Erzsébetváros, 2014 (23. évfolyam, 1-18. szám)
2014-06-19 / 10. szám
Mióta laksz Erzsébetvárosban? Már több mint tíz éve. Budai lány voltam, de csábító volt, hogy itt közel vannak a színházak, és akkoriban még sokat jártam az éjszakát, biztosabb és elérhetőbb volt ez a kerület az életformámhoz. Amikor kerestem az új lakást, sokat megnéztem, de nem nagyon tetszettek. Többen mondták, hogy ha megtalálom, belépek, és megérzem majd, hogy igen, ez kell, és ez végül tényleg így is lett. Sikerült jó levegőjűt, világosat és csendeset választani – azt éreztem, hogy itt jó lesz nekem, és ez így is van. Milyen az anyaság? Szuper, igaz nagyon fárasztó. Az alvás szinte teljesen eltűnik az ember életéből, ez engem is nehezen érint. De az anyaság pozitívumai össze sem mérhetőek a nehézségekkel. Nagyon elfoglalt vagy. Hogy oldod meg, hogy a gyermekedre is legyen időd? Úgy, hogy lényegében teljesen kiiktatódott az életemből a színház, a zenekar vált fontosabbá. Ez egy lassú folyamat volt, igazából nem is terveztem, végül azonban a sors valahogy így alakította. Igaz, kaptam nagyon jó színházi ajánlatokat is, és bevallom, nehéz volt nemet mondani, de okosan kellett gondolkodnom. Hiszen ott van a kisfiam, aki mindjárt hároméves – épp a legédesebb korszakában van –, és minél többet szeretnék vele lenni. Persze, hiányzik a színház. Mi hiányzik leginkább? Nem tudom, mennyire tudják rólam az olvasók, de én mindig is kísérletező színházakban dolgoztam. Az Arvisura volt az első, majd Pintér Bélánál, utána pedig a Krétakörben játszottam. Ezeken a helyeken mindig volt törekvés arra, hogy áttörjük azt a faramuci helyzetet, hogy a néző sötétben ül, szemben vele a színpadon pedig a színész, vagyis nincs direkt kapcsolat. Ez kihívás volt. Ha a zenekaroddal állsz színpadra, ez másképp van? Igen, ott sokkal könnyebb áttörni ezt a bizonyos falat, sokkal őszintébb dolog. Aki eljön a koncertemre, azért jön, mert ezt akarja hallani. A színház ebből a szempontból sokkal inkább „zsákbamacska”, hiszen pontosan nem tudhatod, hogy mit fogsz látni. Amikor koncert van, az sokkal vehemensebb, nagyszabásúbb találkozás a közönséggel. Bármit mondhatok, bármi megtörténhet, úgyhogy nekem ez egy csodálatos és felszabadító élmény. Ha már a koncerteket említetted: hogy indult a zenekar? Régi történet. Az életemnek pont arra a szakaszára datálódik, amikor dolgoztam a Pintér Béla Társulatban és a Krétakörben is. Bekerültem az Amorf Ördögök nevű zenekarba, itt ismerkedtem meg Tövisházi Ambrussal, akivel most is együtt zenélünk. Véletlen találkozás volt: baráti alapon beleénekelgettem pár számba, ami aztán szintén teljesen véletlenül elkezdett érdekelni egy kiadót, és nemsokára megjelent az első lemezünk. A „Betyár a Holdon” váratlan, nagyon nagy siker volt. Szép karrierje kezdődött és komoly rajongó tábora lett ennek a zenekarnak, de végül én nem tudtam teljes gőzzel csinálni, mert állandóan utaztunk a Krétakörrel, bőröndből ki, bőröndbe be. Később, amikor már érezhető volt, hogy a társulatnak vége lesz, akkor mondta Tövisházi Ambrus, hogy csináljuk meg régóta dédelgetett álmunkat, a szóló lemezt. És szerencsére az első lemezünket – ami egyébként pont hét éve jelent meg – hatalmas érdeklődés övezte. Gyakorlatilag a negyedik-ötödik alkalomtól kezdve tömegek kezdtek el járni a koncertjeinkre. Ez felelősség, óvni kell, csiszolgatni, mint egy gyönyörű gyémántot. 18 Erzsébetváros 2014. június 19. www.erzsebetvaros.hu • www.erzsebetvarosimedia.hu Dübörög a zenekar Sikeres színésznő, popdíva, édesanya, és nem utolsósorban kerületünk lakója. Péterfy Borival a pályájáról, az anyaságról és az otthonteremtésről is beszélgettünk. Portré
