Észak-Magyarország, 1957. április (13. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-14 / 87. szám

Taeftraap, 1937. áprflfe H.

fiSJEAKMÄGTARORSZAG

5

tv J;

H U V E S

Ahonnan hiányzik egy emléktábla

A MISKOLCI TANÁCSHÁZ-TÉ- REN két emeletes ház áll szemközt egymással, az 5-ös és a 16-os számú házak. Egyiken emléktábla hirdeti, hogy 1847-ben egy napig ott lakott Petőfi Sándor. A másikról hiányzik, egy emléktábla, amely Petőfi legmél- tóbb költőutódjának, József Attilának legközvetlenebb miskolci kapcsolatára emlékeztetne.

Ennek a kapcsolatnak kívülem már kevés az élő tanúja, s az a kevés — közte 1 Gergely Sándor író — sem Miskolcon él. Ezért~érzem kötelességemnek, hogy e kapcsolatokat felelevenítsem-. Teszem ezt azért is, mert József Jolán, Attiláról írt könyvében utalt ugyan arra, hogy az egykori miskolci Reggeli Hírlap is közölte a költő verseit, de arról, hogy Attila Miskolcon járt, ő sem tudott. Ez akkor derült ki, amikor — ha jól emlékszem, 1948-ban — József Jolán itt előadást tartott a költő életéről és költészetéről. Az előadás után a Korona szálló (a mai Avas szálló) éttermében egy fekete mellett beszélgettem, József Jolánnal. Elmondottam az akkor 19 éves költővel való megismerkedésem, első találkozásom történetét, meg is mutattam egy erről szóló írásomat és ő meglepetve közölte: Attila sohasem említette, hogy Miskolcon járt. Ha idejében tudott volna róla, feltétlenül megemlíti könyvében.

*

A MISKOLCI JÓZSEF ATT1LA- UTCA, ez a széles, hosszú külvárosi utca, jelképesen rejti magában a költő sorsát. Szélesen Ömlik a város felé, mint az egykor életet, jogot, szabadságot követelő proletártömegek, mint a költő hangtalanul is dübörgő versei, — de megszakad egy vasúti sorompónál, mint ahogy megszakadt József Attila testi élete a szárszói vasúti síneken 1937 december 4-e sötét-zimankós estéjén a vonat kerekei alatt, — a sorompó miatt, amit kom reakciós hatalmi rendszere állított élete útjába.

Ez az utca arról is nevezetes, hogy látta a költőt 1924 nyarán élete egyik fény- és reménysugaras időszakában, amikor azt érezte, hogy kezdik megbecsülni, értékelni és amikor nagy reményekkel készült Szegeden megjelenő második verskötetének kiadás sára. Ezen az utcán keresztül sietett a tizenkilenc éves József Attila az állomásról a városba, hogy versei közléséről tárgyaljon a Reggeli Hírlap szerkesztőségével.

Tudnunk kell, hogy a Reggeli Hírlap, Miskolc harcos baloldali lapja, akkoriban terjedelme, munkatársainak- létszáma, fővárosi és vidéki tudósító-hálózata, valamint irodalmi rovata tekintetében országosan is jelentős újság volt. Hasábjain megfordult a haladó szellemű irodalom csaknem minden országos jelentőségű képviselőjének a neve éppúgy, mint

a sokat ígérő kezdő íróké. Szerkesztősége Tanácsháztér 16. számú épületének négy földszinti udvari szobájában dolgozott. A lángeszű fiatal József Attila híréi Gergely Sándor, a lap akkori irodalmi szerkesztője terjesztette legbúzgóbban, ő ajánlotta József Attilát néhai Fazekas Sámuel főszerkesztő és néhai Damó Oszkár szerkesztő figyelmébe.

1924 EMLÉKEZETES NYARÁN itt tárgyalt József Attila verseinek közléséről a szerkesztőséggel, itt ismerkedtem meg vele és beszélgettem vele a kapualjban vagy kétóra hosz- szat. Tárgyalásainak eredményeképpen a Reggeli Hírlap közölte először — tisztes honorárium ellenében — »Nem én kiáltok« című második verskötete költeményeinek javarészét.

1924 augusztus 17-én jelent meg Csudálkozunk az életen, s ettől kezdve úgyszólván hétől-hétre követték egymást a József-versek a Reggeli Hírlapban, míg az Est-lapoknál — mint a költő panaszolta — hat hétig is hevertették egy-egy beadott versét.

Megfáradt ember, Tavasz van! Gyönyörű!, Szegény ember szeretője, Nem én kiáltok, Kövek, Miért mondottál rosszat nékem,, Üvegöntők, És keressük az igazságot, A számokról, Aki szegény, az a legszegényebb, Lázadó szentek, Itt egy fa, ott egy fa, Rög a röghöz, — így következtek a József-versek sorjában.

*

JÓZSEF ATTILÁNAK tehát van utcája Miskolcon, de tenyérnyi emléktábla sem hirdeti azt a közvetlen és életében jelentős szerepet játszó kapcsolatot, amely őt Miskolchoz fűzte. Hogy milyen jól eshetett József Attilának az az erkölcsi megbecsülés, amelyben az ország akkori legnagyobb vidéki lapja részesítette, azt hiszem felesleges is hosszan magyaráznunk. József Attilát már eléggé ismerték az országban, mégis sokat jelentett számára, hogy ez a lap is meghordozza nevét. Hiszen Miskolc ipari gócpont, s a proletariátus poétája itt, a szervezett munkástömegek között, a munkásmozgalom e vidéki fellegvárában joggal számított megértésre,

Mindenképpen indokolt volna, hogy a Tanácsháztér 16. számú épületen, amely történetesen szemközt áll a »Petőfi-házzál«, méltó emléktábla hirdesse, hogy József Attilát mély szellemi kapcsolatok fűzték Miskolc haladó társadalmához.

A József Attila irodalmi körben tömörülő szocialista szellemi front harcosainak egyik méltó feladata lesz, hogy ennek a közvetlen kapcsolatnak az emlékét megörökítse, megörökítését szorgalmazza és ezzel is lerója tartozását a proletariátus halhatatlan J költőjével szemben. 1

HAJDÚ BÉLA

Feledy Gyula: Kossuth beszéde. (Az 1848-as sorozatból.)

í íulIuíiíl b a. Jf/cifcr

földbirtokosnál kondásA juhász botjára tá- maszkodva áll, néz és hallgatja juhai bégetéseit. Kutyája, a Mester lába mellett ül, hunyorgatja a szemét és ő is csak bámul. A nedves füvön gyorsan haladnak a bárányok. így van ez mindig eső után, csak kapkodnak, m ért nem tudnak jóízűen beleharapni a zöld fűbe.

— Kié ez a sok juh?

■— kérdeztük a juhásztól.

— Enyém vóna, — válaszolt az öreg.

— Hogy tudott ennyi bárányra szert tenni?

A juhász felegyenesedett botjáról, mélyen a vándor szemébe nézett és úgy mondta:

...... Hosszú -nótája van

ennek kérem, de ha kíváncsi rá elmondom.

Élete történetével kezdte beszédét. Elmondotta, hogy az apja, nagyapja, de lehet hogy még annak is a szülei pásztorságból élt. Még a nevük is Juhász. Ő is kicsi gyermekkorától a nyáj körül nevelkedett fej. Iskolába sem járt, nem tud sem írni, sem olvasni. Legutóbb a fel- szabadulásig Bódi Ferencnél, a felsőnyárádi

kodott. Attól kezdve aztán a maga embere lett.

— Nem volt nekem- rossz a múltban sem, — folytatta Juhász bácsi. — Enni mindig volt mit, de azért ilyen mégsem volt mint most.

Tarisznyájából nagydarab fehérkenyeret húzott ki, s így mondta:

— Ilyet csak azóta eszem, mióta magam gazdája vagyok,

A juhairól még nem szólt?

— A háború után az

volt a jussom a nagyságos úrtól, hogy rámhagyott két bárányt. Ne- velgettem őket és az évről-évre szaporodott. De ezen felül vállaltam felébe is juhokat őrizni, s így mindig több lett.

— Azóta ennyi sok lett?

— Ja, ja.ha az mind meglenne amit felneveltem már, akkor el sem férne itt, ezen a pázsiton. Most is csak ebben az évben 70 darab van leszerződve.

— Aztán ha nem tud

számolni., hogyan tudja meg, ha hiányzik belő-, lük?

— Azt azért meg tu• dom olvasni, hogy meny* nyi van, még a pénzt is,, csak volna belőle sofa A számolásról jutott eszébe Juhász bácsinak, hogy nagyon elbeszélgette az időt, mert a bá- rányok messze elkalandoztak.

TTjnye a■ teringettét ^ neki, de elmen-, tek. A kutyájára szólta »Egy’ arra te Mester« — s Mester, mint akit a puskából kilőttek, csaholva szaladt a falka után, visszafelé terelte,

TÖRÖK ALFRÉD

JÓZSEF ATTILA:

A SZÁMOKRÓL

Tanultátok-e a számokat?

Bizony számok az emberek is, Mintha sok 1-es volna az irkákban. Hanem ezek maguk számolódnak ^ csudálkozik módfölött az irka,

Hogy mindegyik csak magára gondol, Különb akar lenni a többinél S oktalanul külön hatvány ozódik, Pedig csinálhatja a végtelenségig, — Az 1 ilyenformán mindig 1 marad És nem szoroz az 1 és nem is oszt.

Vegyetek erőt magatokom És legelőször is

A legegyszerűbb dologhoz lássatok, Adjátok össze,

Hogy roppant módon felnövekedvén, Az Istent is, aki végtelenség, Valahogyan megközelítsétek.

************, 9*********************************************************** ************************************************************

Kora őss volt.

a természetnek, nemcsak a fák levelét, a fűszálak karcsú derekát csipkedi meg, hanem — időnként — körülbástyázza a falvakat, a tanyákat a vend égmarasztaló sárral is. Nehezen mozog ilyenkor a kocsikerék, feszül a kocsitengely, izzad a fogat is — s dagad a szitkozódás aszerint, hogy ki miért mérges.

Taktaharkányhoz közel, Gábriel- ianyán is szapora volt a szó. Mérhetetlen. sártenger nyaldosta a házak környékét, az odavezető kitaposott gyalogjárót. Ezen a kitaposott úton tűnt fel két alak, akik Veller Jánosnak nagy gondot okoztak. Ahogy közeledtek, úgy nőtt a fiatalemberben a bosszúság, egy pillanatra sem a félelem. Mért ő nem félt. Jóvágású, jóivású legény volt, az ördög anyjával is bírókra kelt volna, ha úgy adódik, hát még ilyen két alakkal.

A birökrakelés ez esetben meggondolatlanság lett volna, azaz.; ?

Veller arca megenyhült, ökölbeszorított kezét nyugalomba helyezte és várt. Lesz, ami lesz — gondolta ■er-, de szembenézek veletek.

Sejtette, hogy miért jönnek, de nem volt biztos benne. Nyugodtan várakozott.

A hívatlan vendégek pedig egyre közeledtek. Az egyik köpcös, nagybajusz^ a másik hórihorgas. szélesszájú legény volt. Csak úgy feszült jóltáplált hasukon a mundér és vállukon a puska. A kakastoll is hetykébben hajladozott kobakjukon, mintegy előre hirdetve jólismert szavuk járását: Pofa »be!

Hertha valaki

ban alkalmazták mindezt, hanem •puskatussal is, mintegy ők

ifci ag, »i«aK

TÓTH

lIlMMIMMMIIIIIMIimMIHHimillllHNMMHMItMIMUIMmiMmilUIM«

Mindez lerítt a két fogdmegről, amikor Veller indulni akart befelé. A hórihorgas azonban nagyot kiált;

— Megállj csak, hé!

Úgy szállt a szava a rengeteg nagy határban a kis tanyai házak tövében, mint a magányos varjú káro- gása.

Veller megállt;

•— Idevaló vagy? •— szolt a másik.

=— Ide! — csattant keményen, bátran Veller hangja;

A köpcös ránt egyet a puska vállszíján, nincs ő ahhoz szokva, hogy valaki szemébe nézzen minden ijedelem nélkül. Megszokta, hogy általában reszkessenek előtte és alázatos legyen a szó, amit kérdéseire adnak. Nem is állhatta, már dör- rent a szava.

— Hogy beszélsz te, az anyád.. s

— Csak úgy, ahogy kell, — válaszolja Veller zavartalanul.

Szemben álltak egymással. A két pandúr indult volna tovább. A hórihorgas durván lökött egyet Velleren, aki jól beletenyerelt a sárba. A másik öblös szájjal nevetett. Úgy fordult vissza.

•— Ismerős vagy itt?

Veller oda se figyelt. A sárral volt elfoglalva.

A köpcös dühösen ordít:

— Nem hallod te, kérdeztem valamit?!

— Igen, nem hallottam.

A kfinrn* már pulykavörös a nupvus dühtől, lehalkított hangnm. kumnán.. nilloeó «szemeikkel.

szinte szűri aszót, amikor megismétli a kérdést:

Veller igennel felel.

— És... — húzza el a szót a hórihorgas. Egy pillanatnyi szünet.

— Na, de mindegy — gondolja meg magát. — Gyere csak te is beljebb.

S nemsokára Veller és a tanya többi fiatal legénye csendőrszurony kíséretében vonult a szomszédos falu irányába.

#

A község iskolájába vitték őket. Ott a környék fiataljainak színe- java volt együtt bezárva az iskola legnagyobb termébe. A padlóra szalmát szórtak. — Itt lesz a szállásunk

— gondolta Veller. — De nem sokáig

— tette még hozzá.

S itt kezdődik lényegében a történet, ami mosolyt csal az ember arcára, bár tudja, mennyi kín, szenvedés tapad azokhoz az időkhöz, amikor a fasiszták utolsókat rúgva menekültek, ahogy a lábuk bírta. A menekülés közben pusztítottak, raboltak, gyilkoltak, nem kímélve sem öreget, sem csecsemőt.

Noshát, ezekben az időkben Vel- lert és a többi fiatalembert is idehurcolták, hogy mint leventéket nyugatra kísérjék.

— Abból nem esztek! Meglépek én innen, ha beledöglök is, — határozta el magát Veller.

S meg is szökött.

Az igazat megvallva, nem volt könnyű dolog. Az ajtóban, az ablakok előtt őr állt, csőre töltött pusr kával,

— Más megoldás kell ide, =— gondolkozott erősen.

Munkához is látott. Először csak sóhajtozott, nyögött, majd mind hangosabban orvosért kiabált,

a ~ először gyanús szemmel z O* nézte, de olyan hűen játszotta a beteget, hogy aki ránézett, el is hitte. Ebben segítségére volt egy fanyarízű savanyú alma is, amibe, amikor lopva-lopva beleharapott, még a könnye is kicsordult.

A kopók azonban óvatosak voltak. Akit egyszer kezükbe kaptak, nem egykönnyen szabadult, hacsak élete árán nem.

Közel az iskolához lakott egy orvos. Idős, hajlotthátú bácsi. Azt hozták el ide. Az öreg ismerte Vellert. Az első pillanatban látta. Vellernek kutyabaja. De segített. Átlátva a helyzetet, néhány perc múlva kimondta a szentenciát. Beteg, méghozzá ragályos. Jó, ha megéri a i*eg- gelt.

A beteget az orvos a saját lakására vitette. Egy őr is ment velük, mert a gyanú még mindig nem oszlott el. A látszat kedvéért injekciót is kapott Veller, amiben ártalmatlan szer volt. Ezt is kibírta. Az őr azonban menekült, nehogy ő is elkapja a ragályos betegséget.

Persze, ki kellett jutni a faluból is. Saját lábán nem mehetett, mert ez azonnal felfedte volna a cselt.

Üzenet ment haza. Gábriel-tanyá- ra. Azonnal jöjjenek kocsival, mert Jancsi súlyos beteg.

Nosza, lett nagy riadalom A z egész család felkerekedett és útnak indult.

Kocsira rakták a »szegény bete» get« és megindultak vele haza.

Mint egy kis temetési menet. Veller a kocsin párnák közé ékelve, mozdulatlanul, lehunyt szemmel feküdt. Kénytelen volt végigjátszani, amit megkezdett, nehogy észrevegyék, hogy nincs semmi baja. ÉPP ezért még hozzátartozóinak sem mondott el semmit, ismerve az asz- szonynép természetét, közlékeny magatartását.

A felesége, édesanyja, sógora es mindenki, aki kísérte a kocsit, szentül meg volt győződve,, hogy a végét járja Jancsi. (Dehogy járta, alig bírta visszatartani feltörő jókedvét.) Úgy sírtak, hogy annál jobban már nem is lehetett. Amerre a községben elhaladtak, a kíváncsiskodók kijöttek a kapuba és mintegy maguktól kérdezték: ugyan kit temetnek? Egyik-másik már úgy búcsúzott Vél* 1 értől: nyugodj békében.

íltihnn a tiszta szobában az \jitnun ágyra fektették, sürögtek, forogtak körülötte. Jöttek a szomszédok, az ismerősök, jó egészséget kívántak, hozták a gyümölcsöt, húst, mások bort, pálinkát, kinek mi volt. A kevésből is szívesen adtak.- így telt el a délután. Estére már Veller is elfáradt a sok látogatástól, szívélyes baráti megnyilatkozásoktól: Jóízűen elaludt.

A hozzátartozók lábujjhegyen, jártak, nehogy megzavarják a beteg nyugalmát. El voltak rá készülve, hogy örökre itthagyja őket.

Reggel aztán nagy volt a megie»' petés. A halottnak elkönyvelt Veil«? János ágyában ülve, harsányan, jókedvűen, huncut mosollyal szólt a» éppen akkor helépő feleségének^ Anyu, adj egy kupicával abból szíverősítőből;

iS A kß Mk Jb 3