Erzsébetváros, 2017 (26. évfolyam, 1-7. szám)
2017-01-26 / 1. szám
Erzsébetváros 2017. január 26. www.erzsebetvaros.hu Portré Kis Imre 1940. április 18án született Budapesten. Az 1956. októberi eseményekben az első naptól az utolsóig aktívan részt vett. A Nemzetőrség megalakulásakor a Baross téri csoport tagja lett. Kis Imre az ’56-os Szövetség alapítója, a VII. kerületi POFOSZ elnöke, több kitüntetés birtokosa, immár az Erzsébetváros ’56 díj kitüntetettje is. A Baross-tér tanúja Hány éves volt a forradalom alatt, és éppen hol dolgozott vagy tanult? Nem egészen 17 éves voltam, a Péterfy Sándor utca 47-ben laktunk. Bár korábban elkezdtem a Madách Gimnáziumot, de anyagi okok miatt be kellett fejeznem: kellett a kereső a családban, akkoriban másodéves villanyszerelő-ipari tanuló voltam. Október 23-án éppen egy lakótelep építésén dolgoztunk, amikor meghallottuk, hogy megmozdulások vannak a városban. Hol szembesült először azzal, hogy mi történik? A Keleti pályaudvarnál találkoztam két barátommal. Az utcán hallottuk, hogy megmozdulás van a rádiónál, úgy döntöttünk, hogy odamegyünk. A Puskin utcán keresztül mentünk, és a főbejárattól úgy harminc méterre álltunk meg a tömegben. Akkor már ott állt két magyar tank, a tömeg zúgolódott, mert nem akarták beengedni azokat, akik élő adásban be akarták olvasni a petíciót. Hirtelen beindultak a tankok, az emberek szétfutottak, mi a körút és a Rákóczi út sarkára mentünk. Ott egyetemistákkal találkoztunk, akik azt mondták, menjünk velük a Parlament elé. Körülbelül 30‒40-en indultunk el, de mire a Parlament elé értünk, több ezer ember volt a hátunk mögött. Korábban beszélgettek-e arról barátokkal, haverokkal, hogy milyen a helyzet, ki hogyan érzi magát? Ha akartuk volna, sem tudtuk volna kikerülni a politikát, hiszen szinte nem volt olyan család, ahol valami atrocitás ne történt volna. Nekem a keresztapámat csukták le. Érettek voltunk, átéltük már a háborút is, emlékeztünk a szovjet csapatok úgynevezett felszabadítására. Mi történt, amikor kiértek a Kossuth Lajos térre? Teljesen tömve volt a tér. Ott hallottuk, hogy fegyveres összetűzés van a rádiónál. Elhatároztuk, hogy vis zszamegyünk oda, de nem jutottunk el addig, mert már lőttek a környéken. Megálltunk az Uránia előtt, ahol szintén nagyobb tömeg verődött össze. Végül visszamentünk a körút és a Rákóczi út kereszteződéséhez, ahol szintén óriási volt a tömeg. Ott volt a Szabad Nép székháza, aminek bezúzták a kirakatait, kidobálták a könyveket az utcára, és a székház bútorait is kihajigálták. Óriási máglyaként égtek a könyvek és a bútorok. Az akkori éjjel-nappali közért mellett volt egy kis üzlete a MHK-nak (Munkára, Harcra Kész mozgalom), oda betörtünk, és magamhoz vettem egy kispuskát. Megjelent egy teherautó, tele fegyveressel. Megkérdeztük, hová mennek, azt felelték, hogy a rádióhoz, így mi is felugrottunk. Akkor már részt vettünk az ostromban, a rádió úgy hajnaltájt esett el, akkor tudtunk bemenni, de senki nem mondta, hogyan tovább. Amikor végül elindultunk, már dübörögtek a szovjet páncélosok a Rákóczi úton. A Nemzeti Színház oszlopai mögül lőttük őket. Elsősorban a lövészszállítókra vadásztunk, mert azoknak gumiabroncsaik voltak. Egy elakadt az Akácfa utca sarkánál, azt megrohamoztuk. Többen már halottak voltak, de két fiatal fiú még élt. Sírtak, annyira féltek. Őket foglyul ejtették, és az EMKE pincéjébe vitték. Nem tudom, mi lett a sorsuk. Mit tapasztalt a következő napokban Erzsébetvárosban? A Dózsa György és a ?ököly út sarkán, az első emeleten a környékbeli srácok egy harcálláspontot alakítottak ki. Az ablakban egy Maxim géppuskát helyeztek el. Néhány 14
