Észak-Magyarország, 1957. július (13. évfolyam, 152-177. szám)
1957-07-06 / 156. szám
Szombat, 1957. július 6. ©SZAKMAG YARORSZAG 5 FELESÉGEM a világ Iegbűbájosabb fiatalasz- szonykája. Szorgalmas, okos, kedves, ■ csinos és mindig azon töri a fejét, >*»»««••• • • •••••••.•»»»■ mivel szerezhetne nekem örömet. Nem azért mondom, mert az én feleségem, de ilyen asszony nincs még egy a világon. Szóval értik ... Bár mélységes meggyőződésem, hogy magánügyeim nem érdeklik a nagy nyilvánosságot, mégis elárulok annyit, hogy én is ... izé ... szóval kedvelem ... Hogy mennyire kedvelem, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy ezen még az sem változtat, hogy ez utóbbi időben Juci — így hívják bé nőmet — egyre gyakrabban főz odahaza. Mert amint az előbb említettem, hitvesem okos, kedves és csinos. De azt — ugyebár nem említettem, hogy főzni is tud. Nem is tud! Viszont szorgalmas és ezért elhatározta, hogy megtanul. Rajtam tanul! No, de mondom, szerelmünk még ezt a megpróbál- ‘tatást is kibírja, főleg mikor minden hétre esik valami kis családi ünnep, évforduló. Ekkor találkoztunk először, ekkor kísértem először haza, ekkor volt az első randevúnk. A legnagyobb ünnepünk pont ma van: az első házassági évfordulónk. Éppen erről akarok beszélni. Természetesen már hónapok óta számontartot- tam, készültem rá, valami kis meglepetést akartam készíteni. Nincs valami magas fizetésem — kezdő tisztviselő vagyok a Molepetévnél, ez a Molylepke Qteto Vállalat — így elhatároztam, hogy bankban gyűjtöm Össze apránként a pénzt. — Milyen névre tetszik? — kérdezte a tisztviselőnő, amikor az első 20 forinttal takarékkönyvet nyitottam. Ez a nő olyan nyakig begombolt, csontos, szúrós személyiség volt, a fejebúbján icipici kemény retekert, konty, amelyből három barátságtalan hajtű állt ki. Hosszú sárga foga volt — nem a hajtűnek, hanem a nőnek — szóval igazán nem volt valami szívderítő jelenség. — Nem névre, hanem jeligére akarom — feleltem, mert már korábban elhatároztam, hogy ezt iratom n takarékkönyvre: »Meglepetés Jucikénak!« — Mi lesz a jelige? — Meglepetés Ju — Juci, ha megvan a kartotékkal, szóljon! — kiáltott most valaki a másik sarokból. — Máris viheti — felelte az én kontyosom és meg- yillogtatta szép, nagy, sárga fogait. Meglepetés IIHMMMtMMI »Uf •••MIMMU MAGASSÁGOS ÉG! Ezt is Jucinak hívják! — borzadtam meg és rémülettel néztem a nőre, aki közben írni kezdte a takaréktétet, mi jön utána? CÁ ROZ.SAK ANYJA — »Meglepetés« — Semmi. — De, mintha mondott volna még valamit. — Nem, nem mondtam semmit, — feleltem szigorúan. Untig elég annyi, hogy »Meglepetés«. Nem kell ahhoz már semmi! HOGY IS NE, még csak az hiányzik — gondoltam. No, de mindezt csak úgy közbevetőleg meséltem el, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a könyvecske szépen gyarapodott, de az idő is telt. Mondhatom, az idő gyorsabban telt a könyvnél, de azért így is összegyűlt tegnapig 388 forint. Ezt még kiegészítettem, legyen kereken 400, mert hát tegnap este volt esedékes az ajándék. Először azt gondoltam, veszek valamit, ami hasznos is, örömet is okoz, de végül úgy döntöttem, magát a könyvet adom át, Juci majd azt vesz magának, amit al<ar. Némi izgalommal értem haza, de amint beléptem, tüstént láttam, hogy bé nőm, nem kevésbé izgatott. Arca kipirult, szeme csillogott, amint közölte: — Nem is hiszed, milyen meglepetést készítettem neked. Fogadjunk 400 forintban, soha sem találod ki, mit főztem vacsorára. — Fogadjunk — feleltem meggondolatlanul, mert nem akartam elrontani feleségem örömét. Néhány perc múlva vacsorához ültünk. Először valami hideg felvágott volt, utána következett az est fénypontja, a fogadás tárgya, hatalmas tálon. Kissé gyanakodva szemléltem, majd nem minden kétely nélkül, de azért mégis őszinte meggyőződéssel jelentettem ki; — Én pacalpörköltnek nézem. — Ó te csacsi — kacagott Juci — hát el tudod képzelni, megfeledkeztem róla, hogy legkedvesebb ételed a túrósrétes!? Azt csináltam neked vacsorára. — NYERTÉL — feleltem megadással — ezt valóban soha sem találtam volna ki. Azzal belenyúltam a zsebembe és átadtam neki a 400 forintos takarék- könyvet. Most már csak azt nem tudom, hogy menjek haza, mert ma van az utolsó határideje az évfordulói a jóndékátadásnak. SZAVA ISTVÁN 1000 RUHÁBÓL VÁLASZTHAT :;. hirdeti egy hatalmas felirat a Miskolci Állami Áruházban és örömmel igazolja a hirdetést Grundik elv- társ az áruház igazgatója is. — Valóban nagy a választékunk — mondja mosolyogva, miközben végigvezet a női konfekció és méteráru osztályon. Talán még soha nem volt ekkora felkészültségünk mint most. Különösen női ruhákban nagy az ellátottság... ■— mutatja a számtalan színű, anyagú és szabású ruhát, kosztümöt, pongyolát. Az egész áruház egy hatalmas ruha-kiállítás, ahol módjában áll a vásárlóközönségnek kigyönyörködni ■oagát. Jóleső érzés volt elvegyülni a hullámzó tömegben és hallgatni a sok elismerő véleményt. De nemcsak dicsértek — vásároltak is asszonyaink. Vásároltak mégpedig jócskán. Úgyszólván percek alatt kelt el egy-egy ruha. Naponta 80—90 darabot adnak «1. S hogy mit jelent ez a szám, arról Igazán csak az eladók tudnának beszélni, akik néha tíz-tizenöt ruhát is levesznek próbára, míg egy-egy darab gazdát talál. Ám nemcsak ruháikban gazdag az áruház. Bő tárházat létesített bőrdíszművekből, táskákból is. Tíz-tizenkétféle retikül áll 7—8 fazonban és számtalan színben a vásárlók rendelkezésére. Ugyancsak nagy a választék a nyári mosóanyagokból is. Egy újdonságot is kaphatnak asz- szonyaink. leányaink az áruházban, ízléses kartonblúz kínálja magát, melynek nyak- és passzrésze kötött. Hatvan forint az ára és nagy keresletnek örvend. Percek alatt lopta be magát a nők szívébe és ma már ott pompázik az esti sétálókon, az iskolás leányokon és a szórakozó, kiránduló fiatalokon A sok jó mellett azonban rosszról, hiányról is kell szólanom. Természetesen nem katasztrofális hiányról. Inkább csak apró kellemetlenségnek számító fogyatékosságról, mely a harmadik negyedévben minden bizonnyal fölszámolást nyer. És hogy hol van ez a hiányosság? Mi sem természetesebb, hogy nálunk férfiaknál ... mégpedig úgy ruha, mint anyag vonalon. Gyermekruhákban jó az ellátottság. Különösebb panasz nem merült fel. A másik rossz, amiről ugyancsak szólanom kell, a Luca-széke módján épülő áruházrészleg, mely még ma sem üzemeltethető. Pedig nagy szükség lenne már rá — mondja Grundik elvtárs. — Nagy terveink vannak vele. Ha végre elkészül, ott lesz a cipő- és harisnyarészlegünk. Megnyitására jól felkészültünk. Jelentős készleteink vanimak, és hogy titkot is áruljak el — mondja mosolyogva — elmondom., hogy a vásárlók találkoznak majd ott egynéhány régen nélkülözött hiánycikkel is. És még azt is elárulom, hogy a hiánycikkek között ott szerepelnék majd a férfi krepp nylon zoknik és a kisipari férfiszandálok is. Vékony Sándor — Az elmúlt hónapban a posta- igazgatóságok közül a soproni igazgatóság, a megyei postahivatalok közül pedig a szabolcs-szatmármegyei postahivatalok lettek az első a takarékbetétállomány növelésében. A miskolci igazgatóság a 6. helyet szerezte meg, a borsodmegyei postahivatalok a 14. helyre kerültek. Tpiőször egy hideg novemberi napon mosolyogtak rám rózsái a Szé•* chenyi utca egyik kapuja alól. Az üzletek nagy része zárva volt s ahol a szürke redőnyök nem zárták el az ajtót, ott hosszú sorokban álltak a vásárlók. A kapu alatt a rózsákkal telt kosár mögött, pöttöm, alig hatéves fiúcska állt, harsány hangon kínálgatta portékáját: — Szép virágot tessék, forint egy szál... Es a járókelők megálltak az üde, kedves virágok előtt. Az egyik hószin, a másik vérvörös, a harmadik rózsaszínű, mint a májusi hajnal, s a szirmok csodálatosan simultak össze. A kosár egyik percről a másikra kiürült. A legényke megszámolta a zsebében csörgő pénzt, karjára vette a kosarat, hazafelé indult. A rózsákkal telt kosarat másnap és harmadnap is láttam, mintha valami titkos kertből táplálnák. Szinte hozzátartozott már a november* végi utca képéhez. A kiabáló plakátragasztó és olvasó, sorbanálló tömeg-* ben olyan volt, mint egy felhívás: Emberek nézzétek, itt vagyok, szerez* zetek örömet velem, a figyelmességre, szeretetre soha jobban nem áhítozott senki... Erzsébet napján jutott eszembe a kisfiú. Keresésére indultam. Messziről láttam a rózsák élénk színét. Négy asszony válogatta a csokrokat. Mire odaértem, egyetlen szál sem volt a kosarában. — Ne tessék búsulni, hozok én másikat, még szebbet! Mindjárt itt leszek — vígasztalt , a gyerek, s eltűnt a Kossuth-szobor mögött, az Avas-oldal felé. Utánamentem. Így ismerkedtem meg Milecz Györgynével. Vékony, apró termetű asszonyka, akit egy erősebb szélroham felkapna. A konyha- asztal agyonmosott viaszkosvásznán, hosszú befőttes üvegekben, zöld gallyak között mindenütt rózsák sorakoztak. Az egyik szebb, mint a má* sik. Olyan volt a lakás, mint a rózsakert. Míg a csokromat kötözgette, mesélt magáról, rózsáiról. Az első férje két gyerekkel, betegen otthagyta. Hónapokig tehetetlenül feküdt s ha a szomszédok nem szánják meg, talán nem is éli túl. A második férjével semmi nélkül kerültek össze. Egyszerű munkásember, aki vállalta azt a gondot, amely két gyerek nevelésével jár. A megélhetésért folytatott mindennapi küzdelem, tengernyi vesződség közepette jutottak eszébe a rózsák. Szereti a virágot, üresnek érzi a lakást nélküle, de azon a tavaszi délelőttön nem volt rá pénze. Egyszer egy virágüzletben látta, hogyan készítik a művirágot. Megpróbálta. Viaszból gyúrt, hajlított, formált szír* mókát. Sikerült. Az elsőidnél nem tudta abbahagyni. Gyönyörűséget lelt az alakuló bimbókban, az életrekelő virágokban. Fürge ujjai alól egyre tökéletesebb rózsák kerültek ki és az ismerősöket rendszerint ezzel lepte meg. Ennyit tudtam meg Mileczné rózsáiról akkor novemberben, s azóta is a rózsák anyjának becézem őt. Február elején kopogtatott be hozzám egy csokor rózsával. Erősen szabadkozott: nem akar zavarni, csak azért jött, hogy egy nagy szives■* ségre kérjen. Legyek szíves megmondani, hogyan lehet a pártba belépni. Igaz, sohasem volt párttag, de most úgy érzi, ott a helye. Meglepett a kérés. Azt hitterm valami egészen más szívességről lesz szó. Február elején még nehéz időket éltünk. Az MSZMP sorai akkor rendeződtek itt mifelénk is és sokan ellenséges szemmel, ellenszenvvel nézték ezt a kibontakozást. S akkor jön egy asszonyka, innen az Avas oldaláról: agyondolgozott kezét, hűséges szívét felajánlja a pártnak. Miért? Talán a tejes ember döbbentette rá, akitől reggelenként egy liter tejet vásárolt a gyerekeinek. Október végén a tejes megváltozott. A csen- des, alamuszi ember egyszerre hangos lett. Kevesebb tejet hozott, s azt sem Mileczné gyermekeinek adta, hanem a volt nagyságos asszony lába* sába mérte. Mileczné egyszer megállította a lépcsőházban: — Még maga is „azokat” pártolja, nekik hordja a tejet, nem rt munkásembernek? Szégyelheti magát... A tejes ember felfortyant. — Csak ne kiabáljon velem. Annak adom, akinek akarom, maga is biztos kommunista... Majd hozok ide vagy ötven embert, aztán elintézik magát... — Csak hozzon ide akár százat is — mondta haragosan az asszony és becsapta az ajtót. A tejes ember elment, a hazafiak nem jöttek, s Mileczné háborgó szive megérezte, hol a helye. Télen betegeskedett, de amint jobban lettt azonnal kereste a módját, hogyan léphet a pártba. Sajnos, lakóterületen nem jártak pártszervezők. Nem keresték fel Milecznét sem. Néhány napja beszéltem vele. — Nem gondolta még meg a belépést? Kedvesen mosolygott. — Akkor februárban már eldöntöttem, most is azt mondom..* Várja, hogy bekopogtassanak hozzá a párt szervezői. Kecskés Rózsa MAKAI KÁROLY: XIII. EGY KISEBB parkba ért. Közepén valami szobor volt. A fák, a bokrok — minden olybá tűnt hirtelen, mintha Debrecenben volna. Az emberekre gyűlölettel nézett. Szembe vele, távolabb egy ötven év körüli, kissé deresedő, jólöltözött szemüveges férfi ült. Folyton Ferit nézte. Feri meg őt. Valahogy rokonszenvesnek tűntek föl egymásnak. Mintha már találkoztak volna valahol, valamikor. Nem sokáig tűnődött ezen. Inkább szállásra gondolt. Szerette volna, ha jó vacsorát és fürdőt kapna valahol. Szép tiszta ágyat. Olyat, mint otthon. Most kezdett csak igazán fájni mindene. A gumibotok puffanása a fülébe csengett. Soha sem hitte volna azt, hogy embert így meg lehessen törni, gyalázni. Egyszercsak az a jólöltözött, úri embernek látszó alak odament hozzá: — Sind Sie ein Wiener? ön bécsi? Udvariasan kérdezte németül, a kezét nyújtotta. Feri felállt és viszonozta a kéznyújtást: — Nem tudok németül... — Hát maga magyar? — kérdezte most magyarul, egész jó hazai kiejtéssel. ' Jól esett Ferinek az a néhány magyar szó annyi keserves nap után. — Montágh Attila, nyugalmazott vezérőrnagy. — Dénes Ferenc... lakatos. — Ha szabad érdeklődnöm, mi járatban van Bécsben? — Politikai menekült vagyok. — Ne mondja! Sikerült átjönni? — Igen, de csalódtam magukban. Nagyot, keservesen csalódtam. — Ugyan fiatal barátom. Maga még nem ismeri az itteni szokásokat és... — KÖSZÖNÖM szépen a szokásaikat. Hülyére vertek. Hetek óta egyebet sem tettek velem, csak vertek. Most engedtek el hosszú hetek után. Azt sem tudom, tűlélem-e, vagy pedig rövidesen megesz a fene. Ugylátszik ez itt a szokás. — A szokás szót gúnyos fintorral nyomta meg. — Nekem ugyan megadták... Megadta Európa... a >,Szabad” Európa... Ez hát az a híres nyugat. — A fiúból szinte lövelt a keserűség. — Ez abszurdum. Én ezt nem hiszem el. Ott igen —* mutatott karjával kelet felé a nyugalmazott vezérőrnagy BÚZAVIRÁG REGÉNY —, ott verik az embereket. Maguknál a kommunisták. A fiú elnézett arra, amerre a hosszú ösztövér kar mutatott. Most már legalább sejtette, merre lehet a hazája. Máskülönben unta már a beszélgetést. Fáradt volt. Aludni szeretett volna. Meg is kérdezte: — Hol tudnék szállást kapni? — Nincs szállása? Nálam, fiatal barátom. — Hogyan? — Szállodám van. Ha akarja, saját lakosztályomban lakhat. — De... — Semmi de, özvegy ember vagyok, egyedül élek. A harmincas években elváltam a feleségemtől és azóta itt élek. Jöjjön csak. Majd otthon beszélgetünk. Ezzel felkelt és karját nyújtotta Ferinek. Uj ismerőse az osztrák főváros életéről, annak szépségeiről magyarázott Ferinek. Nem messze mentek. Egy nagyobbacska, igen mutatós szálló előtt az új barátja maga elé tessékelte a fiút. Mélyen hajoltak a „főnök” előtt alkalmazottai. Liften mentek fel a harmadik emeletre. Az ablakból látni lehetett a főváros egy részét. Drága, szépen bútorozott szobák, perzsa szőnyegek, drága festmények a falon. — Gazdag ember lehet — vélte Feri —, me^zólalt az új barát: •— Nos, hogy tetszik nálam? — Gyönyörű — mondta akadozottan, elragadtatva a fiú. — Érezze magát otthon... — S mibe kerül ez nekem? — Ugyan. Egyelőre csak pihenjen, ezt majd később . . . Most magára hagyom. Szedje rendbe magát. Addig is, amíg el nem intézzük, hogy megtalálja méltó helyét az emberek között. így hiába fogna bármihez, de mi majd segítségére leszünk. Még ma jön a szabóm... — De... — nyögte ki Feri, egyéb hang nem jött ki a száján az elképedéstől. — NE VITATKOZZUNK — mosolygott rá a nyugalmazott vezérőrnagy úr. — Viszontlátásra. — S már be is csukódott az ajtó mögötte. Feri ámult-bámult. Meg* nézegette alaposan a /est-* ményeket. A dísztárgyakat forgatta a kezében. Sok apró, szebbnél szebb szobrot, furcsábbnál furcsább nippe- két. Magához beszélt: — Miféle ember lehet ez? Ki ez? Mit akar vajon? Leült az egyik párnázott fotelbe és megringatta magat benne. Meg mosolyogni is tudott már. Nyílt az ajtó es egy szállodai szolga lépett be rajta. Meghajolt. Németül mondta: — Parancsoljon, kész a fürdő. — Nem értem... Erre a szolga kézzel-lábbal mutogatta a mosdást. Ezt egykettőre megértette. Szép fürdőszoba volt. öriás tükörrel. Feri levetkőzött. Belépett a kádba. Gondtalanul, boldogan lubickolt, nyúlt el a jó meleg vízben. Testén még helyenként látszottak a gumibot nyomai. Szappanozta magát, prüszkölt és nevetett. Úgy látszik, mégis jóra fordul minden... Arról persze fogalma sem volt, hogy új barátja egy kémlelő lyukon minden mozdulatát figyeli és fürdés után, a mikor Feri kinyujtózott a tükör előtt, az öreg csettintett egyt’t. Éppen vissza akarta húzni a saját tépett ruháját, amikor bekopogott a szolga és egy hosszú fürdőköpenyt, meg egy színes papucsot nyújtott át. Feri abban ment vissza a szó* bába. Ott már tiszta ing és alsónemű várta. Felvette. Ekkor megjelent a szolga újra, de most már a főnök, a vezérőrnagy úr is, amögött egy harmadik ember, karján néhány öltözet ruhával. Felpróbálták valamennyit, de csak egy lett jó. A sza-* bő, aki a ruhákat hozta, mértéket vett. A többi ruhát karjára vette és hajlongva távozott. Feri a tükör elé lépett. Szépnek, elegánsnak találta ma* gát. Megfordult és összemosolyogtak új barátjával. Az karon* fogta és azt mondta: — Most pedig lemegyünk enni. Vagy itt maradna inkább? ■— Inkább lemenjünk. Hetek óta nem láttam embereket. HATALMAS oszlopos terembe értek. Minden oszlop minden oldalán tükör. Még nem sokan ültek az asztaloknál, egyre szaporodtak, egyre jöttek. A zenészek valami keringÓ félét játszottak. Feri egyre jobban érezte magát. Ilyesmire vágyik ő már hónapok óta. Ilyen életre... Barátja rendelt, azaz hogy beszélt a leveaőbe és atháta mögött álló pincér hajlongva jegyezte, amit hallott. „ (Folytatjuk.)
