Észak-Magyarország, 1957. április (13. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-04 / 79. szám

Csütörtök, 1957. április 4.

ÉSZAKMAGTARORSZAc

7

■

ISMÉT A SZOVJET KATONÁK MENTETTÉK MEG AZ ÉLETÜNKET

A Lenin kohászaiból írják...

Mióta az eszemet tudom, csak dolgozom. Korán megtanultam, mit jelent mások szolgájának lenni. De nem tűrtem sokáig, pedig minden lábadozásomat, igazságkeresésemet pofonnal jutalmazták. 1943 júniusában hasonló és fiatalabbkorú munkásokkal szervezkedtünk. Fizetés- rendezést akartunk. Tudtuk, hogy a téglagyár — ahol dolgoztunk — kötve volt a gyermekek munkájához és reménykedtünk, hogy 'sztrájkunk sikerrel fog járni.

De csendőrszuvony és újra csak pofom várt miindannyiunkra. Állandóan jelentkeznünk kellett a csend- őrségen. Tizennyolc éves koromban — kijátszva az akkori törvényeket ■ kőművestanoncnak mentem, ahol ugyancsak keservesen, mindennapi ütlegekkel teltek a napjaim:

Az egész életem a felszabadulásig munkában és megaláztatásban telt el. Nagyon vártam a felszabadító szovjet harcosokat, mert tudtam, sejtettem, hogy valami jobb következik számunkra, a nincstelenekre.

Sohasem felejtem el: november 12-én láttam meg az első szovjet katonát Görömbölyöm, ahol akkor laktunk. Látták, hogy szegények vagvunk és biztattak: most már jobb lesz, mint eddig. Közvetlenül a felszabadulás után megismerkedtem az ifjúsági mozgalommal és beléptem a magyar kommunisták pártjába. Tudtam, hogy az egyedüli helyes út csak ez a számomra.

Dolgoztam én ezután is. De milyen másképpen. Munkámat megbecsülték, még tanulni is tudtam, párt is kólára javasoltak.

1950 óta a Lenin Kohászati Művekben dolgozom. Igyekeztem mindig a legjobb tudásomat adni, egészen októberig. Ekkor nálunk is, mint mindenütt, szétzúzták a párt- szervezetet és jogtalanul eltávolítottak bennünket, ismét vissza akartak taszítani abba a sorba, amely ikből megmenek ül tünk.

És ismét a Szovjetunió, a szovjet katonák voltak azok, akik megmentették életünket. Köszönet és hála azoknak, akik értünk vérüket adták, a mi boldogabb jövőnkért.

Szabó Imre

Lenin Kohászati Művek a 1 apany a ggy árrészleg kőműves.

— A parasztemberek is, és jómagam nem nagyon vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy újságoknak nyilatkozzunk. De április 4-e olyan nap, amely minden becsületes magyar embernek szívéhez közel áll.

— Miben látja a dolgozó parasztság helyzetét? — kérdezzük.

— Kezdhetném a földreformmal. Mindazokkal az intézkedésekkel, amelyek 1945 április 4-töl megvalósultak. Mondhatnék nagy szavakat, úgy gondolom, erre nincs szükség. Ezért legyen példa egy esemény. Engem megválasztottak több dolgozó társammal: »Mezőkeresztes és Vidéke Takarékpénztár« igazgatósági tagjának. A múltban is volt hitelszövetkezet a faluban. Tudvalévő. hogy oda nem olyan embereket választottak, mint amilyen én vagyok. Ott csak a nagygazdák és azok társai kerülték a vezetőségbe.

Említésrcméttó dolog az is, hogy az eüenii'orradalom ideje alatt azok a haladó gondolkodású pártonkivüli dolgozó parasztok, akik egykor a felszabadulás éveiben a haladásért szálltak síkra, megvetésben részesültek. Ugyan kinek az ideje következhetett volna, ha ezeket az embereket nélkülözték, — tette fel a kérdést.

Igen, Mezőkeresztes becsületes dolgozó parasztjainak ugyanazok a katonáik teremtették meg az élet feltételét, akik 1945-ben elhozták a szabadságot. Ezeik a szovjet katonák.

Az ellenforradalom leverése után újabb, szinte felbecsülhetetlen értékű megállapodások születtek Moszkvában a Szovjetunió és Magyarország között. Nyugodtan mondhatjuk, az egész szocialista tábor politikai és gazdasági fejlődése szempontjából. Szinte ujjongó örömmel olvassuk a sajtó hasábjait, ahol beszámolnak a magyar és szovjet párt- és kormány- küldöttségek által hozott és aláírt nyilatkozatokról. E közös nyilatkozat egyöntetűen tesz tanúságot a testvéri segítség és baráti együttműködés komolyságáról.

A közös megállapodások elsősorban a mi hazánk és népünk számára nagyjelentősqgűek. Újabb messzemenő segítséget kaptunk az októberi események, az ellenforradalom által okozott gazdasági nehézségek leküzdéséhez, hazánk szocialista építéséhez, nemzeti függetlenségünk megerősítéséhez. A közös nyilatkozatban az ellenforradalom értékelésében is örömmel olvastuk az egységes álláspont kialakítását. A nyugati imperialisták éveken át folytatott előkészítő munkáját elősegítette a vezetésben elkövetett hibák súlyossága, a párt belső bomlasztása, a reakcióval kötött segítség a párt megsemmiE napon ünnepeljük tizenkettedszer a magyar nép szabadságának napját. Oly gyorsan elsuhant felettünk ez a 12 esztendő! De amit alkottunk c rövid idő alatt, az mind maradandó és ékes hirdetője dolgos kétkarúnknak. Mégis be akarták mocskolni munkánk dicsőségét, s vissza akartak bennünket taszítani abba a sötét verembe, amelyben évszázadokig nyögtük a szolgaságot és jogtalanságot. Aki át tudja érezni, honnan indultunk el és — a nehézségek ellenére is — hol tartunk, ma, az értékelni tudja azt a baráti segélynyújtást is, amelyben e 12 esztendő alatt kétszer is részeltetett bennünket az, aki letörte kezünkről a bilincset — a szovjet nép állama s annak dicső fiai.

Nehéz alapokat élünk. De él a párt, amely erősebb, mint volt valaha, érvényesül a proletariátus diktatúrája, soha jobban, mint ma. Szilárd elhatározásunk, hogy őrködünk a párt tisztasága és egysége felett. Munkával, okos szóval küzE meghatározásból kiindulva* természetesen megjelölték azt a politikai irányvonalat is, amely a jövőben gátat vet a hasonló imperialista törekvéseknek. Mi is meg vagyunk győződve, hogy minden becsületes, hazáját szerető kohász örömmel üdvözli azt a segítséget, amit a tárgyalások nyomán kaptunk, mind gazdasági, mind politikai vonatkozásban. Az a testvéri segítség, amely a kohászati nyersanyagok mérhetetlen sokaságát illeti, számunkra azt jelenti, hogy nehéziparunk újból teljes lendülettel üzembe léphet és termelvé- nyeivel meggyorsíthatja szocialista iparunk és mezőgazdaságunk fejlődését.

A Szovjetunió ezeken a tárgyalásokon, mint már a felszabadulás óta több ízben, újból bebizonyította ti tvéri segítségét. Azon túl, hogy a szovjet hadsereg lehetővé tette, fogy népünk elkerülje a katasztrófát, megvédje szabadságát, most gazdaságilag segíti hazánkat, nagy ügyünk a béke megvédése, a szocializmus építése érdekében.

ígérjük, hogy soha többé nem leszünk hálátlanok e hatalmas segítségért.

Sebestyén János, a Lenin Kohászati Müvek darvahengerdéjenek üzemvezetője,

dünk és kíméletlenek leszünk azokkal szemben, akik utunkat állják. Dolgozó bányászainkkal megértetjük, hegy jobb életünknek kizárólag a több és jobb munka lehet az egyetlen útja, megértetjük velük, hogy a mi politikánk az egyedül helyes és igaz politika — bármit híreszteljen róla az ellenforradalom —, mert a magyar nép ügyét szolgálja. A munkások, parasztok és a haladó szellemű értelmiség jobb jö- vőjén fáradozunk. Nem is lehet ez másként, hiszen olyan állambon és olyan törvények szerint élünk, amely más utat nem ismer.

E gondolatok jegyében kívánunk a megye valamennyi dolgozójának jó egészséget, fáradhatatlan erőt. Szilárdan álljanak a párt, a kormány mellett, hiszen célunk azonos: békében, boldogságban élni!

Éljen a dolgozó magyar nép!

Éljen a magyar és szovjet barátság!

Frigyik Sándor

az MSZMP intézőbizottságának tagja

M álla bánya.

Csak lobogj te zászló!

Ünnepi díszbe öltöztették Sárospatakon is a házakat és az utcákat.

estet. El lágyult az emberi szív,

Nagy Lajos

mezókeresztesi dolgozó paraszt nyilatkozik

Vörös és nemzetiszínű zászlókat lobogtat a tavaszi szellő, hirdetve, hogy szabadok vagyunk immár 12-ik éve.

Az évforduló alkalmából a sárospataki MSZMP-szervezet, külön ünnepi előkészítő bizottságot hozott létre.

— Azt akarjuk — mondotta Tóth Gyula elvtárs, a pártszervezet titkára —, hogy hazánk felszabadulásának évfordulóján minden sárospataki dolgozó ünnepeljen és emlékezzen, hogy élt, mit kapott a fel- szabadulástól, a népi demokráciától.

Április 3-án a kultúrotthonban rendezték meg az ünnepi műsoros

O R K O DOM...

Legnagyobb örömünnepem, aminek életemet, ennberségemet köszönhetem, április 4., a felszabadulás ünnepe. Mint az egész országban, a hozzám hasonlók tízezrei v vártuk azt a napot, amikor a íel- . szabadító vörös hadsereg hős katonái örökre megsemmisítik az évszázadokig tartó jármot.

Ebben az időben a Lenin Kohászati Művekben dolgoztam, ahol a fasiszták felszedték a gépeket, ösz- szeírták az embereiket, hogy kiszállítsák őket nyugatra. Ezek között az emberek között voltam én is. Mondanom sem kell, hoev sehová nem mentem. Mi már 1944. december 7-én elkezdtük a romos gyárudvar takarítását és rögtön munkához is láttunk. Egy marógépen dolgoztam, amelyet energiahiány miatt a szovjet katonák hajtottak

estet. El lágyult az emberi szív, amikor a népi zenészek egész hada a szovjet és a magyar Himnuszt játszotta. A beszéd közben azonban összeszorultak az öklök, amikor az előadó az ellenforradalmárok sötét céljairól, terveiről beszélt. A kemény, harcias tekintetekből azt olvashattuk: nem, soha többé nem ismétlődhetik meg október 23. Az előadás végén az ünneplők megnézték a Budapesti tavasz című filmet, amely emlékeztette őket arra a harcra, melyet a szovjet katonák vívtak a magyar nép felszabadulásáért.

A hála és a szeretet jeleként az állami és társadalmi szervek április 4-én megkoszorúzták az elesett szovjet katonák hősi emlékművét.

kézzel, így ismertem meg őket munkálkodva, dolgozva értünk.

Már akkor tudtam, hogy vége annak a világnak, amikor 28 filléres órabérért — amely körülbelül 1 kiló kenyér árának felelt meg — dolgoztunk a mások zsebére.

A Szovjetunió szüntelen támogatását irántunk állandóan éreztem és érzem most különösen, amikor szinte másodszor is visszaadták nekünk az életünket, s ami még annál is drágább: a hazánkat;

Most a gyárőrségben vagyok és hai*cos munkatársaimmal őrködöm, hogy soha többé ne jöjjön vissza az ellenforradalomnak még csak a lehetősége sem.

Morcsák Gyula a DIMÁVAG Gépgyár déli szereldéjének lakatosa;

sí lésére.

Munkával és okos szóval a holnapért!

A HUTAI TEMETŐT szegélyező verőfényes szerpentinúton autó áll meg. A reggeli napfény magas, harminc év körüli, jól öltözött férfit, mellette egy fiatal asszonyt és egy szöszke kisfiúcskát ölel át meleg szeretetével. A Horn völgye felöl fúvó enyhe áprilisi szellő kedvesen borzolgatja hajukat, mialatt, a család lassan lépked a hegyoldali kis temetőben egy régi, lizenkéteszten- dős sirhalom felé.

— Megérkeztünk! — szól a családfő és hangja elérzékenyül. — Itt vagyunk, kedveseim, — szól, s szeme a vörös kopjafa aranyló betűit olvassa. Vaszilj Petrovics Zsivroskin neve régi történet emlékeit kavarja fel lelkében.

A Nap mintha elborulna, a Kerekhegyet, a Máktető csúcsát, a távoli bérceket őszvégi köd üli. A Horn felől csípős, északi szél söpri a völgyeket és a faluban szürke egyenruhás katonák mulatnak.

*

... BERCITŐL sírva búcsúzott édesanyja. Reszkető kezeivel magához szorította egyetlen gyermeke arcát, mintha sohase akarná elengedni. De hiába! Éjszaka a kisbíró kidobolta: minden levente köteles reggel hét órakor a községházán, háromnapi élelemmel felpakolva, jelentkezni. Hogy hová viszik őket? Senki sem tudta. A jegyző úr szerint Németországba, a bíró viszont azt mondotta, hogy Miskolc alá, az oroszok ellen.

Fájón tekintett vissza szülőfalujára az a harmincnyolc ifjú, kit Ficzere tanító úr — mint leventeoktató — kísért a teherautón, hogy a parancs szerint Egerben átadja őket a visszavonuló németeknek.

De német tervez, — gépkocsi végez *— mondta az Élet, mert az oszlai őrház után többször is megálltak motort hűteni. Hutát már nem is tudták elérni, végképpen megmakacsolta magát a teherautó.

Megálltak.

3 HORNVÖLGYI TÖRTEMET f

■*1

Csakhogy pihenés után a tanító a szakászparancsnokságot átadta a módosgazda fiának, Kerekes Lajosnak, azzal, hogy neki újabb szolgálati utasításokért sürgősen vissza kell térnie Bükkaljára. Ezután kerékpárját a teherautóról leemelve, elkarikázott vissza a völgybe. A fiúk érezték, valami nincs teljesen rendben! Távolból időnként halk dübörgést hozott a szélroham. Valahol ágyúztak.

HOL EZ elmaradt a menettől, hol az, de folytonosan gyérült a kis csoport.

S Hutától néhány kilométernyire Berci is megemberelte magát, ő pedig tovább nem megy. Otthon özvegy édesanyja várja, a kis ház, a kertecske.

Az országút egy partoldalon húzódott éppen, a part feletti kis dombocskán magányos ház fehérlett.

Berci lemaradt.

A házban egy élő lelket sem talált.

Kint időnkint német motorkerékpárok száguldoztak, egyesek a háznál meg is álltak, így Berci biztonságosabbnak találta, ha a ház oldalához ragasztott kis pajtában húzódik meg.

Fáradt volt, behúzódott a dikó alá. Decemberben a hegyekben korárt besötétedik.

Elaludt. Álmában otthon járt. — Édesr íyjához bújt, olyan jó meleg van a karjai között.

De mi az?

Ki beszélget a háta mögött?

Felriadt.

Igen! Semmi kétség. Ezek valóságos emberi hangok.

Ijedtében még ^»«ebbre kívánkozott a félelemtől, hidegtől vacogva, fázósan gubbasztott rejthelyén, mialatt a házban négy szovjet katona

kapcsolatot keresett ütegével, melynek tüzét kellett irányítaniuk az északra húzódó, kőből épített mellvédekre.

Rövid idő múlva megszólaltak a Katjusák, vijjogó lánggal csapva az irányított pontokra.

De baj történt.

AZ ÜTEp és a megfigyelőállomás között az Összeköttetés megszakadt. A telefonvezeték valahol megsérült.

Az egyik szovjet katona eltávozott a házból, felkutatni és megjavítani a hibát.

A katonák hangos hallózása és próbálkozó hívókiáltásai a telefonba kihallatszottak a házból.

Csak így történhetett meg, hogy talán még negyedóra sem telt el, mikor két német páncélozott gépkocsi állt meg a part alján az úton. Fegyveresek ugráltak ki belőle és csakhamar körülfogták a, házat. Lehettek vagy húszán.

Az első géppisztolysorozatok eldör- renése pillanatában vette észre a telefonos, hogy a kancsolat az üteggel ismét visszaállt. Ám új irányításra már nem volt lehetőség. Vaszilj Petrovics Zsivroskin és egy másik harcos az ablaknál guggolva, viszonozták a lövéseket, amíg a telefonos saját megfigyelőpontjukra kérte a tüzérség megsemmisítő tüzét.

— Meg vannak őrülve? — hallatszott az ütegparancsnok hangja a drót másik végéről.

— Nem. parancsnok elvtárs, de inkább haljunk meg, mint élve a fasiszták foglyai legyünk! — volt a válasz.

Az első találat közvetlen közelükbe csapódott le, a házikó hátsó oldala nyomban leomlott, részben a légnyomástol, részben az iszonyú

rázkódástól. Zsivroskin ekkor fedezte fel a pajtát. Gyorsan átugrott ide, hogy oldalról, meglepetésszerűen tüzeljen fegyverével a támadókra. De a hajnali derengésbe valamibe beleütközött. Üjabb hatalmas csattanás, Zsivroskin hasravágódott. Mire szemét ismét kinyitotta, a házikóból már semmi sem maradt, csak egy magányos kéményfal omladéka.

A NÉMETEK diadalmas kiáltásokkal rohamra indultak a holtak ellen.

De Zsivroskin őrmester karjában egy 15 éves vézna fiúcskával, már a töltés végén szalad az erdő felé. Mikor a németek észreveszik, tehetetlen dühükben vaktában utána lövöldöznek.

Már-már elérte az erdő első fáját, mikor lapockájában erős ütést érez. Majdnem elzuhan. De nem! Fogát összeszorítva, fut tovább, karján a gyerekkel. Már nem látja a derengő reggelt, a hutai erdőket. Szeme előtt néhány másodpercre minden elsötétül, hogy utána Rosztov képe csillanjon előtte fel. Igen! Az ott Sonja, a felesége, ki tanítványait búcsúztatja és a Petrovka sarkán most fordul be Surik, a kisfia. De nem! Két sírhalmot lát egymás mellett. 1941- ben meghaltak a város ostroma alatt. Meghaltak?... Hát nem élnek? ...

*

HIDEGET ÉREZ homlokán. Szemét felnyitja, falusi házban van. Agya mellett öreg nénike ül, jobbra tőle egy szovjet törzsorvos áll.

— A ... a ... fiúcska ... hol van?... — kérdi. Fel akar ülni, de nem sikerül, visszahanyatlik.

•— Nyugodjon meg, Zsivroskin elvtárs! — válaszol a törzsorvos. — Ahogy Önt az erdőben megtaláltuk, az eszméletlen fiúval, mindkettőjüket behoztuk ide Hutára, ebbe a magyar faluba, ön két napja fekszik, azóta a gyermeket hazavittük édesanyjához. Otthon van, nincs Semmi baja. Egyébként ezt küldik önnek:

Zsivroskin fáradt mozdulattal oldalt hajtotta a fejét.

Egy füzetlap és egy fénykép.

A füzetlapon kezdetleges betűkkel valami magyar szöveg van, alatta a tolmács fordítása: »Köszönöm Neked fiamat, hogy visszaadtad, Berci édesanyja.«

És a fényképről egy vidám tekintetű asszony és egy szöszke kisfiú nevet az őrmesterre.

— Mint Sonja és Surik — suttogja elhaló hangon a haldokló. — Tegye törzsorvos elvtárs ide a mellemre ezeket is... és kérem ... — itt már hangja alig hallatszik a kicsiny szobában. a törzsorvos fülével egészen a haldoklóhoz hajol, hogy végkiván- ságát megjegyezze — kérem ... evvel a kis írással és ezzel a fényképpel ... temessenek együtt el.

A törzsorvos szótlanul bólint, mit is válaszolna?

Nincs már kinek.

Csak az öreg néniké feltörő zokogása töri meg a szoba egyhangú csendjét.

*

— így történt, kisfiam! Annak az embernek a sírja előtt állsz most, akinek köszönheted, hogy Atyád és ... és most te is itt lehetsz velünk — feiezte be a férfi visszaemlékezését. És a tavaszi napfény töretlen fénnyel verődik vissza Vaszilj Petrovics Zsivroskin arannyal írott nevén.

VALAHONNAN a távolból a hegyoldalról egy gulya békés kolomp- csilingelése hallatszik ...

RÉTHLY GYÜLÁ