Észak-Magyarország, 1957. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1957-01-27 / 22. szám
4 ESZARMAGYAItORSZAC. Tasáraap, 185?, jmnéf £?■ ADY ENDRE: A csillagok csillaga Sohse hull le a vörös csillag: Nap, Hold, Vénusz lehullott régen S 6 dölyföl a keleti égen. Hulló csillag hullj, hullja rogyásig, Ezer eséssel, ezer jajjal: Egy csillagból is jöhet hajnal. Sohse vörös a hulló csillag: Vörös csillag, ragyogj és trónolj, Rózsás, lila, zöld,-kék vagy sápadt, Mióta ember néz az égre, Szeszélye az égi világnak. Vörös csillag volt a reménye. KOVÁCS LAJOS: OjíkcíSLÍg. blJJJML . . De ne lánc csörrenéssel csikós ruhában, rabkenyéren! Ne titkolódzó jajjal, megszégyenítve szép szavakkal! Ne csak szakadék szélén, Megváltó program hirdetésnél — Ne csak legvégső menedékül békéltetni azt, aki szédül . . . De, — legyen békesség a földön — szálló pernyén, hulló göröngyön. Születésnél és a halálnál, neonfénynél és gyertyalángnál. Kövekben, fákban, állatokban — osztatlanul és megrakottan. Rabló szelekben, viharokban —• fékezhető indulatokban. Sok félbeszakadt név'- ' m — legyen végre; teljes eL .jen. Az ökölbeszorított kézben — teljesedjék kenyérszelésben. Szenvedésben, örömben, bajban — a megváltható sóhajokban, sok sóhajban, A megmosdatott igazságban — sárral mocskolt szívünkben, szánkban, Tamáskodó eszünkben, a gondban — csúfolt hitünkben, a bizalomban. Tavaszban, Nyárban, Őszben, Télben bitangul hajtott szívverésben. I > Hogy az érkező békét leljen, s Uki elindul a földbe vissza, — rosszat ne szóljon — békén menjen. BORSODI GYULA: A KOLDUS IMÁJA Nyomorult testem féreg falja, íéllábam csonkja fáj nagyon. Reméltem, végre megpihenni, elvisz a síri irgalom. Elvisz és fű nő majd a síron, testemből ennyi jó terem, S fölöttem csöndben legelésznek a vadak nyár: éjjelken. De nem, irgalmat nem hozott a halál, hiába, kértem én, könyörgő szó és szánalom, vagy megvetés lett csak az enyéim. Hej te halál, te vén gazember, nem ^ell e rozzant test neked? Helyettem inkább elraboltál ezernyi ifjú életet! Könyörgöm, hagyd a drága fákat, szakíts ki engem, vén tövet, engesztelodj mái’ vak dühödben s csak engem sújtson menny köved. Boldog ifjúság (Majd megbánjátok; gyerekek !) ABLAKOMMAL szemben, a Szin- va túlsó oldalán, ütött-kopott ócska ház áll. A hajdani építész szeszélye folytán a ház Szinva-felőli oldalán van egy kényelmes kis zug, amely óvón takarja el az otk megbúvókat a forgalmas főútvonal ■ ezerszám ű kíváncsiskodója elől. Arról már nem az építész tehetett, hogy hosszú évtizedekkel később a Szinva túlsó partján modern bérház épült és annak ablakaiból akaratlanul is kényelmes kilátás nyílik a már emlíhárom kezdő-dohányos diák, ha az összeget meghallaná, talán örökre lemondana a dohányzásról. — e — i — Vékony Sándor: gyöngypergetés Ari asszonynak irom versemet — kicsiny kezébe gyöngyöt pergetek — s ahogy peregnek a csillogó szemek, szemét nézem, a legszebb gyöngyszemet. IRODALOM Gondolatok a valóságból A bölcset nem az teszi tudóssá, hogy nincs olyan kérdés, amire nem tudna válaszolni, hanem az. hogy olyanokat kérdez, amire más nem tud felelni. Aki mindenáron fel akar tűnni, de újat alkotni nem tud, az becsmérli a meglévőt. Aki a mélységet kutatja, nem tudja, mi van a magasságban, aki a magasságot kutatja, sohasem ismeri meg a földet. © Egy eszme akkor válik igévé, amikor a szegények tanítják. 0 Sok embernek a vagyon hozta meg a rangot, de mégtöbbnck a rang vitte el a vagyonát. 0 Igazságot csak az tud tenni, aki elismeri önmaga igazságtalanságát. © Aki a legjobban ismeri az eletet, az tudja a legkevésbé kihasználni. 0 Minden hatással van az emberre, de legjobban az üresség. Legtöbbször azok féltékenyek, akik már csaltak, de mindig azok a legféltékenyebbek, akik nem tudnak csalni. 0 Vannak dolgc-k, amit tudomásul kell venni akkor is, ha halálunk napjáig se értjük meg. HUDY FERENC TÓTH LAJOS: Omj. pxu'cnzlnú Lezt Láthatod te is: fütykös női kéz ez, de egy világ felé táruló ablak. Ráncos, öreg, azt hinnéd, nem is érez. De unokája fejét oly lágyan simítja meg, mórit paplan ágyban öleli tested párás melegét vatta, s a piciny gyermek úgy érik alatta, mint fán gyümölcs, vagy hó alatt . vetés. LAKÁRDY ÉVA: Jtl m e. k ü Itek /itz. /Ősz jött, s mint riadt őzikék futtok szerte a rozsdás, zörgő avaron. Lábatok alatt a lehullt level dércsípte alom, — őzkönnyetek megöntözi. Néha megálltok visszafigyelni, pihenni, hallgatni, dörr én-e a puska nyomotokban s búcsúzó szívetek nagyot, fájót dobban: hazátokat kell elveszíteni!? Testvérem! Ügy szeretnék kezed után nyúlni, és féltve, óva újra visszahúzni, kérve-kérni: maradj, ne menj. Tudom, hogy elkábított sok szép szóvirág, hitt. csábított, Vonzott a világ s tán meg se gondoltad, mit teszel. Más lenne, más, ha mindig itt leszel velünk és együtt nevetünk, zokogunk. — Itt, élni nem, csak meghalni tudunk?! — Égő szíved vitt el? Vagy félelmed? Vagy csupán kaland és kapzsiság? Talcin, hódítóbb illatú arra a világ..,? Lehet, nagyobb, fehérebb a kenyér, jobb, díszesebb az új ruha, de szüléd, testvéred örökké vár haza, akkor is, ha már csomagot nem kap többé, lerongyolódva is becézi majd a képed és fáradt, örök nagyszegényen % is hiszi hittel magyarságát. Elmentek jóban reménykedve s szétfolytok, mint feldőlt pohárból a tüzes bor, a drága nedű szétfolyik az asztalon s az abrosz minden cseppjét mohón beissza. — Hiába várunk mi már vissza, — Nincs hatalom, mely egyetlen kristálypohárba titeket újra összegyűjt. A messzi világ, messzi föld oltja veletek szomját és a bennetek fel-felsíró honvágy kevés lesz ahhoz, hogy visszahozzon. Hidd el, ha ott kinn meginog hited, megcsókolod ezerszer azt a szent röget, melyből vétettél, melyből kinőtt a szíved, mint csodálatos bűvös virág. De jajszódat nem érti senki sem, fájdalmad nem oltja kiömlő halk panasz, a nappal, éjjel mindig ugyanaz: gyötrő, kínzó magány, mely haza űz. Lidérces álmodból sikoltva felriadsz s könnyezve látod, hogy bizony nem az a hold süt az égen, mely otthon. S mint megtört anya a síró porontyot babusgatod a magaddal vitt néhány, porszemet. ‘— Elmentetek. — Széthord a vihar, mint. a. pelyvát, mint lehulló őszi levelet s gyengülünk, mert gyengítetek. Pedig szép lenne együtt veletek, akarni s tenni itthon örök nagyot értitek szómat ugye magyarok? drága széthulló magyarok! tett kis zugra és az ott történő mi-' egymásra. No, nem is akarom én most kiteregetni mindazt, amit közel egy évtized alatt ebben a zugban megtörténni akaratlanul is láttam. Csak egy kedves kis képet, egy naponta pontosan megismétlődő jelenetet akarok elmondani. SZÁRAZ IDŐBEN a nap cirógató sugarakkal pásztázza végig az egyébként vigasztalan külsejű Szinva- partot és amikor az óramutató a tizenegyeshez közeledik, megjelennek az állandó vendégek: egy tizenhat— tizenhét év körüli helyes kis fruska és két, hasonlókorú, pattanásosképű kamasz. A közeli technikum diákjai, akik a tizenegyórai hosszabb szünetet használják fel arra, hogy a napsütötte zug biztonságában meghúzódva, titokban elfüstöljenek egy- egy cigarettát. KEDVES JELENET! A már tizenhat éves mivoltában is csinos nőt ígérő bájos, •' iskolakötényes fruska látszólag leereszkedő fölényességgel fogadja kamasz iskolapajtásai esetlen udvarlását. A fiúk is igyekeznek minélinkább férfiasnak látszani, hősiesen szívják cigarettáikat, udvarolnak, amíg a kislány ijedt pillantást nem vet karórájára. Ilyenkor mindhárman gyorsan még egy utolsót szippantanak, eldobják a cigarettavéget és futva indulnak vissza az iskolába. Mire a főútra kiérnek, már senki nem hinné róluk, hogy nemcsak a közeli papírboltban jártak füzetet, vagy egyéb írószert vásárolni. EZT LÁTOM napról napra, illetve tanítási napról tanítási napra, pontosan tizenegy órakor. Nem nagy eseményedé nekem roppant kedves jelenet. Huszonkét évvel ezelőtt, kisdiák koromban én is ebben a zugban ismerkedtem meg a tiltott dohányzás élvezetével. Bár akkor a mostani lakásom helyén még üres telek ásított és így onnan senki nem láthatott, valahogy mégis kitudódott. Ami utána következett, arra nem szívesen emlékezem, azt fedje továbbra is a jótékony feledés homályos fátyola. Egy tény: azóta — különböző cigaretta-, pipadohány- és szivarféleségek elpusztításával — olyan összegű adót fizettem, hogy a Hozzászólás a Kosztolányi-arcképvázlathoz Közel negyedszázada áll könyves^- polccmon egy közepes alakú, fekete vászonba kötött könyv. Szerényen húzódik meg a különféle munkák zsúfolt sorában. Még a kutató szem figyelmét is elkerüli igénytelen külsejével. Pedig címtábláján a NYUGAT emblémája látható az aranyozott köralapon, a könyv hátán plasztikus betűkkel ez az aranyozott sor olvasható: NYUGAT-KÖNYVEK, majd ezután KOSZTOLÁNYI: BÖLCSŐTŐL A KOPORSÓIG ... Ha emlékezetem nem csal, a harmincas évek elején, egy könyvnapi sorsjátékon nyertem ezt a kis művet, s azóta már többször szerzed nekem egy-egy kellemes estét. Mert terjedelme — a tördelés ritká&sága folyfán is — éppen egy téli estét tölt ki a magamfajta könyvbúvár számára. Most, hogy olvastam a SZÉPHALOM legutóbbi számában a Kosztolányiról szóló megemlékezést, a bibliofil-ember mellett megszólalt bennem a laikus irodalomkritika is. Nemcsak azért, mert a megemlékezésben egyetlen utalást sem találtam Kosztolányinak erre a munkájára. Főként azért, mert úgy éreztem mindjárt, hogy ez a szerény — és bizonyára kevesek előtt ismeretes művecske is tartalmaz egy-két vonást Kosztolányi arcképének vázlatához. Előre kell bocsa tanom, hogy őszinte hálát érzek a SZÉPHALÓM szerkesztőbizottsága iránt azért, hogy irodalmi ismereteimet ezzel a KOSZTOLÁNYI ARCKÉPVÁZLATTAL gyarapította. Megjegyzem, hogy korán felébredt bennem az a nemes .becsvágy, hogy magamat az »igazi művészetet kereső olvasótábor« egyik tagjaként szemlélhessem. Azt sem hallgathatom el, hogy csaknem két évtizedes diákpályámon a birtokomban lévő egyetlen művét ismertem meg és tanulmányozhattam Kosztolányinak. Csak a felszabadulás után került kezembe »Édes Anna« c. megrázó tartalmú regénye, költészetéből pedig csak szemelvényeket a Kosztolányi-arcképvázlathoz olvashattam a »Hét évszázad magyar versei« című gyűjteményben. A megemlékezéssel nem remélt viszonylatokban, nem sejtett távlatokban pillán tihattam bele irodalmunknak éppen abba a rétegébe, amelyet három évtizedes munkásságával Kosztolányi Dezső színesített meg, ellentmondások és következetességek, tévhitek és botlások, hűség és műgond sajátos vonásaival és színeivel. Lapozgatva a BÖLCSŐTŐL A KOPORSÓIG . kötetet, hirtelen zavart érzek, amikor gondolatban meg akarom határozni ennek a Koszto- lányi-munkának a műfaját. A bennem lappangó irodalmár végül is szerényen arra a következtetésre jut, hogy ez a művecske Kosztolányi újságírói és novellista művészetének égjük «vűjteménye. Mondhatnám azt is, hogy riportok és zsánerképek, vagy pedig interjúk és karcolatok nagyon kedves összeállítása. De akármelyik műfajmeghatározást fogadjuk is el, az tény, hogy Kosztolányi arcképvázlatában éppen az emberiesség cs az emberségesség vonásai* sugározzák ezek az írásművek is. Mert az összefoglaló cím egy egész sorozat-munkát takar, amelyet maga Kosztolányi .négy részre tagolt. íme: „Első rész, melyben megkezdjük utazásunkat az Időben az egyéves csecsemő bölcsőjénél, tíz-tíz - évet ugorva végighaladunk az ember földi pályáján, hogy fokról-fokra szemlélhessük növekedését és elapadását, a fogazat és a bőr, a szív és a lélek fejlődését és ierokkanását, az életkorokat, a maguk mivoltában külön-külön, de az egész életet is egyszerre, mint valami gyorsan pergetett mozidarabot, végül aztán megállapodunk a százesztendős aggastyán koporsójánál.« Következnek a mozaikok: az 1 éves Palika, a 10 éves Pista, a 20 éves Feri, a 30 éves Andor, a 40 éves Sándor, az öO éves Olivér, a 60 éves Mátyás, a 70 éves János, a 80 éves Péter, a 90 éves Mihály és a 100 éves Pál rövid interj újaiként. A „Második rész, melyben olthatatlan kíváncsiságunktól sarkallva második, nem kevésbé kalandos kirándulásunkra indulunk a Térbe, a különféle fajták és népek izözé, melyek között van fehér, sárga és fekete is, germán, latin és finnugor is, északi, déli, keleti és nyugati is, hogy a közöttünk letelepedett, immár meggyökeresedett külföldiektől felvilágosítást kapjunk az ö messze életükről és az ő messze emlékeikről s szavukat hallgatva, taglejtésüket figyelve ráeszméljünk, hogy mi is a helyünk, mi is a szerepünk ezen a földgolyón és szemükön, ezen az idegen tükrön megpillanthassuk igazi, eddig talán magunknak is ismeretlen arcunkat és lelkünket.« És a felsorakozó személyekben: a francia Ninetté-ben, a német WiUiekn-ben, az angol Do- rotthy-ban, az olasz Mario-ban, az orosz Jekaterima-ban, a néger Johnban, a japán Dsiucsiro-ban, a spanyol FeLipe-ben, a tör'k Abdulra- iiimban és a finn Peka-ban, a velük folytatott beszélgetésekben kibontakozik előttünk Kosztolányi humanizmusa, .amelyben a »homo morális« nemhogy elhomályosítaná, de éppen kiegészíti a »homo aestheticus«-t. A „Harmadik rész, melyben az Emberi Szellem önkormányzattal rendelkező országába rándülunk, társaink és ismerőseink közé, akikkel szinte nap önt a találkozunk s mesterségüket és foglalkozásukat tanulmányozva fölfedezzük abban azt, ami hétköznapi és rendkívüli, ami gépies és ösztönös, ami röhögi ető és ríható, ami szerep és el- rendeltetés, hogy ezzel a tréfás és komoly, zagyva és egységes, léha és áhítatos, tarka és rejtélyes élmény- nyél gijarapodva fényt vessünk életünk két fő mozgatójára, mely csak egynek tetszik, a Véletlenre és a Sorsra« — így Kosztolányi, amihez szinte mindennemű magyarázkodás jnár feleslegessé válik. Mert a megint érj uolt szolga, a képviselő, a ku- tyapecér, a házasságközvetítő, a tűzoltó, a gyorsíró, a kertész, az ügyvéd, a mentő és a könyvtáros alakjai mind-mind Kosztolányinak az emberekhez való viszonyát és az emberekről alkotott véleményét vetítik elénk az egymásután gördülő filmkockákon. Az első három, interjú- és riport- jellegű rész után más műfajban következik a „Negyedik rész, melyben — mint a szerző előrebocsátja — a könyv írója, az eddigi séták és kószálások útmestere, utolsó, legmerészebb útjára indul, mely voltaképp zarándokút, hogy az Időn és a Téren, a Véletlenen cs a Sorson túl meglátogassa azokat, akik voltak és nincsenek, kedves halottjait, akikkel, sajnos, már nem folytathat semmiféle párbeszédet, őseit és rokonait, akik valaha másoknak csak olyan emberek voltak, mint őneki a többiek, de őneki minden voltak, most is titkosan élnek benne, mozognak vérében, munkálnak idegdúcaiban s minekelőtte befejezné vándorlását és hazatérne, hozzájuk tér haza és megpihen el-nem-múló emlékükben«. Az ezután következő öt bájos közvetlenségül és kedves emlékezésektől színes zsánerkép-formájú írásban Kosztolányi családiassága csillog felénk: »Édesapám«, — »Rövidlátó, kövér öreganyám«, — »Daliás nagyapám«, — »Bohó nagybátyám« és »Ezüsthajú, szikár nagyanyám« címek alatt. E prózai művek témájával is összekapcsolódik írójuk az olvasó emlék- és érzésvilágával. Ezek azok a gondolatok, amelyek a Kosztolányi-arcképvázlat olvasása közben megelevened teli bennem. Megfogadva a megemlékezésben nyújtott tanácsot, újra felolvastam a »BÖLCSŐTŐL A KOPORSÓIG« c. könyvet és a mozaiikdarabokban kerestem, kutattam azt a Kosztolányit, akit az arcképvázlat mutatott meg «ekem is. Köszönöm, hogy megtalálhattam! Költészetének nálam meglévő darabjait igyekszem gyaraoítani fellelhető köteteivel, mert érzem, hogy nékem is szükségem van Kosztolányi példaadásaira. ZSUFFA TIBOR
