Észak-Magyarország, 1957. április (13. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-07 / 81. szám

Vasárnap, 1957 április ? fiSZAKMAGYARORSZÄG 5 MŰVÉSZET MEMENTO — Fogjak meg! Ez is rendőr! — üvöltötte egy a felbőszített farka* - hordából. S a felbőszített tömeg kórusban zúgta: — Fogják meg! Az újságíró menekült. Első pillanatban fel sem fogta, hogy őrá kiált­ják a »fogják megí«-et. Miért? Kit bántott ő? Kinek vétett? ... Öt éve leszerelt. Azelőtt hosszú évekig — úgymond — becsülettel dolgozott a megye és a város rendjéért, közbizt «mságáért. A tömegből sokan nem is tudták, kit kergetnek üvöltözve, botok­kal hadonászva. — Felakasztani! A menekülő öntudatlanul fordult be a legközelebbi sarkon. Össze- kuporodva beesett a legelső lakásba. A farkascsorda néhány tagja már a kaput döngette. Viaskodott a kaput védő öreg nyugdíjassal. A közel­ből állati ordítás, hiénák és sakálok diadalüvöltése hangzott: újabb ál­dozatot ejtettek. Pár pere múlva friss vércsík jelezte a cafattá vert sze­rencsétlen áldozatok útját. A friss vér szaga vonzotta a farkasokat. Otthagyták az ostromlott kaput. Az utcán tömegével álltak kíváncsiskodók, a szadizmus ingyenes látványában kéjelgők, ringyók, stricik, börtönből, frissiben kiszabadított bűnözők: újdonsült „polgártárs'-ok. Becsületes ember? Legfeljebb né­hány bámészkodó. Kis időre viszonylagos csend. Majd kilenc, talpig lopott fegyverbe öltö­zött, úgynevezett »nemzetőrökéből álló járőr jött az utcán. Avósokra. rendőrökre vadásztak. A hullámzó söpredékből előbujt néhány undorító féreg és szolgálatkészen kalauzolgat ta őket. Az egyik szajha megmutatta a házat, ahol az újságíró reszketett. Néhányan diadalordítással kísérték a járőrt. A »parancsnok-« — hirtelen szerzett hatalmának tudatában — fon­toskodva intézkedett. Beosztottjai feltúrták a pincét, padlást, a házban lévő lakásokat, ő pedig negyedmagá val az újságírót igazoltatta a kapu mögött. Értetlenül sillabizáJgatta az igazolványt. Ö ávósokat és rendőrö­ket keresett! Kereszt kérdése két tett fel, hátha valahol kibúvik a szög a zsákból. A házskutatók kényelmetlenül jelentették, hogy a házban »szö­kött ávós, vagy rendőr« nincsen. Ismeretlen férfi lépett be a kapun. — Mit keresnek itt!? — kiáltott erélyesen a fegyveresekre. — Mit akarnak maguk egy újságírótól!? Ezért az emberért én kezeskedem. Hirtelen elhallgatott a morgás. Pillanatnyi néma csönd. — Kicsoda maga? -— kérdezte végire meglepetten, hüHedezve a hir- tefen-kalapálí parancsnok. — Azzal maga ne törődjön! Menjenek a dolgukra! — válaszolt emez határozottan. A járőr tanakodott, hnmmogöit, aztán elténfergett sikeresebb kalan­dok után. Az újságíró pedig a leszálló este jótékony homályában továbbmene­kült, s csak kilenc napi bujdosás után, november negyedikén hajt­hatta először nyűge; tan álomra a fejét, amikor az utcán dübörögve járőröztek azok a harcikocsik, amelyeknek egyszer már — 1945 áprili­sának végén, az egyik berlini halál táborba n — életét köszönhette. BENEDEK MIKLÓS KÁLD1 JÁNOS: CSÉPLtiS, ESI ti Hazamenőkkel telt az este. Szelíd rezgéssel lobog a nyár. S a falu alján, ahol ülök, egy cséplőgép mélán orgonái. Milyen szép ez az esti festmény! Ezt csodálom, míg .a gép dúdol, s nefelejcskék hangja messze száll, és lerakódik, mint lassú por. Ezt hallgatom, ezt az örök dalt, mely győztesen száll föl és rezeg, s amelyet megőriz ősz és tél és tájaiban az emlékezet. Árad az enyhe félhomály már; A gép körül nagy, nyúlós por van, s abban, nőnek, majd elmosódnak a napszámosok, tizennyolcán. S mintha nem is kint, porban, estben, de a szívemben itt élnének, itt szórnák a kévéket, bennem, s itt zengne a gép is, s az ének. Mintha a sok szíj bennem futna, s raknák a zsákot, nőve, fogyva, félig-porban, belső holdiényben, s fel-felnézve a csillagokra. KOVÁCS LAJOS: ÁLOM.. A délutáni nyugalom édes» ajándékot hozott ezüstös ívű nagy folyó álmomon végig fodrozo ti Számtalan szigetet ölelt merészen, büszkén —= bold«.-au. Partján futottam, messze vitt Ezüstös ívű nagy folyam. .. .»Kanyargós partján — álom ez? fáradságot sem érezek — Keresem, honnan — merre megy Pehely ként visz a képzelet. Ahogy haladok, egyre szebb és tágabb lesz a láthatár hatalmasabb a nagy folyam — elvesz a túlsó partja már. Szomjúság kínoz, tiszta, víz oltja csak el a szom jam at megállás nélkül csak futok, pihenni nem, még nem szabad. Hátra tekintek — tiszta kép — ahol már jártam, Ismerem. Kanyargós partok közt követ a türelmetlen türelem, — Elöl az ismeretlen üj ez vonzza szívem — lel kémét amit a kék köpenybe bújt közeli végtelen temet. Felfedjük titkát, eljutok?,,, tovább visz újra a lábam, hol vagyok... szétnéztem... megyei egy Iélekzetre megálltam. Most hegyre visz az út sora Szívem nagyobbat dobban Tisztábban látom múltamat, s a távolt egyre jobban ...« Sokat kell mennem még. tudom Csak eddig jutott az álmom — Keresni, honnan—merre »“egy? S tudom, majd megtalálom. „A harcban nem szabad megállni...“ — Gondolatok Illés Béla: „Ég a Tisza“ című regényéről — ÜTUDY FERENC: cÁ LíLtilmi MLCLQJO-ttöi I95ti. KÉSŐ tavaszán néhány na­pon át estéről estére pár órát együtt tölthettünk — az írószövetség mis­kolci csoportjának két-bárom. tagja — Illés Bélával, a kiváló magyar íróval. Ezek aiz esték feledhetetlen, élményekben és tanulságokban gaz­dag beszélgetéseket jelentettek, szá­munkra. Mikor egyszer arról volt szó. mivel segítené ő is, mint annyi más neves vezető írónk a mi folyóira­tunkat, a Széphalmot, megígérte hogy elküldi nekünk Kun Béla elő­szavát, amelyet a magyar proletár- forradalom vezetője az ő »Ég a Tisza*- című regénye első — 1929-i moszkvai kiadásához írt, s amelyet mint a re­gényt sem — idehaza még nem ad­lak ki:;. Illés elvtárs aztán vala­hogy megfeledkezett rólunk. Az elő­szót a Szabad Nép közölte. Azóta, néhány héttel ezelőtt, megjelent a regény is. Első legális magyarországi kiadása ez, keletkezése után csak­nem három évtizeddel, s néhány hó­nappal az októberi tragikus esemé­Ött új kenyérért porol a traktor másutt vashengert szánt végig a kés, míg a szellem sok-sok magvetője asztala mellett a jövőbe néz. Szavak, képletek, számok világát kutatják csendben, alkotják renddé; könnyebb legyen a mindennap terhe, a szív, a szó váljon melegebbé. leesve lombikok halk susogását sok tudós mereng új varázslaton. Üj időknek új sorát formálni társsá szegődve hasad, az atom. Nem hátrál meg a törekvő elme. szívet zár-nyit, és ki tudja hány küzdelmes csatát vitt győzelemre a tiszta szándék és a tudományi Egészséges, merész hajtásai fakadnak a titkos jövendőnek, számotvető szép gondjaik között álmok lassan valósággá nőnek. Munkájukat nem mérheti mérték míg a napjuk, éjük egybe olvad. Az elismerést sohase kérték hitük: az élet, a jelen, a holnap! De miért is változott volna? Egyszerű volt, munkás élete volt, elve volt, — egy eszme törhetetlen harcosa, akkor szerették, akkor öt évvel ezelőtt szerettük. Csak úgy szerethetjük ma is, ha nem változott. Mert jöhet száz és száz vihar, — a becsület, az eszme, mindig megma­rad! Ö ezt szolgálja néhány évtizede, nem, neki nem kell megváltoznia. De az én lehajtott fejemre mosoly derült, — hej, mit is ér egy ember­séges szó! Néhány nappal későbben ismét ta­lálkoztunk. Véletlenül, — talán ma sem tudja, hogy láttam őt. A moziban történt, — ami már oly sokszor megesett, — egy nénike csak előrebukott székéről a nagy figye­lemben. Rosszul lett csupán? Meghalt va­laki? — döbbent az összeriadt em­berek ajkára. Valaki, vagy valakik felnyalábolták az élettelent, utat törtek a bámészkodó gyerekek meg a sokaság között, és kicipelték az udvarra. Levegő már volt, de ez ke­vés, mert a nénike tovább feküdt mozdulatlanul. — Meghalt valaki! — ordította egy gyerek, — a szürkületben bá­mészkodók gyülekeztek, — de ettől még senki sem lett jobban. Egy kocsi állt a mozi előtt. Négyen szálltak ki belőle. Közöt­tiek egy magas, sovány férfi, fekete hajjal, imitt-amott őszülő szálakkal. S odalép a tehetetlen bámészko­dókhoz: — Tessék, itt a kocsim. Csak ennyi, Semmi más. És csönd. Az emberek felkapják a nénikét, pillanat, és a kocsi elszáguld vele. De az ottmaradtak tovább bámul­nak. Találgatnak, kérdezgetnek: — Ki ez? Ki ez? Hadd áruljam el mindenkinek, akik velem együtt ott bámultak, — s találgattak, s akik mélyen ember­ségesnek találták ezt a kis epizódot : Ö volt az. találomra, — kába fejjel, felkavart lélekkel. Az ajtóban egy férfi áll. Magas, sovány, szembehulló fekete hajjal, — imitt-amott őszülő szálakkal. Hej, élet, be kár, hogy szállnak az évek! Talán öt éve múlt, hogy utoljára találkoztunk. Akkor én még fiatal, induló ember, s ő: tapasztalt vezető, száz, meg száz győzelmes hétköznap harcosa. Kezével most végigsimít a lehulló hajfürtökön. De ismerős mozdulat, hej, azok a kezek! Sokat megbámultam, az eny­hén görbe ujjak előttem örök me­inen tóvá váltak! A régi börtönfalak tudhatják csak igazán, mi történt azokkal az ujjakkal! Csak állok, — állok, újra meg­rohannak az emlékek, a közös mun­ka emlékei, — a tanítóm volt! S milyen! Nem, nem az ábc-ire. Becsü­letesnek lenni, hazát szeretni, a dol­gozó embert szeretni — erre taní­tott. — No, — üdvözöl. — hát hol vol­tál? Azt hiszed, az isten felvitte a dolgom, s már nem tudok pontos lenni? Ha nyolcra hívlak, nyugodt lehetsz, hogy már akkor itt is vár­lak! Ja, barátom, a kényelmesség rossz tanácsadó. Várok, állok, aztán elindul a szó, — miről is? — Hazá­ról, emberekről, tervekről, álmokról, — munkáról, közös dolgokról, a hét­köznap gondjairól. MINTHA csak tőlünk függne min­den. az egész ország, az egész nép sorsa. S így is van talán. Nem, nem úgy beszélgettünk már. mint ismerősök, — egyszerű frázi­sokkal: hogy vagy, de régen láttalak, hát a gyerekek? Nem, nem úgy. Egy vezető beszél, eggyel a sok kö­zül, — meghallgat minden véle­ményt, — ha kell, vitatkozik, ha kell, helyesel,, ha kell, korhol, vala- feloldódik bennem, a közvetlen sző, a bizalom légköre árad a kicsiny szobában szerteszét, ő nem változott pBöumí serrk Semmi az egész, — mondaná va­laki, — ezt minden embernek meg kellene tennie. S ez szentigaz. De nem a kis dolgokból lesznek-e a nagyok, — s bizony, az aprómun­kát szinte-szinte elfelejtettük! Hej, mit is ér az emberséges tett! OLDALRÓL még sokáig néztem a kocsijára sétálgatva várakozó veze­tőt, — s gondolkodtam, gondolkod­tam, — a szívem melegség ölelgette. Az elején azt kérdeztük: van-e hited? Akkor hirtelen úgy éreztem: ő volt a tanítóm, — hát volt, van és lesz hitem! Mert van példakép! Ö egyszerű ember, de az én sze­memben: nagy ember. Mert nem tu­dott ezer zivatarban sem megvál­tozni, mert nem is akart, nem is kellett, mert hite van, eszméje, amely, lám, embereket nevel igazra, s amely, láthattuk, legyőzhetetlen, Űjjongva, felszabadulva szaladtam el a megszokott helyre, — a »CSE­MEGÉBE«.. Ott álltak előttem az is­merős bútorok, a pult, amelyet oly sokszor támasztottam mámorosán. Önmagamat siratón, a poharak, ame­lyekét oly sokszor ölelgettem, — s a lányok, — Csöpi, meg az Anni, — akiknek fiatal, fekete szemébe oly sokszor bámultam felejtkezőn, olyan bolondokat álmodon, hogy egyszer talán még én is leszek fiatal. Rámmosolyogtak, s nyúltak az is­merős pohár' után. Akkor szólaltam meg: — Lányok, kapaszkodjanak meg, mert most olyat hallanak, amit tő­lem már nagyon régen hallottak! Kíváncsian, kissé megütközve néz­tek rám,, arcuk hamva, tüzes szemük melegített. Vagy csak én láttam így. S azt mondtam: — Lányok, kérek egy pohár szó­davizet! nyék után. Örömmel üdvözöljük Illés Béla új, légi könyvét, a magyar szo­cialista realista elbeszélő széppróza e fontos és úttörő állomását. A regény témája és mondanivalója: egy falusi és agrárproletár szárma­zású kommunista munkás. Kovács Péter .életútjának tükrében a magyar munkásmozgalom fontos szakaszai­nak (fcb. 1914—18-tól 1924—25-ig), eredményeinek és fogyatkozásainak, nemzetközi kapcsolatainak, ;jeluntő- ségónék szépirodalmi ábrázolása, re- génytriilógiában. Középpontja: a Ma- gyar Tanácsköztársaság. A MOSTANI kiadáshoz — talán túlzottan is szigorú — önkritikus utó­szót írt a szerző. Az bizonyos, hogy az »objektív esztéták« ma sem fog­ják művészi értékeit felismerni és elismerni. Az »Ég a Tisza« azonban nem nekik szól! Azok, akik úgyneve­zett »objektivitásuk« gőgjében méf cs.ak az érdeklődés természetes kí­váncsiságáig sem akarnak eljutni a szocialista művészet területén, azok elvesztették saját fejlődésük zálogát: az új iránti érzéküket. Hiába is pró­bálnék meg velük a lehetetlent: ér­vekkel orvosolni az intuíció, a fogé­konyság teljes hiányát. Mindenki- más azonban észreveszi, hogy az »Ég a Tisza« egyszerre mű­vészet is, meg vonzó, szépirodalmi formájú »történelmi lecke« is. Észre­vesszük, hogy egyszerűsége, közért­hetősége, mely szemléletmódjában is. nyelvében és stílusában is a néppel kapcsolja össze az írót: esztétikai érték. Hiszen — ahogy Gorkij taní­totta — az egyszerűség az igazi mű­vészet! Az utószóban Illés Béla úgy talál­ja, hogy akkor, amidőn regényét írta, a fomadalmi irodalom helyze­tének és fejlődési fokának szükség­szerűségeképpen. kevert háromféle módszert és stílust: bizonyos mér­tékig kalandos regényt írt, bizonyos fokig expresszionista volt, »és nem kis mért ékben értékes történelmi ok­mányok közreadója«. Mi, akik e re­gény cselekményének alanyai és kor­társai nem lehettünk, nem érzünk ebben semmiféle esztétika:' zavart. Számunkra a cselekmény mozzana­tai: történelmi anyagot jelentenek, eleven, de csak másodlagos élmé­nyekből szűrődött történelmi anya­got. Nekünk nem tűnik fel a módsze­rek és stílusok keverése. Legfeljebb: a különböző jellegű tartalmi elemek természetszerűen különböző jellegű formai vetületének érezzük. MŰVÉSZI vonatkozásban igen ér­tékesnek találjuk a cselekmény és a jellemek Jókai-asan bonyolult gaz­dagságát, az előadásmódnak és a szerkezetnek a Miikszátihéval rokon anekdótikussógát, fordulatossága t. Ezekkel válik regényirodalmunk né­hány legjobb és legsajátosabb nem- zeti-demokratiku $ hagyoméwys a szocialista magyar epikus irodalom szerves alkotórészévé Illés Béla tol­lán. A szocialista művészei — realista művészet. Reálista alkotás az »Ég a Tisza« is. Realizmusának politikai jelentősége és pedagógiai haszna ter­mészetesen nagy érték. De az ilyen szocialista tapasztalaton alapuló rea­lista gondolatíormálásnak megvan és méltánylást érdemel az : esztétikai becse és Íratása is. Való igaz: az »Ég a Tisza« ismeretében is a »Kárpáti rapszódiát« tartjuk Illés Béla leg­művészibb — legmelegebb, légváré-* zsosabb — regényéinek, s egyenlete­sebben megformáltalak ítéljük a »Honfoglalás« trilógiát is. Ámde ne feledjük: az »Ég a Tisza« volt Illés Béla első nagy írói vállalkozása (cikke, novellák, kisregények után) s nélküle írásművészete az említett csúcsokig nem juthatott volna. E csúcsok gyémánt haváról azonban megszépítő sugarak verődnek vissza az előzményre is! A REGÉNY főhőse és legjobb har­costársai: fölöttébb szerencsések. Szinte eposzhősként s talán nem is mindig helvénvalóan. jókedvű akasz­tófahumorral »ússzék meg« a csata­tereket. a börtönöket, az illegális kommunista pártmunka veszélyes helyzeteit. Gondolatban vitatkozni igyekszem e nagyfokú, s eszmei ha­tásában talán nem is mindig előnyös írói derűlátással. De szinte hallom Illés Béla érvét: amit ő itt leírt, így történt meg, legjobb barátaival, sőt — éppen vele. magával!... Ezzel az érvvel természetesen nem vitatko­zom, el kell hinnem! Szorítsuk meg Illés Béla . kezet, hogy az elmúlt tragikus hetek, hó­napok utáni oesudásunkiban éppen ezzel a régi regényével ajándékozott meg bennünket. S legyen benne e kézfogásban, hogy erőt, egészsége? és alkotó kedvet kívánunk neki ah­hoz, amit tőle, a tapasztalt mestertől méltán várunk: jelenünk, napjaink eseményeinek, mozgalmainak, az utolsó 12 év magyar munkásainak és kommunista embereinek nagymé­retű, regényszerű, példamutató, pár­tos ábrázolásához! Erre kötelezi őt saját mottója, melyet én is felírtam cikkem homlokára: Hidas Antal — Moszkvában élő magyar költő —- verssora: »A harcban nem szabad megállni!« »A FEGYVER, amellyel harcolunk — írja Illés Béla a regén}’- utószava.- ban — néha csak kimondott szó, néha leírt szó, néha gazdasági intéz­kedés, néha azonban fegyver, a szó­nak eredeti értelmében.« Hadd te­gyük hozzá: de mindenkor a meg­értés, a tapintat, a türelem, a figyel­mes meggyőzés szintén nem könnyen forgatható fegyvere is, hogy a csaták hevében ne önmagunkat és —- bár tétovázó, vívódó, de becsületes bará­tainkat sebezzük meg vagy ejtsük el# a valódi ellenség helyett !.;; gyárfás mm

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents