másutt: »Soha többé október 23-át!« Majd megint más helyen a MŰM-ipari tanuló­intézet 11/31. sz. osztálya a követ­kezőt jegyezte be: »A kiállítás' anyaga nagyon értékes, nem akar­juk soha többé 1956. október 23-át! Mi tanulunk a boldog, szocialista hazában.« Kovács Jánosné látogató ezt a bejegyzést írta: »Mi rendet, békét, nyugalmat akarunk és meg­bízható elvtársak kezében látni a fegyvert,« Mintha csak erre akart volna választ adni többszáz név után Juhász törzsőrmester, aki ezt írja: »A kiállításon látottak még jobban figyelmeztetnek az éberség­re, katonai eskünk teljesítésére.« A látogatók között gyakran feltű­nik egy-egy láthatóan gyászt viselő ember. Apját, testvérét, hitvesét az ellenforradalom ragadta ki a bol­dog családi otthonból. Szerdán megjelent egy ÁVH-s sorkatona, Éördöeih Attila édesanyja. Reszkető kezekkel írta be nevét a vendég­könyvbe, majd annyira erőt vett rajta a bánat, hogy leült a székre, s a szívéből felfakadó bánat könny­cseppként gördült végig arcán* Eördögh Attila édesanyja nem szólt* de tekintete mindennél többet mon­dott és szótlanul is vádolta a gyil­kos ellenforradalmat, az ellenforra* dalom eszmei szervezőit, akik meg­ölték drága gyermekét. NAGYON SOK EMBER MEG­TEKINTI a kiállítás anyagát, meg­nézi a filmvetítést, amelyet minden, délután 2, 4 és 6 órakor tartanak, — s éppen úgy nem szól, mint Eör­dögh Attila édesanyja, de ökölbe­szorított keze mindennél többet be­szél. Minden becsületes ember, aki megnézi ezt a kiállítást, az ellen- forradalom ellen még fokozottabb gyűlölettel és belső fogadalommal távozik: úgy élünk, úgy dolgozunk, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg 1956. október 23. CSORBA BARNA: r 11. MEGKESEREDIK szájában az étel. A holnap jár az eszé­ben. A lucerna. Szeretne tilta­kozni, nem bírja már a ka- ’ szát, de nem mer szólni. Nem lehet. Az ő élete olyan, mint a kutyáé. Neki már nincs sza­va, nincs becsülete, neki már nem hisz senki az égvilágon. Száját megiörli szikkadt kezefejével, lassan feláll, ka­lapját előhúzza az asztal alól, az asszonyra les, aztán egy kenyérdarabot gyorsan a zsebébe dug. Megmozdul, kicso­szog, s az ól felé veszi a lépteit. Tapogatózva bemegy, lete­lepszik a dikóra, kicsit motoz, eldugja a kenyeret a szalma közé, aztán befordul a fal felé, mélyet sóhajt és már alszik is nagyokat horkantva. Reggel az asszony rázza fel. Noszogatja, verje már meg a kaszát és iiiduljon kifelé, hisz a nap már a hasára sütött. Tesz, vesz, húzza az időt, s savós pillantásával az ég felé les, jaj, csa.k esne az eső, ne kellene kimenni, de a nap mintha csak őt akarná gúnyolni, szinte huszadmagával süt. — Csisz-csosz, csisz-csosz... lábait erőlködve húzza, vonszolja az út porában. Nyakába abrakos tarisznya, benne féntokos üllökalapács, egy üveg víz, egy darab kenyér, egy da­rab szalonna és vállán a kasza. Nem néz se jobbra, se balra, csak csoszog, megy merev nézéssel. Csak kiérne már, mikor lesz az még. Valamikor játszva lecsapott egy holdat, de most már a kasza vivése is nehéz... — Hová, hová cimbora? — a hang irányába fordul. Vi­dám, 'jókedvű, hasonlókorú vénember csoszog az úton. Egy­idősek. — Hová visz a kasza, Jani? — kérdezi amaz huncut pil­lantással. AZ ÖREG HARAGOSAN néz rá. Mit gúnyolja még ez is. Te rsze, könnyű neki. Űri foglalkozása van abba a. tszcs-be... Hej, hej... — Megyek, lecsapom azt a kis lucernát — húzza ki le­génykedve keshedt derekát. — Hehehé — nevet a másik —, nem olyan könnyű már nekünk a csapkodás Jani, lefordult már a mi kerekünk. Jobb lenne már neked is ott, ahol én vagyok. — Jobb így — mormogja az öreg és dühös pillantással néz a másik után, aztán befordul az egyik mellékutcán. Hogy mennyi ideig jött, maga sem tudja. Ott áll a. lu­cernás előtt. Leül egy kicsit. Nem is ül, leroskad, s csak ül összekushadva, s csak pöfékel nekikeseredetten. Hosszú ez a lucernás, sose ér a végére, sose. Lassan feláll, a fémtokost a nadrágszíjhoz akasztja, megpengeti a kaszát a fénnel és nagy nekifohászkodássdl élét a kövér lucerna tövéhez feszíti. — Csissz-sur, csissz-sur — surrog a kasza lassan, vonta­tottan, meg-megszakadva. Az első rend még csak elment valahogy, a második is, de már a harmadiknál meg kell egy kicsit pihenni. — A fene egye meg, nem fog ez a kasza — morfondíro­zik, s egyre sűrűbben megáll, egyre elkeseredettebben feni a kaszát, s a lucernás csak nem akar fogyni. Ropognak, nyikorognak az öreg csontok, a kasza surrog, meg-megakad, aztán újból neki-nekirugaszkodik. Homlolmt törölgeti, nagyokat kortyol az üvegből, aztán újból a lucer­na tövének feszíti a kasza élét. Rettenetesen fáradt, alig szuszog, alig él. Ezt mondja az asszony: „haza ne gyere, míg le nincs”, hát mennie kell dolgozni. Csak ez a nap is elmúlna. Jobb is lenne, ha nem a nap, hanem o múlna el. Mintha valami keserű lé öntené el egész testét. Ez az átkozott lucerna.. De minek kell ilyen nagy darabot vetni. Mintha drótból lenne és mintha az egész egyetlen erős szál lenne. Nekifeszül a kaszának, belekapasz­kodik, s az nem engedelmeskedik az akaratának. — Verjen meg az isteni — pök rá mérgesen. Es újból nekifohászkodik. Teste egyre nehezebb, s belül a harag egy­re jobban elterjed. Mintha ez az összekapaszkodott lucerna utána nyúlna, megölelné, álfonná a lábát, ne tudjon előre­lépni, rácsavarodna a derekára, a karjára, s nem engedi mo­zogni. Belekapaszkodik az agyába is, az idegeibe, s húzza- húzza a föld felé. Fogatlan száját összehúzza, összezárja, mintha önmagába szeretne beleharapni. N.em is magába, a lucefnába, ami gyűlöli, agyonkínozza őt és olyan, mintha minden Lucernaszálnak egy-egy szája volna, s az vigyorog­va nézne rá. — ÁTKOZOTT LUCERNA, dögölj meg! — s úgy vág bele, mintha mind agyon akarná csapni. Homlokára tolja kalapját, s megáll. Töpreng. — Minek is élek én, minek? Miért nem üldögélhetek én is nyugodtan otthon? Dolgoztam eleget, egy életet. Hát érdemes volt? Érdemes? Ügy bánnak velem,, mint a kutyával, — rosszabbul. Annak békét hagynak, de nekem... Mindenki csak belerúg az emberbe. Pedig itt, ez a föld, mennyit küzdött érte, kiszívta a verejtéket belőle, a vért, elszívta az életét és ez nem elég. Most is szívja, mar­ja testéi és marni is fogja addig, míg egy csepp élet van benne. — Atkozott lucerna, átkozott főd! — fakad fel belőle a keserűség s agyonfoltozott bakancsával a. földbe rúg. Egész életét ebbe a földbe vetette bele, egész ifjúságát, férfikorát. Legyen nyugodt élete, legyen nyugodt öregkora. Ne kelljen koldulni egy-egy karéj kenyérért. — Koldulni? Ez rosszabb, mint a koldulás. Hiába van a főd, mégsincs belőle haszna,. Nincs. Bár ne lenne, nem kel­lene dolgozni sem. Milyen jó a nyugdíjas öregeknek. Nyug­díj; = sóhajt. Neki nem jár semmi az élettől? Hát ezért dol­gozott, ezért élt le egy életetf Ezért koplalt jóformán egy egész életen át, ezért dolgozott! látástól vakulásig? Rettenetesen csalódottnak ni. , „ . , &rzi magát, olyannak, mint aki egy egesz eleien at almot, színes lepkét kerget, s mire megfogja, nincs semmi a kezében, csak puszta, jajovgó, fájó emberi érzés, keserű öregség, mindenki által megvetve, fél­redobva, mint a kicsavart citromhéj. A KESERŰSÉG szinte marja a testét. Düh, s harag lob­ban az izmaiba, Aszott karjának ujjal ráfeszülnek a kasza- nyelre, teste mintha megnyúlna, nagy lendületet vesz és va­dul vagdalva kaszálni kezd, egyre fokozódó haraggal, egyre gyorsabban vagdalja a rendet. Szája széjjelnyílik, kapkodva, zilálva szedi a levegőt és szinte hörögve köpi a szavakat: — Nesze neked lucerna, nesze! Nesze neked élet, nesze! Ej! Mintha valami felsikoltana benne. A hirtelen fellobba- nó erő kihuny. Ügy érzi, Izarja elzsibbad, mintha nem is az övé lenne, a lába is zsibong és mintha nem a kasza szaladna a Lucernának, hanem a lucerna neki. Hullámzik, ring, tán­col, kacag, nevet, s neki csak mozgatni kellene a kaszát, s a lucerna engedelmesen hullna rendre. Valami zúg, kavarog, fütyül, sikolt, rikolt, s testét valami puha öleli körül. — Még le nem kaszálod, haza ne gyere!... Ujjai mintha görcsösen megmerevednének, erőlködve húzza maga felé a karját, a, lábát, előbb egyiket, aztán a másikat Nagy kínnal felkönyököl, s ködösödö szemével előre néz az imbolygó lu­cernásra, felállna, de lába, a test már nem engedelmeskedik. — Még le nem kaszálod, haza ne gyere!... De mi ez? Mintha már nem is az asszony szava szólna belőle, mintha a lucernás kiáltaná feléje. Hát ki parancsolja ezt? A föld, ez az átk-ozott föld. Valamikor azt. hitte, hogy az övé, azt tesz vele, amit akar, alázatos cselédje, eszköze, de a föld nem engedelmeskedik, erősebb, mint ő. Belemarkol a ha­jába, a mellébe és húzza-húzza magafelé halálos ölelésre. — Nem, még nem! — kiáltana fel nagy erővel, de csak olyan vinnyogás-féle hang jön a torkán. Felugrana, de csak átdől a másik oldalára, s a karja kibicsaklik alóla. — Hejl— vicsorgatja fogait, de csak ínye csapódik ősz* sze. Merevedő ujjait reszketve nyújtja előre, s az újjak, mint valami őskori madár karmai, reszketve mélyednek a lucernás puha testébe. Aztán görcsösen összeszorul a kéz a nedves, fekete földdel. A kezét a szája elé viszi, egyre kö­zelebb és kínjában beleharap a földbe. — ÁTKOZOTT.., megettél... most én eszlek meg —* hörgi, s száján valami kicsordul, arcán a 70 éves ráncok gú­nyos kínvigyorba húzódnak, és feje újra és engedelmesen lesüpped a lucernatarlóra. (Vége.) 4 Wajnos ez az egészséges pártélet k nem sokáig tartott Korcsán. Hogy miért, miért nem, de lassaiv lassan kezdett alábbhagyni az aktivi­tás. Először csak a vezetőségi ülések maracloztak el. — Nem érek most rá, mais elfoglalt­ságom van, — jelentette be távolma- radásánaik okát R. Vajda János ágit. prop. felelős. ­Váradi Miklós titkárhelyettes a fáradságára hivatkozott, a gazdasági felelős Hof nyák György elvtárs pe­dig így szabadkozott: — Ki sem, látszom a munkából, meg vagyok ölve ezekkel a hetijelen­tések készítésével. Ezekután nem maradt más hátra, minthogy elhalasszák az értekezletet. A múlt hónapban már nemcsak a vezetőségi ülést, de a taggyűlést sem tartották meg, mert a tagságnak még az 50 százaléka sem jött össze. — Ez így nem mehet tovább, *— fakadt ki magából a párttitkár, Tóth Lajos elvtárs, a taggyűlésen megje­lentek elölt. — Mondjátok meg — fordult a vezetőségi tagok felé —, akartok-e dolgozni vagy sem? Ka nem akartok, mondjatok le, de énnek semmi értelme, hogy csak a tisztsé­get viselitek és semmit nem tesztek. Ha beszámolót kell készíteni, csinálja meg a párttitkár, ha ellenőrizni kell, menjen a párttitkár, ha tanácsülésre, vagy különböző értekezletre kell menni, mindig csak a párttitkár. Rendben van! Amit bírok, s ami tő­lem telik, megteszem. De mindenhol nem lehetek, nektek is segíteni, dol­gozni kell... Igaza van Tóth elv társnak. Egy- A maga bármennyire is igyekszik, a pártszervezet előtt álló feladatokat nem tudja megoldani. A kommunista kollektíva erejére, összefogására, tá­mogatására van szükség. Arra az erőre, s összefogásra, amely jelle­mezte őket az ellenforradalom idején. Áprilistól megállt a párt számszerű fejlesztése is. Egyetlenegy dolgozó parasztot sem vettek fel soraikba. Jelentkezők pedig lettek volna. Vá­rad! Endre, Dakos József és még több középparaszt már elhatározta, hogy belép a pártba, és a kommunis­ták nemhogy foglalkozták volna ve­lük, hanem még egyes vezetők elle­nezték felvételüket. A szervezetre pedig' ugyancsak ráférne, hogy meg­javuljon a szociális összetétele. Az 50 párttag közül mindössze csak hat dolgozó paraszt és 4 kisiparos van, a többi alkalmazott. Mit jelent ez? Mi nem alkalmazottakkal, hanem elsősorban becsületes dolgozó parasz­tokkal akarjuk erősíteni a munkás- osztály pártját faluin. És ilyen embe­rek vannak Karosán, Vajon kell-e erre szebb bizonyíték, miatt az, hogy Karcsa község dolgozó parasztjai minden negyedévben teljesítik adó­tervüket, vagy a szabad felvásárlási tervet több mint 300 százalékfa telje­# CSORBA BARNA: LEHÚZNAK A RÖGÖ K

Next

/
Thumbnails
Contents