Észak-Magyarország, 1957. február (13. évfolyam, 26-49. szám)
1957-02-23 / 45. szám
Á SZOVJETUNIÓ VÖRÖS HADSEREGÉNEK SZÜLETÉSE NAPJÁRA EMLÉKEZNEK *“* ..........“**.......*............................................................................ , ................................................................................... A harcban nincs megállás En is szolgáltam Pavlánszky Lajoi bácsi, a diósgyőri acélöntődé régi szakmunkása. Hatvanhárom éves már és mégis mily erősnek, egészségesnek látszik:' A széles vállai, izmos karjai csak úgy feszülnek a munkásruha alól. A legtöbb ember ilyen korban már nyugdíjba megy, de ő nem, a világért sem tudna otthon maradni, tétlenkedni a hosszú napok alatt. Bejár még ma is mindennap dolgozni. A fiatalokat tanítja, neveli a szakma művészetére. A történelmi eseményeket, amit itt közreadunk, a minap mondotta eí. — 1914. december. Emlékezetes dátum. Fiatalságom teljében voltam, s már kiküldtek a frontra, a pokolba. Azt sem tudtam, kik ellen fogok puskát, dehát mese nem volt, menni kellett. Kezdetben, mi tagadás, megmondom úgy, ahogy volt, féltem és mindig azt vártam, mikor lyukassza ki a bőröm a golyó. Később aztán rá sem hederítettem, fütyülhettek a srapnellek, ahogy akartak. — Melyik részén volt a frontnak? — Kárpát-Ukrajnában. Igaz, nem sokáig, mert 1915 tavaszán Strijnél bekerítettek bennünket az oroszok, s mintegy 3600-an fogságba estünk. — Hová vitték innen? — Először Ufába, majd Omszk- ban lágereztek be bennünket. — Mivel foglalkoztak ott? — Voltam én favágó, lóetető, házmester és dolgoztam a mező- gazdasági gépgyárban is. — Nem vágyott haza? — Dehogynem. Csakhát nem lehetett hazajönni, közben kitört a forradalom. Egy hét alatt több mint 12.000-en csatlakoztunk az orosz munkások felkeléséhez. Amikor győzött a forradalom, megint csak nem jöhettünk haza, mert a fiatal szovjet államot megtámadták az intervenciósok. Kolcsakéknak például sikerült is 1918-ban megszállni Szibériát. — Na és a vörösök? — Mi erőt gyűjtöttünk az offen- zivára. 1919 július 12-én mentünk ellentámadásba és decemberre már egészen Vladivosztokig zavartuk Kolcsakékat. Kolcsakot magát is nyakoncsiptük. Irkuckban, ahol két kínai vörösgárdista lőtte agyon. Ezután sokáig állomásoztunk Krasznovajkjában, itt adtunk őrséget. 1920 augusztusában pedig Moszkvába vezényeltek katonai iskolára. Egy év után a vörös hadsereg hadnagyává avattak. De alig fejeződött be az iskola, azonnal mennünk Kellett Tom- borsz^ba, felszámolni Antanov Gyenyikin utódjának bandáját. Amikor ezzel is végeztünk, akkor kaptam meg az ukázt, hogy hazajöhetek. — örült-e neki? — Hogy őszinte legyek, nagyon vágytam már haza. De maradtam is volna, miután megtudtuk, hogy Magyarországon vérbefojtották a Tanácsköztársaságot. — Milyen volt a helyzet, mikor hazajött? — A fehér terror talán akkor virágzott a legjobban. Nekem is hónapokon át minden másnap jelentkeznem kellett a rendőrségen. Megbélyegeztek a munkahelyemen is. Éveken keresztül 10 százalékkal kevesebb bért kaptam, mint a szaktársaim, pedig ugyanazt a munkát végeztem én is. Amikor megkérdeztem, miért teszik ezt velem, azt vágták a fejemhez: „mert kommunista vagy és nagy a pofád!” Mily jó volt 1945-ben fellélegezni és megszorítani a szovjet vörös katonák kezét. Szabadnak lenni! Mondtam is a szovjeteknek: tik nekem csak a kölcsönt adtátok meg, mert én is ott voltam, mikor a ti szabadságotokért harcoltunk... Kis szünetet tartott Pavlánszky bácsi, s majd így folytatta: — Októberben már azt gondoltam, vége mindennek, hogy ismét visszaállítják a kapitalizmust. A vörös gárdisták azonban megint eljöttek. komolyan mondom, restellem. hogy gyávák voltunk. Nade, nagy tanulság ez, okulnunk kell belőle! Elhallgatott az öreg harcos, szava azonban még mindig ott duruzsol a fülemben. Mily bátran mondja, mintha csak ezt fejezné ki: nézz előre elvtárs. szorítsd meg a fegyvered, mert a harcban nincs megállás! (t) 1917 OKTÓBER 21-1921 MÁRCIUS 20 Három év nem nagy idő egy ember életében. A forradalmi években azonban a történelem három évről is jelentős mozzanatokat mutat, emberit, megrázót, szépet, jót és sok más egyebet. 1916-ban készült az a fénykép, amely itt fekszik az asztalomon. Két fiatal magyar »vöröskatonát* ábrázol. így örökítették meg egymást embertársi szolidaritásból. A fénykép mellett a három év története, helyesebben történelme, amit az első orosz hadsereg vívott a munkásosztály és a dolgozó parasztok hatalmáért. A megsárgult levelek történelmi lapjait olvasva minden különösebb nehézség nélkül eljutunk Turkesz- tánba, a JCVI-ik ezred egyik szakaszához, ahol Szabó Miklós tisza- prügyi, Kiróna János pestmegyei, Darabos István és Kovács Sándor mezőleeresztesi magyar 1917 október 21-től 1921 március 20-ig hősiesen helytállt. A helytállásról, a bátor tettekről 1919 egyik hónapjában turkesztáni látogatása alkalmával Lenin is megemlékezett és magához hivatta a katonákat, köztük Kovácsékat is. Mélységes háláját és köszönetét fejezte ki minden harcosnak és annak a 62.000 magyar katonának, akik Kovácsékkal együtt segítették megvívni az orosz proletariátus harcát. Vörös zászló a kézben és az ötágú csillag ragyogott a sapkarózsán. Egykor ők áldozták életüket és vérüket az orosz proletariátusért, 1945-ben és az elmúlt hónapokban pedig az orosz föld gyermekei adták életüket a magyar nép szabadságáért. A történelem forgatókönyve, amely idézi az akkori eseményeket, tele dús emlékekkel. Ezek között az emlékek között van olyan, amely szívbemarkoló, s a mai szemmel nézve, különösen a mi fiataljaink előtt ismeretlen. A harc során elesett hősöknek vérétől lett vörös az a lobogó, amely a nemzetközi munkásosztály színe, zászlaja. A francia, német, olasz, magyar, cseh, a világ majdnem minden nemzetének harcosai ott voltak, magasra tartva e szent lobogót és félelem nélkül verték szét a turkesztáni fronton Buhara városa környékén Kolcsak, Gyenyikin fehérgárdista hordáit. Ezer sebből vérzett akkor az orosz föld, de szeretettel magához ölelte mindazokat a katonákat, akik fegyvert fogtak az orosz proletariátus mellett és aranybetűkkel a Vörös Hadseregben Elmondta: Gy. Tóth József, 64 éves ongai lakos yt monarchia had- ser ege ben szolgáltam, amikor 1916 június 18-án a cári naáerpk fogságába estem. Litvániába vittek, ahol 1918 február 12-ig fogolytáborban voltam. Az Októberi Szocialista Forradalom néhány hónap alatt végigsöpörte egész Oroszországot. Engem a forradalmi események. Litvániában értek.. Sok tapasztalatot merítettünk a magunk számára a forradalomból. Február 12-én bevago- niroztak és Szibériába vittek. Útközben az egyik városban meghallgattuk Lenin elvtárs beszédét, amelyet a néphez intézett. Ott láttam először életemben Lenint. Olyan beszédet még soha nem hallottam. Beszélt a népről, nehézségeinkről, az új életről, az intervenciósok elleni harcról és sok minden másról. Röviddel utána elhatároztam, hogy belépek a vöröshadseregbe. Lenin kabátja alá húzódom és fegyverrel harcolok a munkásparaszt hatalomért, s majd a győzelem után fegyverrel térek haza Magyarországra. így leMem vöröskatona. fYJ agyon szerettem baj társaim között lenni. Igaz, ők is szerettek engem, gyakran ölbekaptak és úgy vittek eböaelni magUK- kal. 1918 májusában a Kolcsákkal összejátszó Ma&aryk és társai aKnamunkája eredményeként a Szibériában lévő cseh hadsereg fellázadt és a szovjet hatalom ellen fordult. A mi ezredúnk is harcba- szállt velük. A harc közben haslövést kaptam és az ellenforradalom fogságába estem Novonikoiajevnél. Később a vörös hadsereg más alakulatai, a fűtőházi dolgozókkal közösen nyolc napi kemény ütközet árán visszafoglalták Novonikolajevet. így szabad lettem én is, s újra beálltam az ezredbe szolgálni. Egy ideig mint városi rend- fenntartó, majd 1919 tavaszán nagy ellentámadásba mentünk a fehérek, a franciák, az angolok ellen. Nagyszerű csatákban vettem részt. Nem egy esetben kézitusás közelharcot vívtunk. Ha a fehérek ezren voltak és mi csak százan, akkor is levertük őket. Rettegett a vöröskatonától az ellenség. A front törvénye az volt: »•aki nem velünk, az ellenünk«. Noha az angolok és a franciák kirabolták a gazdag mesés Szibériát, mi elhatároztuk, hogy felszabadítjuk. Győzelmeink során hatalmas területeket szabadítottunk fel, de sajnos én újból megsebesültem. 1919 márciusában lábszárlövést kaptam. Irkuck- ba kerültem kórházba. Felgyógyúlásom után Irkuckban hathónapos pártiskolát végeztem, ahol Marx, Engels, Lenin írásait tanulmányoztuk. Az itt tanultakat nagyszerűen felhasználtam az életben. Feleségem és kisfiam utáni vágyam 1921-ben hazahozott. Szerettem volna családomat odavinni, de erre nem volt lehetőségem. A szovjet honban eltöltött éveimre mindig büszke voltam és büszke vagyok rá ma is. Emlékeimet gyakran felidézem és el-elmondom magamban: mily nagyszerű volt vöröskatonának lenni, fegyverrel harcolni a szovjet hatalomért. óleső érzés volt a minap beszélgetni szovjet katonáikkal Miskolcon. Ök most a mi életünket mentettéli meg a fehér terrortól, én 1919-ben harcoltam az oroszországi népek szabadságáért, ők most másodszor hullatták vérüket a mi szabadságunkért. írták be nevüket a munkásmozgalom történelmének lapjaira. Ez a három év Kovács Sándor életében olyan, amellyel nem mindenki dicsekedhet. Olyan amellyel kimagaslik az emberek közül és büszkén mondhatja: ott voltam a világ első munkásosztály-hatalmának születésén, ringattam annak bölcsőjét és nem a dajka dala, hanem a tűzfegyverek ropogása közben. Akkor edződtem meg és lettem azzá, ami ma vagyok. Sem Kolcsak, sem Gyenyikin fehér- gárdistái, sem mások, az intervenciósok nem tudták megtörni ezeknek az embereknek a bátorságát. Ugyanolyan bátran harcoltak, mint a szovjet hősök a második világháborúban a fasiszta bandák ellen. A szovjet katonák az emberi humanizmus legmagasabb fokát mutatták, erről minden miskolci meggyőződhetett az októberi események idején. Az embertelenség után persze ők sem tehettek mást, a gyalázóknak csak fegyverrel válaszolhattak. Kovácsék így harcoltak a szovjet honban és nemcsak a földet, a házat, a sztyeppét, holdainak millióit, a bakul olajkutak százait védték meg, hanem megvédték az egész nemzetközi munkásosztály szent ügyét. Téli estéken, amikor va- fcogtatóan fütyült a szél, hordta a havat, s jégvirágokkal hímezte tele ablakunkat a fagy, a vörösen izzó „masina” köré telepedtünk. Még napvilágon elköltöttük szegényes vacsoránkat. — pát, drága volt a belevaló, s a tél oly mostoha a napszámos emberhez — ritka a munkaalkalom —, kevés a pénz. Ültünk és jó volt ott ülni, belebámultunk a tűzbe s hallgattuk apánk meséit. Micsoda mesék voltak azok! Gyönyörűség volt hallgatni! Egy nehézsorsú ember szépítgette magát bennük távoli emlékek színeivel, beleszőve a maga vágyait, érzéseit, ötleteit a mese misztikus szőnyegébe. Az apánk élményeiből fakadó mesék jelentették nekünk a lelki táplálékot. Mindazt helyettesítette, amit nélkülöztünk: mozit, színházat, rádiót, könyvet. Ha zenére vágytunk, ahhoz is értett. Leült a kopott citera mellé s régi-régi dalokat pengetett el rajta, énekelt is hozzá. Ezen a téli estén is közénk ereszkedett. Élővette pipáját, kiverte belőle a hamut s megtömte a finánc-nem-látta szűzdohánnyal. Rágyújtott és elgondolkodva pöfékelt. Mi, gyerekek, mint kérdőjelek görnyedtünk körülötte, vajon ma hová, merre visz el bennünket a mese csodálatos szárnyain? — Az úgy volt — kezdte elbeszélését, mindig így szokta Volt bevezetni meséjét —, hogy fogságba estem. — Ezt mi már tudtuk, sőt, még azt a napot is kapásból kivágtuk volna, ha valaki megkérdezi, hogy mikor volt. — Több láncban rohamozott az orosz gyalogság, s ők nem bírták megállítani a támadást, az oroszok elözönlötték a magyar állásokat, több ezer ember fogságba esett, jómagam is. Heteken át ment velük a vonat. Ott a vonaton jöttek rá, hogy milyen nagy a világ s hogy milyen messzire szakította őket szeretteiktől a kegyetlen háború. A fogolytáborból csakhamar munkára adták őket. Apám huszadmagával egy kubányi uradalomba került. Nem őrizte őket fegyveres, senkinek sem volt kedve a szökéshez, az ijesztő távolság volt a börtönőrük. Beletörődtek hát sorsukba. Dolgoztak, miként a muzsikok. Jól megfértek egymással. A sorsközösség összekovácsolja az embereket. Összemelegedtek az ottlakókkal, hiszen egy volt a sorsuk, fájdalmuk, örömük. Amikor 1917-ben kitört a forradalom és a hír hozzájuk is elhullámzott, még nem tudták, hogy milyen az a forradalom, ki csinálta, mit akar? De csakhamar a maguk bőrén tapasztalták, hogy az urak ellen zudult fel a nép. Fegyvereseket rendeltek a foglyok mellé, lovas kozákok vigyáztak a ínuzsikokrau « .** legkisebb félrelépésért kancsuká' kaptak. A gróf félt, állig fölfegyverkezve lovagolt ki birtokaira, ütötte-verte a muzsikokat, de a foglyokkal szemben sem volt elnéző. — öreg este volt már azon . a májusi napon, amikor lódobogásra lettünk figyelmesek. Kiugrottam az ágyból, magamra kaptam nadrágomat és kiszaladtam a ház mögé. Nem volt annyira sötét, hogy ne láttam volna a tanyához közeledő lovascsapato.t.. Amikor egész közel értek, megsarkantyúzták lovaikat és bevágtattak a tanyaudvarra, egyenest a kastélyhoz mentek elállták a kijáratokat. A tanyaőrségnek semmi kedve nem*volt a verekedéshez, eldobálták fegyvereiket és elpucoltak. Percek alatt megtelt az udvar emberekkel. A muzsikok előbújtak házaikból, a foglyok kiszaladtak. A lovasok nagycsomó szalmát hoztak, meggyújtották a kastély előtti téren. A katonák kozáksapkáiára vörö? szalag volt varrva. A komisszár felment a kastély lépcsőjén s csak ennyit mondott: — Emberek! Szabadok vagytok! Olyan üdvrivalgás támadt, hogy rengett belé az udvar. A muzsikok oroszul, a foglyok magyarul kiáltoztak. Éltették a szabadságot, s azokat, akik meghozták nekik — a forradalom katonáit. A grófot ágyából rángatták elő. Egy szál pendelyben, halotthalványan állt a katonák között, remegett mint a nyárfalevél, s egy kopejkát sem adott volna az életéért. Arcán ideges rángások futottak végig, szeme a halálraítéltek rémületével nézte a szabadságát ünneplő tömeget., a katonákat, ezt az egész ellenséges világot, mely most az ő életére, vagyonára tört. A komisszár tapsolt, szólni akart s a zajt mintha elvágták volna, a tömeg elhallgatott s egyemberként meredt a komisszárra. — Mi legyen vele? — és a grófra mutatott. Agyon kell ütni! — csattant száz torokból a rémüle- tes ítélet. A gróf térdei megbicsaklottak, térdre esett s kezét ri- mánkodóan nyújtotta a komisszár felé: kegyelem’ kegyelem! — nyögte. A tömegből botok, vasvillák, balták emelkedtek a magasba. A rég gyűlő harag kitört belőlük, szitkot, átkot szórt a kegyetlen zsarnok úr felé — s a feldühösödött tömeg megindult. A gróf elfedte arcát. Vissza! — csattant a parancs. — Mi nem vagyunk gyilkosok! — s a tömeg megtorpant, elhallgatott, s csalódottan nézett a komisszárra. Olyan volt ez a kép, mint amikor az éhségtől elcsigázott ember orra elől elrántják az ételt. A komisszár a grófhoz fordult: —- Állj fel! — mordult rá ellentmondást nem tűrő hangon. A gróf felállt. — Válaszolj nekem, de jól fontold meg, amit mondasz! Akarsz-e itt maradni? Kapsz annyi földet, amennyit meg tudsz művelni saját két kezeddel, vagy mehetsz istenhírével, nem tartunk vissza. No, rajta, válaszolj! — Elmegyek — suttogta önfeledten. — Rendben! — válaszolt a komisszár és a tömeghez fordult: — Hozzátok a lovát! Elővezették a lovat. Nyereg nem volt rajta, csak kantár és zabla. — Ülj fel! A gróf szólni akart, talán ezt, „de így? legalább a lovaglónadrágomat, csizmámat, zöld vadászkabátomat engedjétek felvenni, no, meg szőrén nem tudom megülni a lovat, adjatok nyerget alám..de jobbnak látta hallgatni s menteni a bőrét. Felsegítették a nemes paripára. A ló gyanakvóan mérte végig lovasát, nem ismert urára, idegesen kaparta a földet. Kiáltás harsant: — Utat a nagyságosúrnak! S a tömeg szétvált, utat engedett a végtelen kubányi mezők felé. A gróf meztelen sarkával megcsiklandozta a nemes paripa oldalát. Az állat felágaskodott, forgolódott, semmi kedve nem volt engedelmeskedni a szokatlan sarkantyúnak. — Segítsetek neki! — noszogatták egymást a jókedvre hangolt muzsikok. Több sem kellett. Az egyik katona lekapta derékszíját s akkorát húzott a kényes állat fényes farára, hogy menten jobb belátásra tért, és... és pár pillanat alatt eltűnt az éjszakában, hátán az ide-oda zötyörgő pendelyes nagyúrral. — Hurrá! Hurrá! — harsant az egyszerű emberek ujjongó kiáltása. Magyar katonacsákók és muzsiksapkák röpültek az égre, mint győzelmi ünnepségen szabadon engedett, boldog madarak. — Hát így volt — fejezte be apám elbeszélését és maga elé meredt, mint akinek még lenne mondanivalója, de... milyenek a gyerekek? Még valahol „elkopik” a dolgot és őt megbüntethetik, merthogy „népszerűsíti” a „bolsikat”. Gulyás Mihály 4 I M LÉK E l< ..> ..... ^ N em gyújtottunk lám-
