Észak-Magyarország, 1955. szeptember (12. évfolyam, 205-230. szám)

1955-09-04 / 208. szám

ESSAESÜAG'S'ASOíSSSSAö 5 Otcgijvenöl én után családi kör 1®5»sSsna?>, tS5S m^ieaahe*- i-* Ceesad van az wnnabanyai űze­tni i&odiáfocaL, A csukott ajtókon, ab­lakokon keresztül alig szüremlik át tvakarni ‘hetük zsongás onnan az akná­szét) falok ahol a gépek és emberek közösen veszik el a föld belsejé­nek kincsét, a szenet. Nusika, a kissé móléit, szemüve­ges adminisztrátor előtt nyomtat­vány, igénybejelentő-lap nyugdíj­pótlék folyósításához. A cím alatt közvetlen, nyomtatott betűk „Beje­lentem, hogy munkaviszonyom 1955 augusztus 31-én megszűnt“. Az „1955 augusztus 31“ ez már írásit betű, a iSuzika tolla rajzolja a rubrikákba, s aki kitölteti, ott all mellette szür­ke nadrágban,' kék munkászubbony­ban. Alacsony, őszhaju ember, szür­késkék szemmel, kezében a kopott sütés sapka s ahogy a koradélelőtti nap vidoran, pajkosan benevet az irodaablakon és megcirógatja az ősz hajat, az idős vájár lassú moz­dulattal a szeméhez nyúl. Ki tudja miért. Talán könnyezik, vagy talán éppen ebben a percben suhannak el sze­mei előtt annak a 45 évnek küzdel­mei, melynek végére most készül pontot tenni, amikor átveszi a tol­lat s a nyomtatvány alá kanyaritja nevét. Szekeres hajós. így hívják ezt a 60 éves embert. 45 évi bányászmun­ka után letette kezéből a csákányt, búcsút mondott a bányának, a cim­boráknak. az elvtársaknak, hogy ezután, ahol született, Nagybarcán, a Bükk lábainál húzódó borsodme- gyei községbe vonuljon vissza pi­henni. Egy 'késő őszön indult el a faluból fiatalon, frissen, vidáman, sok-sok vággyal, tervekkel tele az élet útján. * 1909 Őszén, amikor már a hor­dókban forrt az újbor, Nagybarca község szőlőpásztorának legfiatalabb, alig 15 éves fia, a kis, alacsony, so­vány arcú Szekeres Lajcsi az apja elé állt. Kint, estébe hajlott már a késő délután s a föld.szagú kis zsel­lér-szobában, ahol ágy ágy mellett állott (hiszen igen sokan voltak testvérek), a kis' Lajcsi előrukkolt a kérésével: — Édesapám, én úgy gondoltam, hogy elmegyek a bányába. Az öreg nem szólt, a ház földjét nézegette s gondolatban talán a sor­sot átkozta, a nehéz, kíméletlen sor­sot, a hosszú, kenyérnélküli nappa­lok keserűségét, a szegénységet, a nyomorúságot, azt az egész rohadt életet, amely lám ilyen korán elviszi tőle a legkisebb fiát, akit a legjob­ban kedvelt a 14 közül. De kell a ke­nyér, kell a segítség, mert hogy egy szőlőpásztor csak egy szőlőpásztor, s a sors is ingerkedik vele, mennél szegényebb egy család, annál sűrűb­ben hangzik fel az újszülöttet jelző gyermeksirás. Hallgatnak mindketten. Az apa is, meg a fia. S ez olyan beleegyezés féle az öreg részéről, csendes jóvá­hagyás, beletörődés a. megváltoztat- hatatlanba, az úri rend szülte sze­gény sorsba. Erről azután több szó nem esett, csak a vacsoránál. A paprikás- krumpliból szedett az öreg még egyszer a fia tányérjába, a szokás­tól eltérően egy második kanállal. Ez már a felnőtt férfinek kijáró ételporció. Lajcsi embersorba került. * Abban az időben a Bandeiio és Társa céghez tartozott a hér bo­lyai bánya. Sok nagybarcai és tar- donai ember dolgozott itt. Vágták a szenet, növelték Bandellóék -bankbe­tétjét és apasztották saját, erejüket. Merthogy nem volt könnyű a mun­ka. Mindent kézzel kellett végezni, a réselést, fúrást s rossz, nehéz le­vegőjű vágatokban, ahol tenyérnyi penészgom bákat érlelt a nedves le­vegő, sárban, vízben ledolgozni a napi 12 órát. Ennyi volt a munkaidő. És mellé napi két és félóra gyalog­tűs. Nagybarcwtól Herbolyáig ötne­gyedóra a járás oda és ugyanennyi vissza, A Hegyestetőn és a Bükktetőn. keresztül jártak $ a téli gyaloglások voltak a legborzalmasabbak. Hegy­nek föl, hegynek le libasorban egy­más után a korahajnali órákban csendesen bandukoltak, kezükben az égő lámpa, hátukon a kis tarisznya a napi koszttal, s mire a nap meg­mutatta magát, Szekeres Lajcsi már javában vágja a szenet a föld alatt. Ezekben az időkben ritkán találko­zott a nappal, esetleg csak vasárna- ponkint. vagy amikor éjszakás volt. Sokszor a dühöngő vihar miatt Ottmar adtak a legényszátlóban. A poloskás fabarak ha-adékain be­vágta a havat a szél, s a karbidas dobozból készült tűzhely körül a tűz ellenére dideregtek az emberek. Meg az olyan emberpalánták is, écívp-t a kis Szekeres- Lajcsi. A legrosszabb az egy tűzhely. Amikor esténkint hatkor kijöttek a bányából, a legfiatalabbaknak a va­csorája a helyhiány miatt csak úgy este Hz órára készült él. Ilyenkor a test már fáradt, a szem le-leragad, a barakban pislákoló karbidlámpák tompa fényénél csak a poloskák va­csoráznak jó étvággyal. S így mennek, futnak a napok, az évek, a test beletörődik ebbe a ba­romi megerőltetésbe, az agy eltom­pul, a jobb élet utáni vágy lassan szertefoszlik, vagy ha erősebbé is vá­lik, el kell azt raktározni ott mé­lyen bent a szívekben s nem szólni senkinek sert. róla. Ugyan kinek is szólhatna? Talán annak a barnahaju kislánynak ki­öntheti a szívét, akit feleségül akar venni, s akivel végül is egybekel­nek az első világháború végén, a forradalom napjaiban. Most már bízni lehet és bízni is kezd Szeke­res Lajos, hogy talán jobb lesz. Az asszonynak volt egy háza, oda­költözött Szekeres Lajos is, s most már ketten kezdtek neki az élet meghódításának, kelten vették ma­gukra a jármot. * 1920-ban, amikor megszületett a kislányuk, egy Péter Jenő neve­zetű kereskedő Nagybarca határá­ban, a töltés mellett bányát nyitott. Azaz nem is ő, hanem az ő pénzéért az emberek, s mert Szekeres Lajos­nak mint szakembernek igen jó hí­re volt, áthívták ehhez az üzemhez. Jött is, hiszen könnyebb volt, meg­szabadult a gyaloglásoktól, s hajtot­ta a tárót be a hegy gyomrába, míg a felesége talán éppen felette a nap­szinten a harmados földet kapálta. Szekeres a vágatok kihajtásával remekelt. Ebben volt az ő nagy tu­dása, a legkomplikáltabb munkát is elvégezte, ahol ö dolgozott, nem volt baj, mintha a föld mélye is megne- szeíte volna „hopp, ezzel nem jó ki- kezdeni, ez legény a gáton, akárhogy csavarom is az ácsólatokat, ez az ember nem riad vissza semmitől, s főképpen úgy dolgozik, hogy a nyo­más nem bír a vágatokkal’“. Szekeresnek a híre elterjedt a vi­déken s amikor 1925-ben átment Alacskára dolgozni, Koczika Lajos főmérnök szívesen fogadta. Úgyne­vezett megbecsült ember lett, ami abból állott, hogy a főmérnök, ha találkozott vele, megkérdezte: „Hogy van Szekeres? Hogy megy a munka? Van-e valami panasz?“ Ennyi volt a megbecsülés. S ez nagy szónak számított. Csend volt akkoriban. Orgovány, Siófok emléke megülte a sziveket, a forradalom bebörtönzött hőseit vastag fal választotta el a külvi­lágtól, csend volt, iszonyú csend. Egy pisszenés, egy elejtett szó, egy elégedetlen morgás már a munka­könyvét jelentette, s különösen ta­vasszal, amikor ez a szólásmondás járta, hogy: Fütyül a rigó. Ballag a Barkó. S a rigófütty' után valóban vállra került a hátizsák, a fejsze, a karra a lámpa és szerencsét kellett pró­bálni újra más bányánál. Megaláz­kodni újra, merthogy odahaza nő a kislány és enni kér, iskolába kell járatni és olyan reménytelen, kutya, komisz ez az élet, hogy ked­ve lenne az embernek belekiabálni a világba, de olyat, hogy összedül- jenek a paloták, azok a villák, amit a Szekeres Lajosok testi töredelrné- böl építettek..; * A szoba hűvös, ablakai befüg- gönyözve. Az öreg Szekeresnek a veje az asztalfiókban kotorászik. Az öreg. Lajos bácsi az unokájának a fényképét mutatja s közben szabad­kozik: — Ma -mentek be Miskolcra az asszonyok, a Földes Ferenc gimná­ziumba vitték az unokámat. Reál­tagozatba Íratták. Orvosnak készül, vagy legalább is az szeretne lepni. A vő az asztal fölé hajolva beszél: — Jóeszái gyerek, különösen orosz­ból kitűnő, ott fog lakni a kollé­giumban. Ezért van hát így széjjel a szoba, az esti készülődés meglátszik. Az ablak melletti asztalon csokoládés tészta, levestészta tányérban és a két ember nem győz szabadkozni, hogy így, meg úgy, a vő ideges is egy ki­csit, a cséplőgéptől szaladt haza. Ha­nem aztán csak előkerül, amit ke­resünk, a kiváló bányász, a Magyar Népköztársaság aranyfokozatának a jelvénye, egy emlékplakett és egy sztahanovista jelvény. Tiz évet dol­gozott a Magyar Népköztársaságnak Szekeres Lajos s ezeket a kitünte­téseket kapta. Az öreg sorra kezébe- veszi azokat s csendesen, a maga szűkszavúságával itt a lakásban be­széli el élettörténetének többi részét. Életének ez a szakasza már Anna- bányával függ össze, hiszen 1933 óta Armabányán vágja a szenet. Azóta ide járt, egyszer volt beteg, igazolat­lanul sosem mulasztott. Legényszál­lóban lakott 22 éven keresztül, he- tenkint egyszer ment haza. Megsze­rette ezt az üzemet, s az üzemben is megszerették öt. — Megbecsültek és megbecsülnek — hajtogatja, s eszembe jut, amikor arról beszélt, hogy megbecsülték őt a múltban is. „Hogy van Szekeres? Hogy megy a munka? Van-e valami panasza?" Ennyi volt a megbecsülés. A ma megbecsülése pedig itt ra­gyog előttünk az asztalon szerényen, hang nélkül, de olyan óriási erővel mégis, hogy az öreg Szekeres újra csak szeméhez kapja a kezét. Ugyan­az a mozdulat, mint az annabányai üzemirodában s csak most, majd egész napi együttlétünk után pil­lanthatok az öreg Szekeres szívébe, 5 döbbenek rá. hogy 45 évi szénvá­gás után milyen nehéz lett neki egy­szerre. Nehéz lehetett az utolsó mű­szakon, mikor letette kezéből a csákányt, sötétséghez szokott 1 eme végigpillantott a fekete folyosón s a lámpafénytől tompán csillogó szén­falat óvatosan, hogy senki sem lássa, megsimogatta életében utoljára. És igen, akkor, ott jutottak eszébe a cimborák, az a nyolcvan-kilencven vájár, akiket ő nevelt jó szakember­ré és az a rengeteg széni Talán négyezer vagormyi szénre tehető az a mennyiség, amit ő maga vágott ki, s körülbelül 10 kilométernyi hosz- szú vágatot hajthatott ki meddőben ez idő alatt. Nézzük a kitüntetéseket. Szekeres bácsi mintha csak magának beszél­ne, mondja: — Az utolsó siktán azt mondtam a cimboráknak: „No elvtársak, most már rátok bízom a bányát. Adjatok minél több szenet a hazának. Ugv dolgozzatok, ahogy láttátok tőlem, s úgy vigyázzatok egymásra, mint ahogy én vigiláztam a hozzám be­osztottakra. mert ■ sem engem, sem akik velem dolgoztak, baleset nem ért. * A VŐ Szalad vissza a géphez, kint süt a nap, az udvaron — ahogy kilépünk — a Betyár kutya dörzsölő- dik az öreg Szekereshez. Hátrább, ahol a kert fáinak zöldje sötétlik, egy szomszéd integet, köszön. Az öreg megáll a napsütésben, sapkáját a feje búbjára tolja, néz széjjel, vala­mit keres, valami hiányzik, látszik ez az egész emberen, hogy fáj neki ez a nagy nyugalom, hogy szokatlan az első munkanélküli nap. Nem vigasz­talja még az a három és félezer forin­tos hűségjutalom sem, amit tegnap kapott kézhez és pillanatnyilag per- ben van az öregségével. Meg az egész világgal. Hanem aztán csak elmosolyodik, nyilván az jutott eszé­be. amit a minap még ott a bányá­nál a cimboráinak mondott, hogy „azért fát vágni mégis csak elme­gyek az erdőre, annyit igazán meg­tehetek még“. S ha oda nem megy, van idehaza négy hold földjük, itt is lehet dol­gozni. Mert hogy is gondolják az emberek, csak úgy 60 éves ko­vában őt le lehet ültetni egy sarok­ba, hogy várja a pénzespostást a nyugdíjjal? Azt már nem. Ennyire mégsem öreg. S hogy bebizonyítsa, milyen jól esik a pihenés 45 évi nehéz bánya­munka után, mindjárt neki is áll szalmát húzni a kazalból a tehén alá. (HOLDI JANOS) Báásgyőrva&gyár, Tizedik utca 8/1, szám — itt van Kardos József elv­társnak, a Nehézszerszámgé pgyár sztahanovista szerelőlakatosának családi fészke. Meleg kis családi fészek, mint annyi ezer vasgyári dolgozó lakása. A kis kert teljes nyári virágpompájával, szinte mo­solyogva fogadja a látogatót, akár­csak boldog, vidám gazdája: a há­romtagú Kardos-család. A kis ve­randáról és az előszobából a taka­ros konyhába kerülök, ahol együtt van a család. Ifi. Kardos Jóska — csak őt is­merem még — pillanatig rámnéz, aztán felderül az arca: — Béla bácsi! Jaj de örülök, hogy eljött! Kezetszorítunk, s már magamon érzem az apa és az anya mosolygó, meleg tekintetét is. Nem kell be­mutatkoznom. Tudják, hogy én va­gyok Jóskának az az öreg barátja, akivel az „öreg harcosok és fiata­lok találkozóján“ ismerkedett meg. Az ő kézszoritásukból is érzem, hogy barátok közt vagyok — noha először találkoztunk szem1 öl-szembe. Hogy miért, is jöttem ide? Az emlékezetes találkozón, ott a SZOT megyei kultúrtermében megegyez­tünk Jóskával, hogy barátok mara­dunk és ha szerit ejthétjük, között jük egymással közölnivalóinkat. Jóska majd felkeres a szerkesztő­ségben. Hetek múltak, de Jóska nem jelentkezett. Már korholtam is magamban: ej-ej, illik ez az állhá- tattanság egy DISZ-vezetőhöz? Csa­lódtam volna az én fiatal barátom­ban ? . . . Egy szép augusztusi na­pon azonban levelet kaptam tőle. Éppen szabadságon voltam.. Irta,: járt a szerkesztőségben, sajnálja, hogy nem találkozhattunk. Ö is sza­badságát tölti. Van két tyúkjuk, egy kacsájuk és egy malacuk, most azokat etetgeti még pár napig, az­tán munkába áll... Sok a mon­danivalója. mikor kereshetne fel? . . . Versze-perszé — kitaláltam, m,i fúrhatja Jóska oldalát — elvégezte már az Ivarit, „felszabadult“ és már munkát is kapott. Erről sze­retne beszélni... Levélben válaszol­jak? Nem! Magam megyek el. Leg­alább meaismerem- apját is, akiről azt mondta: sokat tanultam édes­apámtól. Betessékelnek a szobába, amely olyan barátságos, mintha már száz­szor jártam volna benne. Ragyog minden a tisztaságtól. Itt mindenki egyformán kiveszi részét a házi­munkából. Mind dolgozók — egy­formán jut ki a szabadidőből. A malac, a két tyúk és a Kacsa bogylétéről érdeklődöm . Jóskából- Kardosné élv'társ — sudár, barna asszony — válaszol helyette: — Úgy szeretik a tyúkok, meg a kacsa Jóskát, hogy a tenyeréből esznek s úgy összeszoktatta őket, hogy el nem hagynák egymást. Míg beszél, körülöleli szerető te­kintetével, fiát. Jóska mosolyog és hallgat, de érzem, szeretne beszél­ni. Csak ne tűnjék dicsekvésnek, amit mondana ... Segítek neki: ,,No és hogy sikerültek a vizsgák?“ Jós­ka leszegi a fejét és halvány pír önti el az arcát. Előkerül a segéd­levél, a leckekönyv és egy oklevél. Ötös — kitűnő! Az oklevél meg ar­ról szól, hogy a DISZ Központi Ve­zetőségének vörös zászlajáért folyó szocialista verseny keretében, ,az intézet legjobb iparitanulója“ cí­mért indított versenyben Kardos József I. helyezést ért el. Ez .már beszéd! Hiába, nem akárki vel* kö­töttem barátságot. Pillanatig ver­senyt büszkélkedem a szülőkkel. Jóska kisomfordál a szobából és pár pillanat, múlva tanulóegyen­ruhájának zubbonyát hozza, rajta három kitüntető jelvény. Mind a három évet kitüntetéssel végezte. Kár, h-ogy már nem viselheti — ne­vet Kardosné. — Sebaj, majd betesszük a beke­retezett oklevelek üvege mögé — oldja meg a problémát. Kardos elv­társ. A szoba egyik fala tele bekerete­zett elismerő oklevelekkel, egy asz­talkán pedig halomban tornyosul­nak a jó- munkáért, jó tanulásért kapott értékes jutalomkönyvek. — Ez a „sztahanovista sarok“ —■ A zöldség és gyümölcsküldemé­nyek gyors továbbítása becsületes, odaadó munkát követel vasutasaink­tól. Derék vasutasaink igyekeznek feladatuknak eleget tenni, mert tud­ják, bogy az ő jó munkájuktól is függ a dolgozók áruellátása. Sajnos Ózdon ez a legnagyobb erőfeszítés ellenére sem sikerül. Nem. mégpedig azért, mert az ózdi Zöldség- és Gyü­mölcsfelvásárló és Értékesítő Válla­lat az állomásra érkező burgonya, hagyma, tök, alma stb. romló élel­micikkeket nem rakja ki idejében. Az 5 órás rakodási idővel szemben 26—24, sőt van rá eset, hogy 40 órát is áll az árts IdrakatlantrL mutatja derűsen Kardosáéi tűéi ét Miskolci Vendéglátóipari Vállalat sokszorosan jutalmazott bér- és munkaügyi előadója. Az MNDSZ tízéves jubileumán is jelvénnyel tüntették ki. A Kardos-család tagjai állandó versenyben vannak egymással. Ha valamelyikük oklevelet, jutalmai* vagy kitüntetést kap, a másik kettő nem nyugszik, amíg újabb dicsősé­get nem szerez a családnak. Úgy beszélnek erről, mint három boldog nagy gyermek. — No Jóska, most mutasd meg majd, hogy mit tudsz! — szól az „öreg“ Kardos. (Negyvenhárom éves!) Merthogy Jóska már nem t'anuló, hanem a DIMÁVAG keleti erőművének rendes dolgozója: vil­lanyszerelő ügyeletes. — Majd meglátod apu ... Sok mindent tudok már Kardo- sékról. Be is esteledett, búcsúznék, de — észre sem veszem — szép friss terítő, pompás szalonna, zöld­paprika, paradicsom és üveg bor kerül az asztalra. A szives marasz­talásnak nem lehet ellenállni. Es olyan derűs itt minden, mintha az egész lakás egy vidám kacagás len­ne. Gondolatomat leolvassa Kardos elvtárs az arcomról. — Hát az igaz, boldog emberek vagyunk. Meg vagyok elégedve az életemmel. Ugyannyira, hogy sok­szor szinte nem is hiszem, hogy ez igaz. Ha visszagondolok keserves múltúnkra, megcsípem magam, nem álom-e, ez a mai életünk. Látom, hogy jobbkarján görcsös duzzanatok vannak. Azok is a múlt nyomai? — Igen, a rettendlesen megerőltető munkától vannak, hs megered Kardos elvtárs szava. Fel­húzza alsó lábaszárán a nadrágot s egy éles vágás nyomát mutatja: — Ez meg rendőrkordtól van, 1930. szeptember 1. emléke. Ott volt. tam én is a pesti nagy tüntetésnél, mint 17 éves kamasz. Nem voltam szervezett munkás, alkalmi nehéz munkával kerestem meg a Szűkös betevő falától. Szénrakás, zsákolás. Fillérekért emberfeletti munkát kö­veteltek .. . Sokszor alig tudtam. összehozni az ágyrajáró pénzt... A tüntetést megelőző napon a József- utcai „köpködőben“ hallottam á többi munkanélkülitől, hogy más­nap felvonulás lesz. És hajtott az ösztönöm, a keserűségem, hogy én is ott legyek. Furakodtam, n nagy tömeg között és a Hősök terén már legelöl voltam. Félelmetesen zúgott a felvonulók ütemes jelszava: .'.Mun­kát, kenyeret!...“ Nem lehet azt elfelejteni. Hogy harcoltak azok a munkások d sok rendőr, csendőr el­len! Akkor kaptam ezt az éles vá­gást a lábamon és egy lapás vá­gást a hátamra... # Tizenkét éves korában vesztette el apját Kardos elvtárs. Attól kezdve feneketlen nyomorúság és szenvedés volt az élete, amíg 1938- ban végre bekerült a diósgyőri vasgyárba és mint szakmunkásnak, már kibírhátóbbá vált a sora... 1937-ben nősült és 38-ban született Jóska. — Az én fiam már nem érezte a bőrén, mi volt a múlt — mondja Kardos elvtárs — de éppen ezért beszélni kell erről. Beszélni kell} nehogy azt go-ndolják fiaink, hogy mai boldog, gondtalan életük az égből pottyant az ölükbe... A Kardos-család, mindhárom tag­ja példát mutat munkahelyén. Az öreg Jóska — már csak így neve­zem öt — jelenleg 230 százaléknál tart brigádjával, 150-nel kezdték és azóta folyton emelkedik . eredmé­nyük. Ésszerűsít, újít — így ér el mindig jobb és jobb eredményt. A fiatal Jóska még csak most kezdte munkáját a keleti erőműben. De hogy nem fog szégyent hozni a fa­míliára, arra biztosíték eddigi'mun­kája és az, hogy igen szereti szak­máját. Milyen jól is tettem, hogy levél helyett magam látogattam, meg a barátomat! ... Még fülembe cseng Kardos elvtárs szava: erről beszél­ni kell! Igen, a múltról beszélni kell, hogy mindenki úgy harcoljon új életünkért, mint a, Kardos-család. HAJDÚ BÉLA Az állomásfőnök már többízben, felhívta a vállalat figyelmét a hibák megszüntetésére. de mindezideig nem történt semmi. Miért?... Talán a zöldség- és gyümölcsfelvásárló vállalatnak nem érdeke a dolgozók jobb áruellátása?... Vagy a vállalat­nak olyan sok kidobandó pénze van...? Legutóbb például 26 , kocsi után mintegy 4000 forint kocsiállás- pénzt fizettek ki. ügy gondoljuk, hogy éppen ideje, hogy ez az állapot megszűnjön! cA íiqárí oózáv szeptember 19-ig mzqhű SAza h bífna / Áruházakban, szaküzletekben, földműves- szövetkezeti boltokban, As Ósdi Zöldség- és Gyümölcs felvásárló és Értékesítő Vállalat figyelmébe BAKÓ JÁNOS MÁV igazgatóság.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents