Erzsébetváros, 2017 (26. évfolyam, 1-7. szám)

2017-05-25 / 5. szám

13

www.erzsebetvaros.hu

Erzsébetváros 2017. május 25.

Portré

Beethoven-versenyét megnyerte. 21 évesen megkapta a legrangosabb zenei kitüntetést, a Liszt Ferenc-díjat. Huszonöt évesen átvette a magyar állam

által adható legmagasabb kitüntetést, a Kossuth-díjat,

és fellépett a világ számos vezető zenekarával. Rendszeres sztárvendége volt több fontos fesztiválnak, melyeket többek között Edinburgh-ban, Párizsban, Tours-ban, Luzernben, Salzburgban, Prágában, Mentonban rendeztek, és olyan ismert karmesterekkel dolgozott, mint Claudio Abbado, Christoph von Dohnányi, Edo de Waart, Charles Mackerras, Ferencsik János, Lovro von Matacic, Charles Dutoit, Herbert Blomstedt és Michael Tilson ?omas.

1983-ban Fischer Ivánnal megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart. 1984-ben az Érdemes Művész címet, hat évvel később a Kiváló művész címet is megkapta. 1987-től, karmesteri pályája mellett, komponált is. Kocsis Zoltán 1997 őszétől a Nemzeti Filharmonikus Zenekart vezette. 2005-ben másodjára is megkapta a Kossuth-díjat.

Kocsis Zoltán Erzsébetvárosa

Az itt eltöltött évek

miatt egész életében

nagyon kötődött Budapest 7. kerületéhez, és bár voltak rossz emlékei is, büszke volt Erzsébetváros fejlődésére. „Összességében nagyon szép emlékeim vannak, de csúnyák is természetesen. Például a Klauzál téren mindennaposak voltak a bunyók a Kazinczy utcai iskola növendékeivel. Az osztályom hatvan–hetven százaléka nem értelmiségi családból származott, viszont lehetett találkozni egy Ránki Dezsővel, egy Pallagi Tamással, aki annak a Pallagi Jánosnak a fia, aki itt nálunk, a Nemzeti Filharmonikusoknál nagyon sokáig a koncertmesteri tisztet töltötte be” ‒ mesélte a világhírű zenész az interjúkötetben, ahol arra a kérdésre, hogy egy vendégnek mit mutatna meg Erzsébetvárosban, azt válaszolta: a zsidónegyedet. „Az nagyon fontos része a kerületnek. Kezd megint visszajönni az a világ, ami a monarchia befejeztével vagy megszűnésével eltűnt. Örvendetes módon néha ugyanazokat a tulajdonosokat látom a cégtáblákon, mint a régi fényképeken. Azonkívül egyre több a kóser étterem. Újjáélednek a Klauzál tér környékének boltjai vagy a vásárcsarnok. A zsinagóga sem maradhat ki, amely Európában a legnagyobb, ha jól tudom. Természetesen nem akarok itt tiszteletbeli zsidóvá válni, vagy fogadatlan prókátorként olyasféle dolgokról beszélni, amelyek egyébként is nagy nyilvánosságot kapnak, de szinte végeláthatatlan, amit meg lehetne mutatni. Illetve van, amit már nem lehet. A Kertész és Akácfa utcában az akkori grundok, a beépítetlen házhelyek remek alkalmat adtak a focizásra, de ma már ezek nincsenek meg. Emlékszem nagyon jól, hogy amikor a Dohány utcai zeneiskolából hazafelé ballagtunk apámmal (mindig gyalog tettük meg az utat) megnéztük a nyomdát. Érdekes volt látni, ahogy nyomják az újságokat.”