Észak-Magyarország, 1954. október (11. évfolyam, 232-258. szám)
1954-10-31 / 258. szám
Vasárnap, 1954 október 8L CSZAKMAG Y AROKSZAG 5 Szüretelni hívtak. Az öreg Takács bácsi keresett fel, úgy alfco- nyattájt. Be sem jött, csak bekiáltott a kapun, hogy tisztelném meg őket holnap a Baglyostetőn. Szedik a szőlőt. Invitáltam volna beljebb, de szabadkozott, hogy dolga van a szüretelőkáddal, meg puttonyt is kérni kell még legalább kettőt, mert reggel korán indulnak. S mosolyogva hozzáfűzte, hogy az egyik puttonnyal rám számítanának .:. Az időm engedte, örömmel álltam „(kötélnek”, hiszen a szüret itt Hegyalján ünnepnapnak számít, olyan ünnepnapnak, amelyből csak egy van egy esztendőben ... És most ballagok felfelé a hegyoldalban kanyargó köves dűlőűton.' Oldalt mély, vízmosta, dióval és akáccal benőtt árok, másoldalt egymástérő szőlőtáblák. A mézédes fürtökkel dúsan rakott tőkeerdők közül innen is onnan is leány- és asszonykacagás gyöngyözik. Szüretelnek ... Jólesik gondolattalanul bandukolni a csöndes őszi reggelen, figyelni, mint birkózik az erej efogyott napsugár a ritka, nyirkos köddel, amely hajnalonta alattomosan ereszkedik alá a hegy kopasz csúcsáról. Az árok sárgulólombú fáin fürge cinkék csivrtelnek, s ijedten röppennek tova, ha talpam alatt megcsikordul egy-egy kavics ... Mélyet szippantok a csípős, párás, mégis üde levegőből, s olyan köny- nyűnek érzem magam, mint a lepke, amelyet megemelint a szellő. Könnyűnek, szabadnak, boldognak. Olyan érzés ez, amely felemeli az embert, s ilyenkor szeretne valami szépet, nagyot cselekedni. Távolról, valahonnan a dombtetőről énekszó foszlányait sodorja felém a szél: „Szőke vize a Tiszának ...” Régi, kedves dal. Verébcsapat rebben fel az árok- parti, kopaszodó diófáról... No csak:., mi ez? Valami furcsa nyüszítésféle hallatszik. Az árok mélyéről jön. Megtorpanok. — Ugyan mi lehet? — Zörgés . <, nyüszítés, újra zörgés ... Talán kutya. De nem, annak másféle a nyüszítése;.. Megnézzük! Óvatosan, fák törzsébe, bokrok gallyába kapaszkodva ereszkedek le az árokparton. A zaj egyre erősödik, a nyüszítés csendes mako- gásba fúl. De lenn az árok mélyén semmi, csak lehullott, száraz falevelek és öblös sziki amélyedésekben szőkén csillogó esővíz. Már indulnék tovább, amikor újra felhangzik a furcsa zaj, most már egészen közelről, az árokpart cserjéi közül. Alig néhány lépés és megoldódik a rejtély. Két bokor között szürke, vékonytestű nyúl vergődik; derekán vastag dróthurok. Kapálódzik, szabadulna, szaladna eszeveszetten, megrémülve a közeledő léptek zajától, de csak még összébbszorul a hurok. — No, téged ugyan jól léprecsal- tak. Valaki megéhezett a nyúlpap- rikásra — mormolom, de gondolatban még hozzáteszem: úgy am csak csúnya módon akart hozzájutni. De nem sikerült, mert lám jókor érkeztem .;. Az emberi közelségtől méginkább megriad a tehetetlen fogoly, nyüszít, rángatózik. Apró, ijedt szemében rémület bujkál. — Ugyan mi lesz? — kérdezik a nedves szemek. Lám, sohase tudtam, hogy a nyulak is könnyeznek. Bátorítom: — Ne félj nyuszi* elengedlek. Fuss, amerre látsz. Az ám, ha értené az emberi nyelvet! De nem érti, s amikor megsimítom selymes szőrét, vadul belekap a kézbe, amely az életet hozza számára; Gyengéden leszorítom lábait, lehúzom derekáról a vastag, rozsdás dróthurkot. Mintha csak megérezné, hogy most mindjárt minden rendbejön, megnyugszik. Engedelmesen tűri, hogy simogassam, majd egyszerre mint a rúgó, kipattan kezeim közül és ne- kiiramodik az árok gidres-gödrös mélyén:,. Mosolyogva, elégedetten tekintek utána, azután letépem a hurkot a bokorról és messze elhajítom, Zizegve hull az őszi avarra ;* (Vuizamehdnék w útra, de jobban esik nekivágni, végig az árok mélyén ., < Mennyit jártam ezt a helyet gyermekkoromban, betekintve a bokrokba, mélyedésekbe, holmi mesebeli rejtelmeket gyanítva. Régi ismerősöm minden vén diófa, minden sziklatömb,., Majd feljebb, ahol elkanyarodik az út a Baglyostető felé, felkapaszkodók; Addig is hadd zörögjön lábam alatt a sárga levélszőnyeg, hadd járják lábaim, s gondolataim a gyermekkor útjait., Iám, ez a szikla már akkor is Itt állt szemben az öreg diófával. Odébb mindjárt összeszűkül az érok, hogy két ágra szakadjon. A diófába vagy tizenöt esztendővel ezelőtt belevéstem a nevemet. Ugyan meglátszik-e még az ócska bugylibicska kaparása?... Meg! Csak mohás lett, barna lett a nyoma. Hanem valami újat fedezek fel. A diófa mögött, sűrű cserjétől takarva, sötétszájú lyuk tátong az árok oldalában .;. Arra nem emlékszem. Talán kunyhót ásott valaki? Nem, árokban nem ás kunyhót hegyaljai ember... De nem is rókalyuk, nagyobb annál... Szétnyitom a bokor gallyait,, s összehúzódva, bebújok az odúba. Nem nagy az egész, talán méternyi lehet mindenfelé. Mohos, penészes széna zizzen a talpam alatt... Ugyan ki áshatta ezt a lyukat? Sercenve lobban fel a gyufa lángja, s a fény megcsillan valamin a sarokban ... Mi lehet az? Egy pillanatig újra a mindent kutató gyereknek érzem magam, s már nyúlok is a csillogó valami után ... Hideg fémet érint a kezem. Gömbölyű. dinnyeformájú. Felemelem, s csodálkozva forgatom ..: Rohamsisak... Katonai rohamsisak... Hogy kerül ez ide... Uj gyufát gyújtok... Igen, ott még van valami, gránátok... két darab szürke, hengeralakú kézigránát. A másik sarokban lapos, szürke láda ... Üres ... Tetején fe_ hérrepimgált halálfej és alatta betűk ... „Wehrmacht” ..: Egyszerre fojtóvá válik a levegő a szűk odúban ... Egy pillanat műve az egész, s a gondolatok akaratlanul is rohannak velem, sodornak visz- sza .:vissza tíz kemény esztendővel . ; s Negyvennégyben . s; így ősszel, szürettelen szüret táján. Igen, azóta hever itt ez az elátkozott holmi, Ugyan melyik „kamerád” tölthette benne utolsó hegyaljai napjait. Meg kell hagyni, jó helyre ásta. Innen ugyan kiválóan teljesíthette uszítói parancsait... Lám, tiz esztendő kellett hozzá, hogy valaki ráakadjon ... Rábukkantam, s talán csak azért, hogy megrohanjanak a tíz év előtti emlékek ..» Mintha csak tegnap történt volna ..: Nem árt felidézni a tíz évvel előbbi őszi napokat, még akkor sem, ha ez az emlék keserű cseppet ejt a'vidám, gondtalan szüreti hangulat édes mézébe.;. Kezemben a sisakkal, zsebemben a két gránáttal, gondolkodva lépegetek a Baglyostető felé ... Ezt meg kell mutatni Takács bácsinak. Hiszen őt is azokban a szomorú őszi napokban ismertem meg, nem is olyan messze e helytől, a Tisza- part füzesei között.. 3 Hogy is volt csak? Lihegve érek fel a dombtetőre, ahonnan messze-mesz- sze szárnyalhat a tekintet. Végesteien végig a kanyargós Tisza partján, az Alföldön, az egész hazán, s ha kell akár még a távoli országokon is. Mert ha a szem nem is győzi, a gondolat segít. A gondolat előtt nincsenek határok... Már nem sietek. Van Takács bácsinak szüretelnivalója bőven .. > Jobban esik leereszkedni egy mohos. lapos sziklára, s a tekintettel együtt szabadjára engedni a gondolatot is, Hadd járja be tíz év távlatát. -., Tíz esztendeje. Szinte hihetetlen, s mégis így ván .w Most szüretelek vidám dalától hangos a hegy. a tokaji hegy, akkor őszön csend volt erre, nagy csend; Tőkén maradt a mézédes szőlő : s : Most csendes béke alszik ott lenn véges- telen-végig a kanyargós, füzes Ti- szaparton, akkor őszön gránátok, bombák robbanásától, fegyverdörejtől visszhangzott minden. Ebben a haláltokádó zajban érett a mi vidám jelenünk.. 5 Most, egy jó távcsővel talán még azt is meg lehetne figyelni innen, mint szorgoskodnak odalenn, nem messze a tiszaparti füzesektől a taktabáji nagy család, a termelőszövetkezet tagjai. Idébb a hegy alatt a Petőfi, s a Rákóczi tsz tagjai vetik puhára a jövő évi termés ágyát,:. Akkor őszön katonai távcsövek ezrei irányultak a tiszaparti füzesek felé, talán innen e helyről is gyilkos tekintetek kutatták a túlsó partot, ahonnan egyre erősebben, egyre biztatóbban fujdogált a szabadság szele -. , a Lábamnál megzörren az ócska, viharvert sisak, s hirtelen a hurokban vergődő nyúl jut az eszembe :. a Mi is olyanok voltunk valahogy akkoriban, s akik ezek a sisakok, gránátok, fegyverek mögött álltak, vetettek nekünk hurkot, amely egyre szorult körülöttünk, mígnem egy erős kéz átnyúlt onnan a Tiszántúlról, Levette »öitanfe) hogy azután mi magunk dobjuk messze, a szemétre a fojtogató abroncsot ... Tiz éve... tiz ilyen hol ködös, hol napsugaras őszi napok visszatérte ... Tíz éve, s mintha csak az előbb hallottam volna Takács bácsi fiát sirató könnyes, de jövőbízó szavait ott a Tisza partján, két lapát föld közben, ahogy ástuk, ástuk a lövészárkot, széles, re, mélyre, ahogy parancsolták, bár mindenki tudta, hogy feleslegesen .: . * . . , Diósa hajnalban, felzavartak a géppisztolyos, siltessap- kás tábori csendőrök: — No gyerünk, ásót, lapátot fogni ,— intéztek el röviden, s azzal már fordultak is ki az ajtón. Azaz csak fordultak volna, mert én. mint minden 15. évét betöltött <■!- heder, szerettem volna, ha nem röviden intézik el az embert. Utánuk szóltam, hogy nem megyek ... Erre a szakaszvezető három csillagjával visszafordult és kérdőn rámtekintett. De mintha valami más is megcsillant volna tekintetében. Fent az őrsön azután megtudtam, mi az a más.. Mindenesetre láttam, hogy nem ért meg, s folytattam: ... Miért menjek és hova? Elsősorban is még nem vagyok tizenhatéves, tehát nem vihetnek se munkára, se szolgálatra. Erre nincs paragrafus ... másodsorban meg..:. — Másodsorban meg fogd be a szád! Felkelni és gyerünk ásóval, lapáttal az őrsre — szakított félbe, s én engedtem anyám tekintetének, aki jól ismerte, hogy mi az a csendőrparancs ... Felkeltem hát és ásó, lapát nélkül felballagtam az őrsre... Ott mér jónéhányan várakoztak szerszámmal felszerelve. Leginkább öregek és gyerekek... a szakaszvezető igen figyelmes volt, mindjárt behívott az irodába. — Megmutatom a paragrafust — mondotta egyáltalán nem goromba hangon. — íme, — szólt rámte- kintve és balkézzel lekent egyet visszájáról. — Itt a paragrafus ... Megtántorodtam, de azért nyugodtan válaszoltam: — Most már értem S jól megnéztem a szakaszvezetőt, hogy megismerjem, ha találkozunk valamikor az életben ... (Azóta is önkénytelenül az arcomhoz nyúlok, ha a paragrafus szót emlegetik.) Harmincán, negyvenen ballagtunk néhány csendőr kíséretében a forgalmas országúton a Tisza felé. Mindannyiunk vállán ásó, lapát, balta ... — Megyünk lövészáákot ásni, — világosítottak fel a többiek. Jónéhányan már előző nap is voltak, s szakértőén adták elő. hogyan, mint kell ásni, lelapulni a kiásott árokban, ha odaátról lő a tüzérség, vagy jönnek a repülőgépek :.. Mert lőttek is .. • A Tisza túlsó partján egyre morgott, kerepelt a messzeség. Az utak, dűlő- utak, erdők, ■ tanyák megrakva szürke és zöld egyenruhás katonákkal. Ágyúkat vontattak erre- arra. A tanyák udvarán tábori konyhák füstölögtek, az égen zúgva száguldoztak a repülőgépek. Mindez félelmetesen érdekes volt, s szinte már a paragrafusmagyarázatról is megfeledkeztem. Hanem ahol az út beletorkollik a Tisza felé vezető köves országúiba, s fehérfalú tanyával akácos, tölgyes erdő kezdődik, ismét találkoztam a paragrafussal : : ; ♦ dl tanyán innen terebélyes fűzfák ágaskodtak az útszélen. A fűzfák körül sokan álltak, ahogy közeledtünk, láttam: katonák és civilek vegyesen. A civiléknél ásó, lapát mint nálunk. Mindannyian a fára tekintgettek; Megnyitottuk a lépést, s hamarosan odaértünk. Amit láttunk, attól szinte földbegyökerezett a lábam... A középső, odvas fűzfa egyik vastag ágán fehér, vékony kenderkötélen zöldegyenruhás katona teste függött élettelenül. Fiatalember lehetett. Arcbőre szinte szilvakékszínűre változott. Szemei kidülledve bámultak a semmibe. Mellén kis tábla függött, azzal a felírással: „így jár, aki cserbenhagyja hazáját” , -.» Sokan álltunk a facsoport körüli Voltak ott fegyveres katonák, fiatal gyerekek, idős, meglett, már őszűlőhajú emberek. S mégis, olyan mérhetetlenül nagy volt a csend, mint alkonyattájt a temetőben. Nem szólt senki egy árva szét sem, csak néztük a mozdulatlan testet* hallgattuk a szívünk dobogását, meg a Tisza túlsó partján azt a furcsa távoli morgást, amely úgy furakodott be a méla csendbe, mint nyár derekán a távoli mennydörgés. Nem volt csak egy sem a2 egyenruhás, fegyveres katonák, a sok évtizedet átgürcölt, meglett emberek között, aki kimondta volna helyeslőén: — Megérdemelte. — De volt aki sóhajtva elfordult, aki nem is titkon, könnycseppet törölt ki a szeméből. Csak álltam, álltam, s egyszerre rettenetesen felsajgott a reggeli pofon helye... íme, gondoltam. ime a második paragrafus ... Pedig dehogyis értettem még akkor, hogy mi is az igazában, ami körülöttünk történt. Még sejteni is csak akkor kezdtem, amikor néhány órával később Takács bácsi beszédjét hallgattam a tiszaparti füzesek közelében... Takács bácsi is ott állt közöttünk, azaz inkább előttünk néhány lépéssel. Nézte a halálbamerevedett katonát, aki „cserbenhagyta hazáját”, s ezért az életével lakolt. Akkor még nem ismertem, nem tudtam, ki az az őszülőhaiú, ötvenes férfi, aki remegve támaszkodik ásójára, s szeméből visszatartha- tátlanul hullanak a könnyek. De önkénytelenül is közelebb húzódtam hozzá. Megéreztem, hogy jó ember, igaz ember lehet. Megéreztem, mert az én torkomat is igen szorongatta valami. ■— No menjünk.,, •— törte meg a csendet az egyik tábori csendőr, s megindultunk a Tiszapart irányába. .. Takács bácsi mellett lépkedtem, s vele tartottam akkor is, amikor kiosztották a munkát Együtt láttunk neki egy gépfegyverállás ásásának. Lassan mozogtunk mind a ketten, de annál jobban szaporáztuk a szót. A távoli morajra Takács bácsi azt mondta: —■ Hallod...? Napról-napra közeledik. Tudod mi az?..-. A szabadság kerepelő je. .. Ástunk néhány ásónyomot, azután én törtem meg a csendet.. —• Miért kellett felakasztani azt az embert, hiszen biztosan haza akart menni a családjához... Takács bácsi megállt az ásással. Megtörölte izzadó homlokát, azután intett, hogy pihenjünk. Úgyse sokra mennek vele, — intett a távolban üldögélő csendőr felé. — Áshatnak akár a föld gyomráig is. Most nem kerülik el a sorsukat. Leszúrtam az ásót. Néztem, milyen nyugodtan tömi Takács bácsi az öreg, félig elégett pipát. Vártam, hogy folytassa.., — Persze. Haza akart menni. Megunta. Ki tudja mióta hurcolták már... így vöt az a múlt háborúban is. Semmi hasznára pusztultunk. .. Most meg akasztanak is a gyalázatosak.. -. •— Elhallgatott. Gondolkozva eregette pipájából a bodor füstöt, s sokáig nézett mereven a sárgulólombű parti füzesek irányába. Azután egyszerre ismét megjelentek szemében a könnyek. Szétdörgölte foltos kabátujjával azt. amelyik már lefelé kívánkozott szürkés bajusza felé. s megszólalt újch: — A fiam is meghalt. Tegnap jött a levél. Pedig már csaknem hazaért.,, Csaknem. , Mintha csak tegnap sorolta volna hányt-vetet.t életét. A cselédsorsot. ;: Ott lakott a közeli tanyában azóta, amióta a másik háború után, a tanácsköztársaság bukása, „az igazi szép napok” után megkapta a huszonöt botot. s, Nem is nagyon akarta alkalmazni az uraság, de alkalmazta. S úgy élt mindeddig, mint a többi cseléd,— De most, néhány nap múlva.,; Zsebredugta a kialudt pipát, s láttam, hogy a könnyein keresztül is tud mosolyogni az ember. Mert Takács bácsi sírt és mosolygott egyszerre. Siratta a fiát, meg az elmúlt esztendőket, a nehéz évtizedeket, az akasztott „szökevényt’1 azt a tengernyi ártatlanul kiöntött vért. A hangja mégis ellentmondott a könnyeknek., s ka De meglásd fiam, még néhány nap és vége. Akkor azután én se leszek cseléd többé. De nem ám, Szétparcellázzuk ezeket a tanyákat. Nem adok neki tiz évet és nem lesz nálunk boldogabb ember a világon. Majd1 emlékezz csak r£, Mert úgy lesz az, hogyha ök ideérnek, — bólintott a tiszántúli harci zaj felé. — Azt mondják: „most már a tiétek minden, hát csak jól gazdálkodjatok... Megmarkolta az ásónyelet, mert látta, hogy a tábori csendőr megindul felénk... Azután ástunk, ástunk szótlanul, de szivünkkel ott jártunk valahol, ahol egyre erősebben, egyre közeledve morajlott a messzeség., A „szabadság kerepelője”.., Néhány héttel a beszélgetés után, amikor már puha hólepel takarta a csendbeborult határt, az elhagyatott lövészárkokat, felkerestem Takács bácsit. Nem szólt semmit en- káig. csak megölelt és úgy tartott, mintha édes fia lennék. Azután büszkén kihúzta magát, úgy mondta: — Látod, megmondtam... Most már azután én vagyok a gazda.. Megértük.., ★ Dine, eltelt tíz esztendő. S úgy van minden, ahogy azt Takács bácsi akkor megmondta... Könnyű, szürke esőfelhők gyűlnek az őszi égen. De lenn, a tiszaparti füzesek sárguló lombsátrán még ragyog a napfény... Az ám és Takács bácsiék várnak a szőlőben. A saját szőlőjükben.. Hanem ezt a ,hadi- zsákmányt1’ elviszem neki, emlékbe... Még messze járok, de Takács bácsi már integet, siettet. Visszaintegetek a szürke sisakkal, s látom hogy az öregedő, immár őszhajú Takács bácsi csodálkozva nézi, ugyan mi a fenét cipelek magammal? S amikor odaérek a jókedvű szüretelőkhöz, előszedem a gránátokat Is, nyújtom Takács bácgi felé... — Mi a csoda ez? Honnan szedte, — nézi furcsálkodva az öreg. s egy pillanatra odagyűl a vidáím asszony, lánysereg is. Óvatosan forgatják az ócska hadiholmit, válaszomra csak Takács bácsi komolyodik el... — Tudia hol jártam Takács báJ esi? A Tisza partján, tíz esztendővel ezelőtt. Ezeket meg elhoztam, emlékeztetőül. A sisak jó lesz majd madárijesztőnek... Vidám nóta csendül az asszonyok, láayok ajkán, s néhány perc tnulva már messze, nagyon messze érzem maeam a tíz évvel előbbi tiszaparti ősztől.., Jókedvvel hallgatom, amint a mindig hangos Zsófi néni újságolja, hogy Károlyra fia, aki immár főhadnagy a néphadseregben, nemsokára megnősül. Már a bútoruk is, lakásuk is megvan. Azután néhány perc múlva mgr arról folyik a vita: ki lenne jobb tanácstagnak. .. Majd újra felcsendül a lányok ajkán a nóta: „Kimegyek, kimegyek a folyóra...” S olyan jó érzés, ahogv lefelémenet húzza, nyomja a vállamat a teliputtony édes szőlő... Hanem este. hazamenet élőt*, csak félrevon Takács bácsi, kezében ásó: — Nem kell ide madárijesztő, ““ mondja halkan, azzal kézbevesist1 a sisakot, meg a két gránátot és viszi a garádja felé. Amikor látja, hogy csodálkozva nézem, gyorsául ásni kezd. Már térdig ér a gödör* még mindig ás, azután beledobja a „hadizsákmányt1'* s szórni kezdi rá' a földet, s. “ Akkor legyen az ilyenekre szükség, amikor én ezt innen kiásom, — mondja csendesen, S ahogy nehéz csizmájával, meg az ásónyéllel keményre döngölni a földet, abból megértem: ez innen ki nem kerül, míg a világ világ. ä, S hogy ki ne ássák, arra mindany- nyiam vigyázunk. s: barcsá Sándor Szőlőtermelők, figyelem ! Minden mennyiségben vásárolunk nemes szőlővesszőt és vadalany- vesszőt. Fajtiszta, gombabetegségtől és jégkártól mentes európai np- mes szőlővesszőért 60 cm. hosszban, 6—12 mm. vastagságig 200-as kö- tegekben füzvesszővel átkötve darabankint 12 fillért. — Vad (sima alany) vesszőért a fenti méret és kötegelés szerint darabonkint 20 fillért fizetünk. A szabvány szerint begyűjtött síma európai- és vad- vesszőkre gyökereztetésl szerződést köthet a vállalatnál. Az ajánlatot írásban kérjük megküldeni. Cím: Szőlőoltvány és Facsemeteforgalmi Váll. Budapest, VII. Rottenbiller n. 33. Levélcím: Budapest 7. Postafiók 17*
