Észak-Magyarország, 1957. július (13. évfolyam, 152-177. szám)

1957-07-14 / 163. szám

ÉSZAKMAGYARORSZAG

Vasárnap, 1957. lóHas \H

BETEGEK,

mégsem betegek

KEDVES OLVASÖ! Ugy-e, ön is tudja, hogyha valaki beteg, az ágyban fekszik, orvoshoz jár s türelmetlenül várja a gyógyulást. Én is így képzeltem őzt el és tudom magamról, hogy a betegség lázzal dúj, gyakran többféle orvosságot kell szedni, s a pár- nák birodalmában kell pihenni. Tegnap azonban meggyőződtem róla., hogy másféle betegség is van. Hogy is volt csak... ?

* .

Edelény. Urbán András rudolftelepi bányászt keressük. Azt az embert, aki június 20-án volt utoljára siktában s azóta „beteg”. Legalábbis ezt tudják rám a bányaüzemben. A helyszínen azonban más derül ki. Amikor meglátogattuk Urbán Andrást, az igazak álmát aludta. De hogy félreértés ne essék, nem azért, mert beteg, hanem mert csepergös az idő, még nem lehet aratni. (Egész héten aratott.) Hamarosan előkerül a „beteg” bányász. Kérdésünkre elmondja, hogy már meggyógyult (ez látszik is rajta, szép szál fiatalember).

— No és miért nem jár’ c bányába? — kérdezzük.

— Aratni kell! — válaszolja.

S mikor látja, hogy válaszát nem értjük, még megjegyzi:

— Otthagyom a bányát, nem megyek többé műszakra.

*

— JÖN APÓT KÍVÁNOK! Fazekas Kálmán, al- berttelepi bányászt keressük.

— Itt lakik, de nincs idehaza.

— Hol van?

— Az orvosnál, július 5-től beteglapon van.

Az orvosnál azonban nem találtuk meg Fazekas Kálmánt. Az italboltban a kiszolgáló elmondotta, ma már volt náluk, féldecit ivott. S mielőtt elindulnánk, Fazekas is előkerül. Sétálni volt...

*

MÁCSI JÁNOS, alberttelepi bányász helyett — aki július 6-tól nem dolgozik — a felesége fogad. Férje után érdeklődve, tudtunkra adja, hogy öt perccel ezelőtt még itthon volt, s nem mehetett messzire, mert a kaszája még idehaza van. S mit sem sejtve, hogy miért keressük a férjét, elmondta még: 16 hold földjük van, az ellenforradalom ideje alatt léptek ki a tsz-ből, habár ott nem volt rossz. Dehát más is kilépett, ők is kiléptek. A férje januártól dolgozik a bányában, de most egy pár napja nem. jár műszakra, mert aratni kell. S végezetül nagymérgesen megjegyzi:

— Jöhetne már ez az ember! A föld már felszáradt s addig jó aratni, míg nem tüzel a nap...

/ *

MARINCSÁK ANDRÁS bányászt Felsővadász határában találtuk meg.

— Jószerencsét! — köszöntünk rá a gumicsiz'nás, arató bányászra.

— Jónapot! — fogadja.

— Hát maga miért nem jár műszakra? Tudja, hogy ma már a harmadik hiányát írják?

— Nekem-e? Szabadságon vagyok.

— Hol a papírja?

— Az nincs. Szóban engedett el a bányamester.

*

MAPÁTON FERENC alberttelepi bányász lakásán egy lelket sem találtunk. A szomszédoktól érdeklődtünk.

— Hogy miért nem jöttek lelkem, vagy egy félórával hamarabb? — sápítozik egy öregasszony. — A Ferenc most ment ki aratni — folytatja, s mintegy magyarázatképpen hozzáteszi:

— Tudják, délután esett, de most mán tán felszáradt.

*

NO KEDVES OLVASÓ, ha végigolvasta a riportot, ön is meggyőződhetett, hogy nemcsak olyan beteg van, aki ágyban fekszik, orvoshoz jár, orvosságot szed. Vannak olyan „betegek” is, akik a bányában ugyan nem bírnak dolgozni, de a határban igen, vígan vágják a rendet. Tanulságul csak annyit: Két- helyen egyszerre nem lehet helytállni.

Fodor László

GONDOLATOK

a miskolci országos grafikai kiállításon

NAGYROZVÁGYI JEGYZETEK

SOK, NAGYON SOK VOLT ITT A SZEGÉNYEMBER. Az ínséget

évek emléke lassan a felejtés homályába merül, csak mint összehasonlító alap bukkan fel olykor, hogy ökölbe szoruljon a volt cselédek, napszám mosok keze. Meg kell békélniük a múlttal, már amennyire lehet. A volt szegények nagyobb megértéssel kezelik egykori kizsákmányolőikai, mint őket kezelték annakidején, amikoris a telekkönyv volt az egyetlen káder* lap; az volt valaki, akinek nevét földtulajdonnal együtt emlegették.

A földosztás sok-sok nincstelent juttatott földhöz, megcsappant a kapások, részesaratók száma, s a volt jógazdáknak is be kellett látniuk* hogy ha élni akarnak, dolgozni kell. A gazdaasszonyok azelőtt csak idő- töltésből rándultak ki a mezőre, gyönyörködtek a kapások munkájában, el voltak foglalva a házimunkával. Panaszkodtak is: annyi a dolgunk, hogy meghalni se lesz időnk... A kapásasszonyok csak nyeltek egyet, és irtották tovább a gyomot. Nekik bíz az otthoni munkát is el kell látni és még csak nem is panaszkodhatnak, az ő gondjukat-bajukat csak a messzi egek fogadják magukba — s azzal bizony nemsokra mennek. Bezzeg, most a gazőaaasszonyok dereka is hozzágörnyed a kapáláshoz. S a volt nincstelenek a történelem igazságszolgáltatását látják a megváltozott viszonyokban.

MA MÁR — AHOGY A FALUSIAK MONDJAK — még a kultúrához is kedvük szottyan. Biztosabb a megélhetés, igényesebbek az emberek. Nagy áldás a villany bevezetése; máról-holnapra körülbelül hatvanra ugrott a rádióelőfizetők száma. Honnan vették hozzá a pénzt? Senki sem kérdi. Egyszerűen van. Azelőtt, ha egy jógazda ablakában megszólalt a telepes-rádió, — a falu közvéleménye mint magától értetődő dolgot vette tudomásul, bezzeg, ha egy napszámos tette volna ezt, felröffent volna a falu, a pletylcahadjárat megindul s a rádióra fordított pénzösszeg eredetét pedzegették volna.

Olyigen megnőtt a kulturális igényesség Nagyrozvágyon, hogy a kultúrházat a kenyérrel egyidőben emlegetik. De nincs kultúrházuk* a fiatalság hiába sürgeti, nincs rá pénz. Már majdnem volt kultúrotthon, de... de ... Szatírába illő történetté humorízálódott az egész. Van itt egy módos ember, nem nagyon törte magát az adófizetéssel, gyűlt az adósága, közel 50.000-re emelkedett. Árverésre bocsátották a házát. A nagy- rozvágyi tanács kapott az alkalmon, megvette, 30.000 forintot fizetett be a járási tanács adószámlájára. Aztán a telekkönyv közbeszólt — kiderült, hogy a ház nem a notórius késlekedőé, hanem az anyjáé. A 30.000 forint elúszott, elúsztatta az elhamarkodott intézkedés. De a nagyrozvágyi tanács nem hagyja annyiban a dolgot, követeli vissza a pénzét, a falu pénzét. Ez az összeg alaptőkéül szolgálna a várva-várt kultúrotthonhoz.

A SÁTORALJAÚJHELYI JÁRÁSI TANÁCS emberséges jóindulatán múlik a nagyrozvágyi fiatalok vágyainak beteljesülése, hogy végre nekik is legyen hol szórakozni és nevelődni.

Reméljük, hogy az említett járási tanács segítségére siet a nagy-* rozvágyiaknak.

GULYÁS MIHÁLY

* I.

FÉLSZÁZ KIÁLLÍTÓ ÉS SZÁZ- HUSZ-egynéhány grafikai mű. Ceruza-, szén-, krétarajzok, metszetek, karcok, vízfestmények, pasz- tellek — a grafikus művészet minden válfaja elő tárul a miskolci országos grafikai kiállításom. A kiállítók mintegy fele miskolci, borsodi, a többi — néhány más városbeli kivételével- — budapesti. Borsod képzőművészeinek javarésze, Budapest és az ország többi részének több ezernyi képzőművészének töredéke szerepel a Kamaraszínház provizórikus »kiállítási csarnokká« avatott előhelyiségeiben. De ez is nagy szó, ha a sebbel-lobbal összehozott . »országos kiállítás« szélesebb keretűvé tételének nehézségeire gondolunk.

*

JÁROM A KIÁLLÍTÁSI HELYISÉGEKET és sorra nézegetem a rajzokat, képeket. Kicsit kíváncsibban, mint máskor. Hiszen egy év óta sokminden történt. Volt egy pusztító ellenforradalom, amelynek a kulturális életet felborzoló hullámai még nem ültek el, volt egy tavaszi tárlat, ahol szabad teret kap- 4, tak a különféle művészi irányzatok, egyéni kifejezési módok, felfogások. Most a kiállított műveken ke- » resztül mélyebben szeretnék bele-1 látni alkotóik lelkületébe, gondo- ♦ latvilágába, ami a tapasztalat sze- ♦ rint a grafikai alkotások, a köny- ♦ nyed eszközökkel rögzíthető mű-* vészi gondolatok tükrében látszik ♦ meg a legközvetlenebbül. A grafi-J kai alkotásoknak sokszor intim val- ♦ lomás-jellegük van a művész t gondolkozásáról, vágyairól, eszme-J világáról. Ezért nézem kíváncsian $ az anyagot, — nemcsak nézem, ha-J nem szinte hallgatom, mit mond} egy-egy rajz, kép az alkotójáról. $ Kiben milyen nyomot hagytak az! ellenforradalmi zavarok, .kiket mire t serkentettek a tavaszi tárlat ta- i pasztálatai és az az erjedési folya-I mat, amelyet a XX. kongresszus in-t dított el a szocialista országok í kulturális életében is.

Egyik-másik mű mintha meg is izolálná s majdnem mindenik duruzsol valamit a fülembe. Ugye íipp-topp kis rajzok, akvarellek vagyunk? Művésziek, kifogástalanok.

A zsűri kényes ízléssel válogatott ki miniket. Ezt mondja jogosan a legtöbb kép, majdnem mind. Egy Korkos-pasztell Hippi-Rónairól suttog. Mintha azt mondaná: szeretem $ az öreg »Ripli« stílusát. Imre Ist-| ván Pityu című akvarellje azzal! büszkélkedik, milyen kevéssel le-* hét egy gyermekpori rét jól karak- X terizálmi. Ferenczy Noémi tempera- ♦ szerűen kezelt vízfestményei, Ká-| dár György pasztellje és tusrajzai ♦ önérzetesen vallják: megmaradunk | a mi egyéni stílusunk mellett. Im-| reh Zsigmond művészete igazolni J akarja akvarellben is azt a pazar színkulturát, amit pasztell csendéletei képviselnek művészetükben. ?5í±nt Ernő ragyogó alkotásai beszélnek a legtöbbet az ózdi magé-: nyában örök belső izzásban élő; művészről* aM-már nem is lépésről«*

lépésre, hanem rohanvást. halad előre a maga kijelölte fejlődés útján. Amarylis című tüzes színpompájú virágcsendélete, Szemlélődés című, költői szinten mozgó lino-kompozíciója, szakállas önarcképe, bátor vonásokkal megrajzolt Tanyája egy határozott úton járó igaz művész felfelé ívelő pályájának útjelzői, ihletett, elmélyedésről beszélő alkotások.

Tovább keresek. Megállít egy különös szénrajz-kompozíció. Kártyázok a címe — Pirik János, a szentendrei művésztelep tagjának alkotása. Az életből kiragadott jelenet. A kártyázok s a kibicek arcán rajtaül a játékszenvedély izgalma, minden alak szinte beszél abban az izgalmas pillanatban, amikor a nyerő ki akarja vágni az ütőkártyáját. Az idegszálak rángását érezzük a pompásan összefogott alakok várakozó tekintetében, az arcizmok mozognak, az erek kida- gadnak — él az egész kép. Színek nélkül, csak fekete fehérrel ennyit kifejezni, ennyit mondani, valóban nagy művészet. Egy másik Pirk- rajz néhány vonással egy kaszáló

férfi jellegzetes mozgását kapja el. Sokáig el lehet nézni ezeket a rajzokat.

AKAD MÉG CSEMEGE BŐVEN ezen a kiállításon, amelynek legjobb szereplői érzik, mi a különbség a mesterségbeli dolgok és a művészi alkotás között. Mi a különbség a »lerajzolni, lefesteni« és a »megrajzolni, megfesteni« között, mint ahogy tudjuk: más az: valamit naturális hűséggel, vagy bizonyos szokvány irodalmi stílusban »leírni«, mint művészien megírni. Talán itt van annak a sok félreértésnek a kulcsa is, ami a szocialista-realista alkotó módszer körül annyi vitára adott és ad még mindig alkalmat.

NEM FOGLALKOZOM ITT MINDEN. MŰVÉSZ MUNKÁJÁVAL, csak ízelítőt akartam adni néhány alkotásról, amik megragadtak, hogy felhívjam az érdeklődők figyelmét a kiállításra. De nem is zártam ezzel le elkövetkezendő észrevételeimet. Mert sokat lehet még beszélni erről a változatos anyagról, de arról is, ami hiányzik belőle. Hajdú Béla

VÉKONY SÁNDOR:

APÁM KÍSÉREM

Apám kísérem végső útra,

— köves az út, döccen a batár —, Lehajtott fővel Járok nyomában s lelkem a messze múltba jár.

Látom, mint daliás ifjú embert, bölcsőm felett áll, s rámnevet. Mennyi meleg volt két szemében és mennyi tenger szeretet.

Látom ezernyi gondja közben, hallom eltitkolt sóhaját.

Látom amint az ágyam szélén virrasztja át az éjszakát,

Látom igába dőlve élni

izzadság verten, betegen, ............

s barna tenyere simítását még ma is érzem fejemen.

0 mennyi munka fért e dolgos puhán simitó tenyéren,

S mennyit dolgozott ö vélük, hogy nékem kenyerem legyen.

Hányszor szorított biztatóan, mikor már ember sorba nőttem, s hányszor nyúlt az én hónom alá, hányszor fogott, hogy el ne essem.

De nem simít és nem is int már, pihen apám fáradt keze. örökké összezárva tartja, egy szál virágot fog vele.

Apám kísérem végső útra.

— nagyokat dőccerr a batár Szeretnék szót cserélni véle, de Ö örökre néma már.

HUDY FERENC;

Alkony a Tisza mentén

A föld gödrös, fehér nyelvén port simít a homály, a csönd. Távoli templom harangszava csillagvárást, éjszakát köszönt.

Lassan ballag bele az ember a békétadó némaságba: hol álomba mélyül a teste és magasra száll minden vágya.

Az éj gyorsam, nyeli a határt, mintha csak egy porszemnyi lenne, oly észrevétlen rejtőzik el a fekete végtelenbe . **

HAMISTANUK

LAZAVÁRI ISTVÁN tízéves, boldognak mondható házasélet után rájött, hogy... No, de ne vágjunk elébe! Május volt és olyan szépen virágoztak az orgonabokrok, mint még soha. Jött egy kislány, aki kikezdett Pistával, mert mindig piroshasúval fizetett a pincérnek, s a harmincöt éves férfi lelkében megindult a tavaszi jégzajlás.

Mire az első cseresznye vérpirosra érett a tavaszutói nap fényzuha- tagában, Pista már egészen odavolt. Meg-megújuló rohamokkal ostromolta szerelmét, de volt annak esze, nem állt kötélnek, feltételek gátjait emelte »regényes« szerelmük végkifejlete elé. A legelső feltétel a házasság — s Pista hátán végigborsózott a hideg. Három gyermeke volt... Éjjel, amikor már mindenki aludt, soravette az apróságokat. Marika most fejezte be a második osztályt, okos, jóravaló teremtés, tanítónőt szeretne nevelni belőle. Az ötéves Böske anyjára emlékeztette, s a kétéves Pistike egészen apja fia volt, annyira hasonlított rá, mint tojás a tojásra. Eddig tartott a felsorolás. A negyediket, a feleségét, aki életet adott gyermekeinek, kihagyta szeretteinek lajstromából, a helyét már más töltötte be.. *

Hónapokat sodort tova az idő, de Pista szerelmét nem hűthette le az októberi szél, meg az egyre szitáló eső. Emésztette magát, kínlódott s egyre azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg azoktól a kötelékektől, melyek visszatartják a kedvese birtokbavételétől. A családja iránti szeretet lassan-lassan gyűlöletté fajult, * a feleségét meg*

fojtotta volna egy kanál vízben. Mert »átkozottul« rendes volt az asszony, még csak bele sem köthetett. Szorgalmas, béketűrő terem.- tés, aki meghalna a családjáért. Ezek a jótulajdonságok módfelett felháborították a férfit. Ha pörre vinné a dolgot, ő húzná a rövideb- bet, egyetlen válóokot sem tudna felhajszolni az elmúlt évekből. Az pedig nem érv, hogy ő nem szereti az asszonyt. A minden hájjal megkent bíróság addig faggatódzna, míg kiderülne az igazság, az, hogy miért akar megszabadulni ar feleségétől.

TANÁCSTALAN VOLT, mint a rengetegben eltévedt vándor. Elég az hozzá, hogy kedveséhez fordult a tanácsért — s este Pista tánclépésekben ment célbavett otthona felé. Meg volt a mentőötlet. Nem is sokat teketóriázott.

Még aznap este kiprovokált egy összeveszést, s hogy a kibékülést lehetetlenné tegye, tízéves hűsége jutalmául arculcsapta a szerencsétlen asszonyt.

Másnap rohant a bíróságra *— beadta a vál&pert, megnevezte a tanúkat is, akik majd megtámogatják az ő gyönge érveit. »Nagyot fog nézni az asszony« — újjongott elégedetten. S reményekkel csordultig telt szíve feledtette vele megcsappant bukszáját.

Elérkezett a nagy nap, mely egy szépreményű család tragédiájától volt terhes, de Pista elégedett volt. A két tanú volt a nagyágyú, amikor ő már elsütögette apró érveit, előállnak és a meghökkent bíróság azonnyómban kimondja a válást. Megkezdődött a tárgyalási A ta*

nács elnöke kibékülésre szólította fel a feleket, mondván:

— Önök már elég idősek ahhoz> hogy belássák tettük következményeit. Gyermekeik vannak, sorsuk az apa és anya sorsa, a gyermek felneveléséhez két ember anyagi és erkölcsi szövetsége szükséges. Mi lesz a gyermekeikkel? Árvák lesznek, bár apjuk és anyjuk élni fog, a mindennapi kenyér is szűkösen kerül majd asztalukra, pedig az apjuk, ön Lazavári István mint főkönyvelő, szépen keres. Nagyon kérem, gondolják meg, térjenek vissza gyermekeikhez ...

A MEGTÖRT ASSZONY csöndes szipogással várta férje válaszát, ö már megbocsátott, elfelejti a pofont, mindent, hiszen a gyermekek sorsa forog a kockán... De Pista megmakacsolta magát. Hajthatatlan volt, s amikor kifogyott érveiből, kérte a tanúk kihallgatását. S előállt az egyik tanú. Szépszál legény volt, s alig huszonötéves.

— Figyelmeztetem a tanút, a hamis tanúskodást a törvény szigorúan bünteti. — Tudomásul vette?

A fiatalembernek a szeme sem rebbent, amikor igennel válaszolt a bíró kimért szavaira. És vallott, és vallott a másik is, és az asszony ájultan bukott le a vádlottak padjáról.

Amikor kint a folyosón magához- tért, védőügyvédje hajolt föléje:

— Szedje össze magát asszonyom és jól figyeljen rám. Ha nem cselekszik utasításom szerint, ebben a pilllanatban magára hagyom. Férjétől már nincs mit várnia, alapo- san befeketítette önt, bűnhődnie

kell neki is, meg annak a két jó* madárnak.. j

összedugták a fejüket, sugdolóz- tak s percek múltán amikor befelé indultak, az asszony arcán acél* kemény elhatározottság tükröző* dött.

— Tisztelt bíróság — kezdte be- szédét — nincs mit tagadnom. A két tanú rámvallott, beismerem* hogy megszegtem hitvesi hűsége- met... — Itt elakadt, alig bírta visszafojtani könnyeit. Néhány píl* lanatig hallgatott, majd Összeszedve erejét, dacos hangon folytatta: —■ Kiderültek férjem előtt elhallgatott vétkeim. Mit mondjak még? Azt is a mélyen tisztelt bíróság tudomá* sára hozom, hogy legkisebb gyér* mekem az első tanútól származik, ötéves Erzsikém a másodiktól, leg« idősebb kislányom pedig a férjem gyermeke.

A bíróság összenézett a váratlan fordulat hallatára. A védőügyvéd jelentőségteljesen mosolygott. A tanúknak egyszerre nagyon mele* gük lett é bőrüket nagyon szívesen átruházták volna bárkire. A szem* besítéskor hallgattak mint a sír, —$ s a bíróság előtti hallgatás bele* egyezést jelent.

AZ ÍTÉLETHIRDETÉS bölcs és igazságos volt. Minden tanú kapott egy-egy gyermeket, s munkahelyükre kiküldték a bírói végzést, mely* szerint mindegyikük fizetéséből levonandó 300, azaz háromszáz forint gyermektartási díj mindaddig, amíg a gyermekek be nem töltik tizen* hatodik életévüket.

S másnap reggel Lazavári Istvánt félholtra verve találták egy félre* eső utcában.

Hogy kik voltak a tettesek?, Az olvasóra bízom -,

; cm&Asr