Észak-Magyarország, 1957. június (13. évfolyam, 126-151. szám)

1957-06-07 / 131. szám

Péntek, 1057. június 7. GSZAKM AC.va WOHS7AG Megkülönböztető megtiszteltetés Az volna a javaslatom, hogy a Miskolci Munkás-Zászlóalj névadó­ja Szabó Lajos ezredes elvtárs le­gyen, akit az elmúlt napokban te­met tünk el és adtuk meg a végtisz­tességet neki. Rövid életrajzát és munkásságát megismertük az Északmagyarországban közölt cik­kekből. Tevékenysége összeforrt Miskolc felszabadulásának harcai­val, a szabadságért folytatott harc­cal. Ha sor kerül majd a munkas- zászlóalj avatására, akkor legyen a zászló&nya Szabó Lajos ezredes elvtárs özvegye. Az igaz, hogy Sza­bó elvtárs nemcsak Miskolc város partizánmozgalmának neves alakja, hanem olyan ember, aki az ellen- forradalom elleni harcban Budapes­ten a köztársaság-téri pártháznál is megmutatta, hogy méltó erre a tiszteletre. Ezért is javaslom, hogy a miskolci munkásőrség az ő nevét vegye fel. ^ Azt hiszem, senkinek nem lehet ez ellen kifogása. Minden kommu­nistának, aki helytáll, tisztelettel tartozunk, de aki legtöbbet adja, azokat viszont megkülönböztető megtiszteltetésben kell részesíteni. SZALAI TIBOR a DIMÁVAG Gépgyár dolgozója A MISKOLCI RADIO MAI MŰSORA: 18 órakor: A jóizlés nevében. Szív küldi tanácsadó. 18.12: Hírek megyénkből. 18.17: Hétvégi kalauz. 18.22: A szakszervezetek és a munka­verseny. 18.27: Szív küldi szívnek szívesen, 18.42: Vidám percek. Megyénk anek­dotái. 18.50: A Hernád völgyén, állítás. Riportössze­— Gyors ütemben halad a Her­man Ottó Múzeum tatarozása. Min­den valószínűség szerint határidő előtt elkészül és ezért köszönet il-* * leti a városi tanács tervosztályát és annak vezetőit Magyar és Szepesi elvtársakat. Lelkes munkájuk tette lehetővé, hogy az Ünnepi Hetek keretén belül június 30-án leleplez­hető Herman Ottó szobra. A termőtalaj táplálásáról előadásokon, napi és tönként egy mazsa pétiöó érték-ki­Keskenyfilmes vetítőgépet kaptak a „letört palánták" Aniketokon, előadásokon, napi es szaksajtóban sokat foglalkoznak a ta­lajerő visszapótlásának kérdésével. Megállapítást nyert, hogy csak a fele annyi istállótrágyával rendelkezünk, mint amennyire szükség volna s emiatt a négyévenkénti istállótrágyá­zás helyett nyolcévenkénit tudjuk csak trágyázni földjeinket. A szomszédos államok — aránylag sokkal rosszabb talajon — jóval töb­bet termelnek, mint hazánkban ter­melünk. Pl, nálunk 1955-ben az át­lagtermés búzából 9 mázsa volt, rfiíg Csehszlovákiában 13 mázsa, a Német Demokratikus Köztársaságban 18.5 mázsa, Franciaországban pedig 13.1 mázsa kát. holdanként számítva. — Ugyanebben az évben cukorrépából nálunk 114 mázsa, Csehszlovákiában 166 mázsa, az NDK-ban 166.2 mázsa, Nyugat-Németországban 204 mázsa volt az átlagtermés. Mi a titka annak, hogy a szomszédos országokban töb­bet termelnek, amikor a mi talaj- és éghajlati viszonyaink sokkal nagyobb lehetőségeket nyújtanak számunkra? Elsősorban a rendszeres talajerő visz- szapótlás, másodsorban a tökéletes gépi munka. A tudományos vizsgálatok szerint az évelő pillangós takarmánynövé­nyek vetésterületének 1956-ig bekö­vetkezett lényeges csökkentése foly­tán, évi 55.000 tonna pétisónak meg­felelő nitrogénvesztesóg jelentkezik országos viszonylatban talajainknál. Ez a körülmény, valamint az istálló­trágya hiánya, a kevés műtrágya az oka főként annak a szomorú statisz­tikának, amely mezőgazdasági terme­lésünk súlyos lemaradását mutatja. Belterjes gazdálkodásról írnak a lapok, beszél a rádió, többtermelési ankétot tartunk, de ugyanakikor el­nézzük szó nélkül, hogy a felbecsül­hetetlen értékű istállótrágya, a hely­telen és hanyag kezelés folytán — a szakemberek számítása szerint — 40 százalék nitrogént, 20 százalék kálit és 10 százalék foszfátot veszít el. A trágyalé meg nem felelő hasz­nosítása pedig évente, számosálla­Lapunk korábbi szá­mában »Letört palán­ták«« címmel riport je­lent meg a tornán ádas- kai gyógypedagógiai intézetben lakó gyer­mekek életéről. A ri­portban olvasóinkhoz kai intézet címére. Most arról tudósítot­tak bennünket, hogy a megyei tanács vb. mű­velődési osztályától keskenyfilmes vetítő­gépet kaptak. A peda­gógusok szeretnék mi­továbbítottuk a gyer­mekek panaszát, hogy szeretnének filmvetí­tőgépet , kapni. A ri­port megjelenése óta több pénzküldemény érkezett a tomanádas­elöbb hasznosítani az értékes ajándékot, ez azonban a megyei MO- KÉP-en múlik, mert a vetítőgéphez nincs keskenyfilmjük a tor- nanódask alaknak. A MOKÉP minden bi­zonnyal segít majd, hogy a tanárok mi­előbb vetíthessenek a gyermekeknek. A tomanádaskai gy ermekek ezúton meg­köszönik a művelődési osztály ajándékát és azt a különböző hely­ről beérkezett 700 fo­rintnyi összeget, ami­ből most már vetítőgép helyett más szükséges tanszereket s felszere­léseket vásárolnak. DANYI GYULA: 'DúawfrLánxik.... Eljegyzett engem — soha jobbkor ~ ez a kemény, kikovácsolt kor, jegyzett el engem harcolónak: szívembe rejtve parancsolómat. — Mert már megcsalt, hej nem egyszer, ki jól parancsolni restell. Parancsolok hát magamnak, — ahogy illik, ha szabad vagy. — S mellőzve minden cifraságot, én igaz életet szolgálok, a dolgozóét, aki védve fogja a földgolyót kezébe! élután három óra. Az (J) égboltot szürke felles gejc borították. A vil­lamosok zsúfoltan, tömötten, sikongva szaladtak fényes sín­jeiken a Liget felé. A földalat­tira hosszú sorok várakoztak. Mindenki a vásárra igyekezett. Engem is ez izgatott, ezért hagytam el könyveimet. Pedig ma még tanulnom kellett volna, két nap múlva vizsga, dehát... Áradt, özönlött a nép Vajdahunyad várába. Ott a vásár bejárata. Végre én is bejutottam. De csak álltam a várhidon, s néztem a százhangú, százmosolyú tömeget. Nem tudtam merre menjek, merre induljak, mit nézzek meg először? Vé- gülis a „mas^eh-somah^ vágtam neki. Tetszettek a díszes, csinos, sokszínű mestermunkák. Mindenből a legszebbet, a legjobbat csodálhattam kedvemre. Az egyik sátor előtt jólöltözött, jóképű, őszes göndörhajú, magas férfi állított meg. ismerős volt... a lehelete. Ivott egy kicsikét. De nagyon jól állott neki a spicc. — Ugy-e, kérem, nagyon szép ez a vásár? — kérdezte. Így mondta: „vássár” és nem csuklóit, mert intelligens em- fyer volt. S én, mivel csak keveset láttam a szépből, igy fe­leltem neki: 9 — Igen. Meglehetős... — Az semmi kérem. Mi az, hogy meglehetős? Szép, ké­rem, nagyon szép! De főtt balra, nézze csak, ott van az igazi szépség. Arrafelé néztem, amerre kezével mutatott. „Borkóstoló” fe= hirdették a nagy piros betűk. — Volt már ott? — Á, nem. Csak most jöttem. — Akkor maga, kedves izé... kollega, még azt se tudja, hogy milyen szép is igazán ott, ez a vássár. Mert ott van a legszebb szépség, kérem tisztelettel... Megértőén mosolyogtam utána. S talán egy kicsit iri­gyeltem is. * ÍV i ividult az idő. A napsugár kacagva, ragyogva törte át szakadozott felhők párafátylát. A városligeti tó ezüst tükörként csillogott. S a tóparton virágzó bod­zabokrok közül előtáncoló illatos szél belefújt a kicsi vitor­lába. A csillámló, gyűrűző víz lassan ringatta a pici köny- nyű hajót. Színes, tarka forgatag volt a vásár, jókedvű kurjongatá- sok remegtek visszhangozva a fák alatt. A ringó ráncu. tö­mött szoknyás lányok elragadtatott mosollyal jártak, kézen­fogva egy-egy félrecsapott kalapu legényt, a sok csodált szépség között. jelent. Az istállótrágya problémájával tu­dományosan foglalkozó szakemberek szerint évente több mint egy milliárd forint érték megy el a levegőbe a helytelen és hanyag istállótrágya kezelés miatt. Nem elég tehát a ba;i, hogy a szükséges istállóírágyánaik csak a felével rendelkezünk, még ez­zel a kevéssel sem bánunk a jó gaz­da gondosságával, s még ebből a ke­vésből. is elveszítíük értékének nagy­részét. Minden olyan országban, ahol fej­lett a mezőgazdálkodás, az istálló­trágyát olyan tényezőnek tekintik, amely nélkül nincs termelés. Me­gyénk még hazai viszonylatbán is le van maradva ezen a téren. Termelő- szövetkezeteinkben, az egyéni gaz­dáknál plyan ritka a helyesen kezelt trágyatelep, mint a fehér holló. Pedig csak egy kevés gondot és pár perc munkatöbbletet kellene ráfordítani és nem párologna el a levegőbe a talaj nagyértékű táplálékának nagy­része. Az istállóból kihordott trágyát a trágyatelepen teríteni és állati, vagy emberi ereivel letaposni, a ba­romfiaktól fedőlemezekkel vagy gallyakkal megvédeni nem nagy munka és máris biztosítottuk az érté­kes tápanyagok tárolását. A vidéket járva, megtekintettem néhány trágyatelepet. Ónod község­ben találtam két beton trágyatele­pet, amelyeket 1940-ben építtetett a Mezőgazdasági Kamara minta-trá- gyatelepnek, azzal a céllal, hogy majd követik a többi gazdák a jó példát. Nem követték. Sem be«ton- Irágyatelepet nem építettek, de még a trágyatelepek létesítésének legele­mibb szabályait sem követték a gaz­dák, sem Ónodon, sem másutt. Dró­tos János 14 holdas középparaszt az egyik beton trágyatelep tulajdonosa; A reggel kihordott istállótrágyát a tyúkok kapirgálták széjjel és a nap­sütésben szinte láttam elpárologni az értékes »talajvitamint«. A másik betontelep gazdája Szilágyi Mihály 8 holdas gazda. Itt nem kapirgáltak a tyúkok, de nem volt a trágya le­taposva, mert siettek kapálni a ha­tárba (hány percet vesz ez igénybe? Legfeljebb 5, vagy Í0 percet). És a sok »kakasbiroGaiom« amit ~megye- szerte lát a:. Tiber. Amikor meg­kezdik a trágya kihordását, már ösz- szekukorékolja a tyúkokat a kaka* és a gazda szemeláttára és beleegye­zésével teszik tönkre az értékes trá­gyát. A községi gazdasági felügyelők feladata az, h:>gy mind az egyéni gaz­dáknál, mind a tsz-ekben okos szóval, jó tanáccsal elérjék azt, hogy ha nem is előírásos betontrágyatelepen, de legalább jól megválasztott helyen, a földszínén készített és trágyalé kút- tal ellátott trágyáielepen kezeljék az istállótrágyát. hogy az tényleg jó és erőteljes tápláléka legyen a kiéhe­zett termőtalajunknak. NÉMETH IMRE Sajnáltam a kicsikét, mert én még sokáig ott időztem a kisvasúinál. Es semmilyen papa nem tudott volna elcipelni a bűvös masináktól. Órákon át figyeltem fürkészve a kattogó kis mozdonyok titkait és édes kárörömmel lestem, vártam, hogy egyszer majd csak karambol lesz. Sajnos... kétszer volt. * Es jártam a vásárt. Csodáltam a bordó, halványkék, csontszínű teherautókat, buszokat, a szökőkút sercegő, szi­szegő, magasra szökkenő vízsugarait, amint cseppekre sza-> kadva visszahulltak. Mindenhez hozzányúltam, megfogtam mindent. Érdekeltek titkok. Még a vizifékpad működése is. A televízió épületében a rádióépítés minden csínját, binj ját végignéztem. Szemem előtt játszódott le a bonyolult mű* veletek minden mozzanata. A hosszú építőasztalok egyik vé* gén elindult a kis szerkezet s az asztalok úiásik végénél mái kész rádiók kerültek sorba egymásután a pultra és már el if adták. Sok vevő várakozott rájuk. Csodaszép rádiók voltak. Az elárusitónők, sem voltak csúnyák. De nekem, még most utólag is ezt érzem, a ráJ diókért sajdult meg... a pénztárcám. Mert szép nőt ugy-e ingyen is kap az ember, de szép rádiót, azt nem, soha! No és a televízió? Igen akkurátos masina. Nekem még abban az élményben is részem volt, hogy láttam magamt sajátmagam is a televízióban. Talán hihetetlen, de úgy igaz. Hogyan lehetett? A felvevőgép és a televíziós készülék szem* ben van az emberrel. Bárki gyönyörködhet bájaiban. Én többször is kipróbáltam. Úgy osontam a gép elé, mint a gyerek, akik titkos örömre lelt s nem tud betelni a játék újszerűségével. / * A nap vörösen hullott le a budai hegyek mögött. Az W/ alkony bíborát lassan szürkévé oldotta az este. A lámpák már égtek s a hangszórók a vásár bezárd* sát hirdették. Nyolc óra volt. És még nem láttam mindent. Lassan, boldog örömmel sodort az áradat a Hősök tere felé. Félkilenckor történelmi esemény szemtanúja voltam. Láttam, elsők között, az első szélesvásznú filmet Magyaror* s%ágon. Ennyi élmény, ennyi érzés egy napra. Valami szé­dítő, őrjítő forróság tüzelte kedvemet. Az éj hűvös volt. Indultam a földalatti felé. És méa sokáig sirt utánam d Liget fái alól a rokkant, ősz öreg remegő hangú tárogatója. PATAKY DEZSŰ EGY KENDRA NEVŰ LENGYEL zongoraművész tizenhat hangver­senyt adott hazájának különböző városaiban, s ennek a tizenhat hang­versenynek teljes bevételét felaján­lotta magyar zeneművészek lengyel­országi üdültetésére. Az üdültetés a Magas Tátra legszebb üdülőjében, Zakopanéban történt. Zakopanét másnéven síparadicsomnak is neve­zik, ugyanis itt tartják edzéseiket, olimpiai előkészületeiket a sivilúg- bajnokság résztvevői. Ebbe a csodálatos üdülőbe kapott meghívást két miskolci művésztanár, Szűcs Ilonka és Pekker Zsuzsa is. A meghívás elsődleges célja pihenés volt, de a lengyelek fölkérésére a két művész hangversenyeket is adott. Liszt, Bartók és Kodály-műveket mutattak be nagy sikerrel. * A NAPOKBAN A HAZATÉRT Szűcs Ilonkával, a Miskolci Zenemű­vészeti Szakiskola tanárával beszél­gettünk. A szakiskola 4. számú zon­goratermében találtuk munkában el­merülve. Vizsgáztat és ő maga is hangversenyre készül. Sok a dolga, de örömmel beszél lengyelországi emlékeiről. — Anrtyi mindenről kellene be­szélnem, hogy hirtelenjében nem is tudom, mit említsek a sok szép él­mény közül. A Magas Tátra feled­hetetlen szépségei melleit ott sora­koznak a patinás lengyel városok — Krakkó, Csessin, — vagy ahogyan azt a lengyelek írják Cieszyn — és Bielskó számtalan szépsége. De min­denek fölött áll az a végtelen szere­tet, mellyel vendéglátóink fogadtak. A legszebb szobát és a legjobb ellá­tás kaptuk. Szinte kényelmetlen volt, hogy egyetlen zloty-t sem költ- hettünk. Mindent vendéglátóink, il­letve a Kendra-alap fedezett. Hogy ezt a sok szívességet viszonozzuk, meghívtuk a Krakkói Zeneművészeti Szakiskola tanári karát miskolci lá­togatásra és hangversenyszereplésré. Meghívásunkat örömmel fogadták es azonnal viszontmeghívással éltek. Megígértették velünk, hogy mi, a Miskolci Zeneművészeti Szakiskola művész-tanárai is ellátogatunk hoz­zájuk Krakkóba. A két látogatás idő­pontjában is megegyeztünk, s a meg! egyezés értelmében lehetőség nyílt arra, hogy még ez évben lássuk ven­dégül lengyel barátainkat, és ugyan­csak ez évben tegyünk mi is látoga­tást lengyelhonban. A LENGYEL FIGYELMESSÉGRE JELLEMZŐ, hogy 13 éves fiamat, Eötvös Pétert is meghívták Bielskó- ba, ahol egy orvoscsalád vendége­ként feledhetetlen két hetei töltött. Péter, aki egyébként fiatal kora da­cára már elismert zeneszerző, 1956- ban p nyerte meg a Bartók-verseny országos első díját zeneszerzésben, boldogan mesélte, hogy őt is felkér­ték két alkalommal önálló hangver­seny adására. A hangversenyt a bialskói zeneiskola rendezte és a 13 éves fiatalember mérhetetlen sikert aratott művészetével. Különösen sa­ját . művei tetszettek, ö is örömmel emlékszik vissza vendéglátóira és nem győzi meséim barátainak, isme­rőseinek a két hét emlékeit. * A BESZÉLGETÉS VÉGÉN meg­kérdeztem Szűcs Ilonlcát, hogy mi maradt meg benne a legszebb emlék­ként a kéthetes pihenésből. — Mindent összegezve, úgy érzem — mondta —, hogy a lengyel nép ba­rátsága, szeretete és ragaszkodása nemcsak nekünk, hanem az egész magyar népnek szólt. VÉKONY SÁNDOR Beszélgetés Sziics Ilonkával, a Lengyelországból most hazatért zongoraművésszel r Az egyik nyírfából ácsolt pádon egy sokat tapasztalt, kö­vérkés, mosolygó arcú, feketeruhás néni oktatta társnőjét, akin bizony nem nagyon látszott meg a vásári „titkok” tu­dománya. — Jegyezd meg mdgadnak, Borcsa — magyarázta a kövér —, hogy ahol sok embert látsz, oda nem érdemes menni, mert ott vagy isznak, vagy valami játékon bámészkodnak. Hiszen tudod, milyen a falusi nép? — Tudom, tudom — bólogatott Borcsa. — Hiszen mink is azok vagyunk, falusiak... — Jól van, hallgass. Mink már falusiak vagyunk. í— Hát a Rozi? Egy falusiak vagyunk Rozival. — Bolond vagy, Borcsa. Nem úgy. Nem csodálkozunk úgy, hogy azt higyjék rólunk, mink falusiak vagyunk. Megosztán mink öregek vagyunk, a játékhoz is, meg a borhoz is. Elég ringispilt láttunk már életünkben. Ha iszunk, akkor meg... Ismerlek, Borcsa, baj lesz? Még józanul se tudjuk az utat. No gyerünk, eleget ültünk. — De azért egy pohárral... ha siomjas leszel... Én nem vagyok szomjas soha, de te... Ugy-e akkor iszunk?... egy pohárral... — Jó, majd meggondolom még! És ők is eltűntek a forgatagban. * A játék-viilanyvasutnál annyi ember nyiizsgött tolong- (jt va, hogy képtelenség volt közelférkőzni hozzá. De miért magas az ember. A hátulsó sorokból is kitü­nően láttam a pici szerelvényeket. Csak a gyerekeket sajnál­tam. A csúnya, önző felnőttek elfogták előlük a kilátást, a játék minden gyönyörét. De egy pici szőke lány, bájos kisbaba-arcával odafura- kodott a korláthoz, ő közelről nézhette a vasutat. Mén a kor­láton is átbújt, hogy egészen közelről lássa a futkározó sárga villamosokat, hog'll haWa az a^n.nutakban a. ‘m.nhnh.pMair wu zött kanyargó, csöppnyi síneken robogó szerelvények csat­togását. Szőke haját elsimította homlokából és ágaskodva, magas­ra emelte fejét. Bájos, pisze orrát az üveghez szorította, on­nan csodálta önfeledten a száguldozó kis vonatokat. És semmi szép szóval, ígérettel nem lehetett elcsalogatni a játéktól.\

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents