Észak-Magyarország, 1957. július (13. évfolyam, 152-177. szám)
1957-07-11 / 160. szám
Csütörtök, 1957. július ti. esZAKMAGYARORSZAG Község politikai gondok JSyékládházán Az út szélén nagy kőhalmok sorakoznak egymás mellett. Úgy néz ki a nyékládházai Szentistván- utca, mint valami kőbányai rakodó. Ahogy gépkocsinkkal végigdöcögünk a kőhalmokkal szegélyezett úton, megállapítjuk, hogy bizony már nagyon ráfér egy alapos javítás. Sokkal inkább így vélekednek a Szentistván-utca lakói, akik már jónéhány keréktörés után és ezt kísérő káromkodások közepette juttatták kií'ejezésre véleményüket az Útfenntartó Vállalat munkájáról. Azonban hiába a káromkodás, hiába a sürgető reklamációk sorozata, az út építéséhez mimdezideig nem kezdtek hozzá. Pedig a követ már közel egy esztendeje a helyszínre szállították, A községi tanácson megtudjuk, hogy az útépítéshez szükséges pénz egyrésze megvan. A munka megindulásával a járási tanács azonnal át is utalja. A hiányzó összeget a tanács a községfejlesztési alapból fedezi. Ezenkívül a község dolgozói 3000 forint értékű társadalmi munkát és 2000 forint értékű anyagot ajánlottak fel. Az útépítéshez mégsem kezdtek hozzá, mert a Miskolci Útfenntartó Vállalat jelenleg nem tud hengerlőgépet biztosítani. A nyékládházi dolgozók remélik, hogy az Útfenntartó Vállalat méltányolja erőfeszítéseiket s rövidesen rendelkezésükre bocsátja a munka elvégzéséhez szükséges eszközöket és gépeket. A tanács dolgozói elismerőleg nyilatkoznak a község lakosságának áldozatkészségéről és közügyek iránt tanúsított érdeklődéséről. A tanácsülésen megtárgyalták a községi villanyhálózat bővítését. Elhatározták, hogy a megye által e célra adott 18.000 forintos összeget a község dolgozói 36.000 forintra, vagyis kétszeresére emelik. Ezenkívül az új sportpálya létesítésére 12.000 forintot szavaztak meg a községfejlesztési alapból. A legutóbbi tanácsülésen vita kerekedett, hogy ki milyen mértékben vegyen részt a községfejlesztési hozzájárulás vállalásából. A dolgozó parasztoknál egyszerű volt a megoldás. Itt a jövedelem és a házadó együttes összege után 10 százalék hozzájárulást állapítottak meg. Azonban a községben sok ipari dölgözö'Takiik. Ezek a miskolci üzemekben, Tiszapalkonyán vagy a helyi kavicsbányában dolgoznak, de mint helyi lakosok ők is élvezik egy-egy út vagy járda megépítésével, a villanyhálózat bővítésével járó előnyöket. Ezért méltánytalan dolog lenne, ha ők kivonnák magukat a község többi lakosa által vállalt hozzájárulások alól. Szabó Dezső a községi állomásfőnök és több tanácstag javasolta, hogy akik nincsenek kötelezve községfejlesztési hozzájárulás fizetésére, azok társadalmi munkával járuljanak hozza a közös érdekek szolgálatához. Javasolta. hogy az így vállalt társadalmi munkát pénzre is át lehessen váltani, napi 30 forint értékbén. Á tanácsülés egyhangú helyesléssel vette tudomásul és fogadta el a javaslatot. A tanácstagok meg vannak győződve arról, hogy az érdekelt dől gozók megértik és tőlük telhetőén támogatják a közösség érdekeit szolgáló terveik megvalósítását. (szemes) Mint tengeren a fé- hér vitorla, olyan volt a fehér gyerekkocsi messziről. Zöld levélhabok fodrozták körül s napellenzőjét ringatta a szél. Bent a kukoricatábla közepén fiatalasszony halad a sorral. Gyakran felegyenesedik, hogy megtörölje izzadt arcát s lopva egy pillantást küldjön a kocsi, azaz a benne heverő kisgyerek felé. A párna csipkés szélén időnként két kis kéz. majd két apró lábacska emelkedik a levegőbe s aztán újra eltűnik a kocsi mögött, így aratás táján megszokott kép ez. A szülők dolgoznak, a gyerek meg a hűvösben játszik, így volt ez már évszázadokkal ezelőtt is, mikor a jobbágy- meg zsellérasszonyok kendőben hátukra kötötték kisgyermeküket s vitték magukkal a munkába. Ma már nincs erre szükség. cJőlkcL Szendfdti is Vári bölcsőde, ahoi at&yä&iäk ä gyerekre, míg Őar édesanya a határt jáfjti: Jóska anyja azonban nem dolgozik rendszeresen, csak sürgős munkák idején segédkezik. Földjük sincs, csak egy holdnyi, amit az állami gazdaságtól kaptak illetményföldként. A fehér kocsi gyakori látvány a kukoricaföldek szélén. Lakója nagyon keveset tud a világ dolgairól. Az öthónapos legény kék maga- biztosságával ismerkedik az élettel. A napsugár szelíden megcirí- gatja gömbölyű pofiját és Jóska kacag, ahogyan csak az öthónapos kisfiúk tudnak kacagni. A szellő mesével altatja el, a madarak neki nikelnek s kék szemének tükrében nézegetiT- magukat a bodros, hiú fellegek. A méhecskék kö- riildöngicsélik, odacsalogatja őket a cukrostej Illata, — amelyből egy csepp ül Jóska szá- jd Szögletén — s meg- kőrftyékezik a cuclis- üvégét. Dé hiába jötték. Jóska egy cseppig kiitta s meglóbálja az üvegei, hogy elhessegesse a himtlan vendégeket. Aztán újra bekapja a cuclit s noha az üveg üres, kegyetlenül szívja, ezzel vigasztalja magát. De ha elfogy a türelme, eszébe jut éhsége, vége a hall- r~tásnak. A kuk^rica- iöld túlsó oldaláról is magához sírja anyját. Ilyenkor keze-lába égnek áll, arcán kigyúll- nak a harag rózsái s követelődzőén curypog- tatja az üres üveget. Csak akkor békéi meg, ha érzi a langyos tejet s a világ legelégedettebb csemetéjé ilyenkor Tóth Jóska. KECSKÉS RÓZSA VÉKONY SÁNDOR: AGNES KIRÁNDUL Fürge lábon* Széllel víg versenyt futott. *, Szőke haja szőtt selyemként lobogott. Kacagása madárdalnak felelet hahó-jára hahóztak a vén hegyek. Rámosolygott a mogorva szakadék Szemed kékebb, mint az enyém, szólt az ég ... Bokád karcsúbb ..« őz kiáltott valahol, szebb vagy, mint a legszebb álmom .,» medve szólt. Harangvirág csendbe csendít kedvesen: kökény csalja maradj köztünk kedvesem. Az örömünk legyen a Te örömed, s legyen égbolt számunkra a Te szemed. Fürge lábad fussa be a réteket hervadásunk — tartsa távol kis kezed. Az otthonod legyen tavasz otthona kerted ölén nyiljon csoda rózsafa. Illatával . töltse be a réteket s pacsirtával versenyezzen éneked. Maradj velünk kéri erdő. kéri rét, kéri büszke zöldfenyö s kis margarét. Nem maradok bár a szívem idehúz, ember vagyok s az én utam köves út. Nem járhatok rétet én csak ünnepen, s fenyő törzsét csak ünnepen ölelem. Madárszőt is csak vasárnap hallgatok, hétköznap az élet utján ballagok. Borsod megye népművészen kincsei — Kiállítás a Herman Ottó-múzeumban — Megyénk díszítőművészete sok közös vonást mutat országunk más részeinek ízlésével, de sok tekintetben különbözik is ezektől. Az erdős terület fafaragásai mellett díszíti házát, lakását a Boldva-völgyi, vagy Sajó-menti falvak népe is. Parasztságunknál a díszítőművészetnek, a művészkedésnek régi szabályai és hagyományai vannak. A hosszú téli esték fonóházaiban nemcsak pajkos jókedv, játék, tréfa, mese rövidíti meg az időt, hanem szorgos munka is. Idős nénék, fiatal lányok ülnek a szépen díszített guzsaly, rokka mellett, készítik a színes abroszok, térítők, kendők fonalát. Szerelmes legények faragják örök emlékül a szép mosósulykot vagy mángorlót, s kedvesük nevét körülfogja egy kecsesen hajló virág. Fiatal menyasszony készíti mátkájának a jegy inget, vagy éppen ráérő pásztorember mesélgetés közben díszíti fokosát, ostornyelét. Ezt látjuk magunk előtt, mikor a kiállítás két termét megtekintjük. Anyagát régen festett tulipános lódák, kopott almáriumok mélyén kincsként őrizték munkában meggörnyedt öregek. Őket keresték fel a század elején a szépért, a nemesért rajongó kutatók, s nekik köszönhetjük azt a közel négyezer tárgyat, kétezer rajzot, amelyek közül — sok-sok szép dolgot helyszűke miatt kihagyva — válogattuk össze a kiállítás anyagát. Az első terem az északborsodi népművészetet mutatja be. A faragott pásztor ivópoharak után rajta felejtjük tekintetünket egy szép kei esztszemes loherés vőfélykendőn, vagy szép surcon, szőttesen. A textildiszítés mellett megcsodáljuk a Sajó-völgy házainak szépen díszített oromfalait, vagy a megyénkben is kedvelt gömöri fazekasok remekeit. A szép barna vagy kék színű ládák, nyoszolyák, tálasok száz évvel ezelőtti készítői, a híres asztalosok, ma már temetőben nyugosznak, emléküket már nem őrzi faragott kopjafa, csak néhány múzeumi tárgy, s utódaik sincsenek már, akik egy-egy darabot készíteni tudnának. Örülünk a sárospataki kerámiának, amelynek készítői ma is sok szép remekkel ajándékoznak meg minket. A délborsodi népművészet az előbbi halk, finom színeivel szemben kissé szokatlanul erős szinpompájával tűnik ki. A díszes, csillogó matyóviselet mellett megkap itt bennünket a mezőkeresztesi, mezőcsáti kerámia. A madaras motívumé tányérok mellett a csinos Miska-korsot láthatjuk, a művészi díszítés mellett szívderítő a butéliák felirata: Szép ződ bütykös az én nevem mikor pájinka van bennem, csak ződ cserép az én nevem, ha pájinka nincsen bennem. Kedves jó barátom, mondok egy igazat, ebbül a bütyköstül sokat ne igyanak, mert ha sokat isznak ebbül az edénybül, a pénzek is elfogy, a fejek megszédül. Készült Lajos Imre részére, aki iszik belőle, vájjon egészségére! Készítette Négyesi József ebben az esztendőbe Mező Keresztesen ennek a hónapnak az elején Emlékül 1897. * Szívesen időzik el a legtöbb látogató egy remekbe készült szűrnél, a szűcsök készítette ködmönnél, vagy díszes fékötőnél. Tényleg kincseket lát maga előtt, olyan kincseket, amelyek közül nem egy évszázadokon keresztül közkincs volt, egész népünk kincse. Kincs, amelyet munka alkotott, hogy szebbé, vonzóbbá tegye, s talán el is feledtesse kissé az elmúlt évtizedek kínzó valóságát. Ez a sok művészi tárgy ma már múzeumi raktárak anyaga csupán, a rohamosan fejlődő ipar versenye régen megszüntette a népies használati tárgyakat készítő kisipart, de néhányan, mint a borsodivánkai Eper Sándor, a cserépfalui Mizser István faragók, a matyószövetkezet tagjai és mások azon igyekeznek, hogy a mai követelményeknek megfelelően ismét szépet és nemeset', művészit nyújtsanak egész népünk számára. A szerény kiállítás nem mutat be mindent, mégis sokat tanulhat belőle a kíváncsi látogató és érdeklődő, megtanulja becsülni és szeretni azt, ami az övé, s ugyanakkor ösztönzi, hogy hasonló tárgyak gyűjtésével gyarapítsa ezt a kincsestárat. B. F. XVII. A HÚSZ EMBER, akit krumlit hámozni parancsolt ki az őrmester a konyhába, irtó zajjal vonult vissza a barakba. Feri utolsónak csaknem tántorogva ment be az ajtón. Jár- tányi ereje is alig volt már. Fejében az járt, ágyba amilyen gyorsan csak lehet, mert különben tán a reggelt sem éri meg. Alig tett néhány lépést a barakban az ágya felé, máris hangos kacaj, durva röhej robban fülébe a világ minden nyelvén. Érezte, nyomban érezte, hogy csakis 6 a gúnytárgy, csak azt nem tudta, miért. Nem csinált ő semmi különöset. Nem különbözik ő semmiben sem a többiektől. Dehát akkor miért nevetnek rajta. Hisz a többi is olyan ronda kopasz a fejével, mint ő. Csak akkor, amikor ágyához ért, kezdte kapiskálnl a dolgot. Az ágya felett Ilona fényképe, meg a búzavirág volt egy rozsdás szeggel odatűzve a barak falára és alatta egy szurtos papíron nagy ákom-bákom betűkkel az állt németül: — Két dollárért a tiéd leszek. Abban a szempillantásban fejébe szaladt a vér, forogni kezdett a szeme előtt a világ, aztán vérvörös arccal öklét rázva káromkodott olyan csúnyát, amilyet még soha ezidáig. — Te söpredék banda!... Ki tette ezt ?Csak tudnám, a fejét verném szét. Elhallgatott, ökölbeszorult kézzel, vérbeborult szemekkel nézett hol az egyikre, hol a másikra. — Csak tudnám, melyik volt... Hiába, a két hét közös élet nem volt elég, hogy ráismerjen a nyomorultra, aki csúfot űzött a búzavirágból, meg a Mezei Virágból. Egy kicsit csillapodott, mintha könnyített volna szivén, de azért nem állhatta meg, hogy ki ne köpjön feléjük: — Hitvány, gyáva kutyák vagytok mindnyájan. — Ekkor a sarokban leszállt az ágyáról egy kis alacsony, szélesvállu légionista, odalépett Ferihez és azt mondta: — Szervusz pajtás, ugy-e te magyar vagy? — Igen — lepődött meg Feri. — Honnan tudod? — Onnan — kacsintott egyet amaz azzal a mindig mosolygós képivel —, hogy káromkodni az anyanyelvén káromkodik még a légionista is. Pedig az már nem is ember különben. — Aztán megkérdezte: — El tudod olvasni, mi van a kép alá írva? — Nem. Az ismeretlen földi, akiről még az őrmester sem tudta leteremteni soha a jókedvet, egy pillanatra komoly arckifejezést öltött és lefordította a szöveget Ferinek. A fiú erre megint olyan dühbe gurult, hogy megragadta a légionista mind a két vállát és úgy megrázta, mint a fokszi a pockot. Bömbölve követelte rajta: — Melyikőtök tette? A ZÖMÖK kiskoma elvigyorodott és csak úgy a fejével intett egy másik felé, aki nem messze álldogált, hogy az a német ni. Feri előtt elsötétült a világ, csak a hórihor- qos németet, csak azt látta tisztán, élesen. De hogyis nem jutott eszébe azonnal, hogy az volt, hogy más nem is tehette. Nem az első ilyen cselekedete volt ez annak a hóri- horgasnak. Most felvillant előtte az esti mosdás képe, izmos karját veregette tenyerével a német, mutogatta a karján éktelenkedő ménkű nagy SS-t. Mintha csak azt akarta volna tudtukra adni, hogy ő nem közönséges újonc, hanem régi, tizenhárompróbás gyilkos. Már a nevére is emlékezett a németnek, Hansnak hívták. Feri már csak egy jó kartávolságnyira volt a némettől, amikor az pimaszul elvigyorogta magát és röhögve mondta a többieknek: — Nézzétek, milyen érzékeny a kicsike... No majd én lehűtöm egy kicsit. — Ebben a pillanatban csapott le a Ferkó ökle, de olyan erővel, hogy a németnek kireccsent a felső fogsora. Másodszor is ütésre lendült a karja, de hiába, mert a Hans egyik cimborája fejbevágta egy rövidszárú csizmával. Feri akaratlanul is hátrafordult, hogy megvívjon ezzel is. De akkorára már összeröffentek a németek mindannyian, rázúdultak az egyszál magyarra, rugdosták, ütötték-vérték, ahol csak érték. Aztán egyszer csak, mintha lazulni kezdett volna körülötte a gyilkos gyűrű. Az ajtó körül történhetett valami, mert hirtelen mind arra nézett és egy pillanatra csend lett. Olyan dobogás, akkora zaj hallatszott az ajtó felől. Az történt ugyanis, hogy a zömök magyar koma amikor látta, hogy Ferire rávadult az egész németség, átugrott a szembelévő barakba, ahol sok magyar volt és bekiáltott nekik: — Ütik a magyarokat. Azok azonnyomban talpraugrottak, ki bicskát, ki bajnétot ragadott s rohantak utána segíteni. Hát azok értek oda . . . A CSÖND, a megtorpanás csak egy pillanatig tartott. A vállak máris újra megfeszültek. A szemekben újra fellobbant az indulat és a keserű düh és kezdődött elölről a hajciva, de mostmár százszorta szilajabban. Ember-ember ellen, németek, magyarok egyik a másik ellen, lihegve, fogcsikorgatva, ádáz. eszeveszett tusában. Valaki az ajtó felől kiáltotta harsányan: — Csak úgy gyerekek, mint otthon búcsú után... Add meg neki, az anyja istenit... Feri is megcélozta a Hans alsó fogsorát is, de valaki oldalról olyat vágott valami kemény fadarabbal a kezefejére, hogy az menten lecsükedt. Hqns ordított mint a sakál, köpte a pirosat, ugyan bőségesen, de visszaütni már nem volt ideje, mert Feri úgy hasbarúgta, hogy nekiesett a barak falának, ott félig ájultan zuhant le a földre. Egyre csak azt hajtogatta: — Ach Gott... Ach, Gott... Aztán egyetlen vonagló, nyöszörgő, jajgató, sikoltozó, átkozódó, káromkodó hústömeggé lett a megdühödött ember- csorda. Rúgták-vágták, marták, harapták, markolták egymást, mint a veszett farkasok. Feri, a jókedvű kiskoma, ugyanúgy mint a többi. Vak sötétségbe került a barak... hol volt már akkor az egyetlen lámpa. Csak a zaj, a verekedés egyre tompább, de annál iszo- nyúbb hangja hallatszott. Míg csak kívülről nem kerekedett újabb éktelen nagy lárma. Tán a világ se látott annyi légiós őrmestert, meg tisztet, mint amennyi akkor sereglett oda hirtelen ordítva, pisztollyal hadonászva. Ferinek is sikerült valahogy klevickélni a verekedő tömegből, kiosonni az ajtón és most már maga is csak nézője lett a verekedésnek, amelyben itt is, ott is német né-* metet, magyar magyart ütött, ki akit ért, vakul, tébolyodot- tan. Néha nagyot csattant egy-egy zseblámpát tartó őrmester feje is. Most már lőni kezdtek a tisztek, egyelőre ugyan csak a levegőbe, de ez is elég volt, hogy észhez térjen, aki még tudott... A sebesült tömegével jajveszékelt, nyögött a sö tétben. Aztán valahogy sikerült helyreállítani a rendet. Akik súlyosabban megsérültek, azokat elvitték a gyengélkedőbe, a többi pedig menetkészültségre kapott parancsot. Teljes felszereléssel gubbasztva az ágyon várhatta mind a sorsát. Az őrmesterek névsort olvastak. Megállapították a létszámot és mire meg voltak vele, telefonon megjött a parancs, hogy a garázdálkodó század azonnal indul a frontra, az első vonalba. Sorakozó után a szolgálatvezetők átrakták egycsomóba a németeket, külön a magyarokat. Ha már annyira sietnek pusztulni, akkor jobb, ha a fronton pusztulnak el, mint itt, ahol semmi haszna. Különben is, ahol nincs számottevő kisebbség, ott nincs civakodás, verekedés ... Feri nagyon megörült, amikor az őrmester pisla lámpájánál észrevette, hogy balfelől meg az a mokány kiskoma vigyorog felé. Hát nem egymás mellé kerültek! Mindjárt oda is súgta Ferinek: — Úgy látom, a nagyobbik darab azért megmaradt belőled Drágán fizetett ezért az egyetlen szóért. Az őrmester, aki éppen akkor ment arra, meghallotta és olyan pofont adott neki, hogy nekiesett Ferinek. Az őrmester egy hang nélkül tovább ment. Annyi volt ez neki, mintha egy szúnyog után csapott volna. Megszokta azt is, hogy az embereket verje, azt is, hogy a szúnyogot hajtsa. A kiskoma csakazért is odasúgta Ferinek: — GYÜN MÉG ez is az én utcámba... Oda se neki. Ma az a fő, sikerült megvakargatni egy párat a bicskámmal a sötétben. Kár, hogy nem ez a zsivány volt az egyik. Vigyázz! Ne pofázz — súgta vissza Feri. — meghallják. — és megszorította egy pillanatra a sötétben a kiskoma kezét. — Indulás... — harsányan sikoltotta egy erős hang. És amint kiléptek, égyütemre csattant, fröccsent a sát'j lenvászon uniformisba bujtatott légionisták bakancsa alatt. (Folytatjuk ‘ MAKAI KAROLT: || REGÉNY ... ................................. 11
