Erzsébetváros, 2014 (23. évfolyam, 1-18. szám)
2014-05-22 / 8. szám
19 www.erzsebetvarosimedia.hu • www.erzsebetvaros.hu Erzsébetváros 2014. május 22. Portré Festővé válni Nem festőnek készült, nyugdíjas éveire mégis ez lett életének legfontosabb tevékenysége. Permay Vilmos képzőművésszel otthonában beszélgettünk. Mindig a képzőművészet érdekelte? Kedvemet már fiatalon sem a szorgos tanulásban, mint inkább a rajzolásban leltem, ami nem véletlen, hiszen nem ment rosszul. Érettségi után Egerben előbb egy szabadiskolában tanultam, majd két évig édesapám mellett dolgoztam kádárként. Később másfelé vitt az élet, és csak második próbálkozásra vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Bernáth Aurél csoportjába járhattam. Noha ő maga választott ki, a feladat ettől még nagyon nehéz volt számomra. Itt más volt a színvonal: egy vidéki szabadiskolából, ráadásul egészen más szakmából jövő diáknak főleg – hiszen kereskedelmit végeztem. Nemcsak a mester volt nagyon hozzáértő, hanem a velem egyidősek, illetve az előttem járó évfolyamok tanulói is már egészen érett művészeknek tűntek. Annyi mindent tudtak, hogy ez kicsit vissza is fogta az embert, engem legalábbis. Ráadásul anyagi problémám is adódott, nem tudtam megteremteni magam körül a biztonságot: segítőt, ösztöndíjat. A második esztendőben pedig eltanácsoltak. De az első év ragyogó volt. Végül a grafika mellett döntött? Inkább azt mondanám, grafikával is foglalkoztam. A főiskola után behívtak katonának, ahol helytálltam, ezért egy esztendővel tovább, három évig szolgáltam. Mikor leszereltem, visszavettek a főiskolára szakoktatónak. Itt három évig dolgoztam, de aztán a családi életem úgy alakult, hogy másik állást kellett keresnem. Mellékállásként közben egy üzemben rézkarcokat sokszorosítottunk, és innen, egy ismeretség folytán kerültem aztán a Tankönyvbe (Tankönyvkiadó – a szerk.), a grafikai osztályra. Festményei témájául sokszor utazásait választja. Merre járt, utazott? Többnyire Közép-Európában utaztam, de eljutottam egyszer Párizsba is, jártam Németalföldön, Németországban és Olaszországban. Diákként több közeli országban voltam tanulmányúton, ezek nagy örömet jelentettek annak idején. Bár az volt a fogadalmam, hogy amíg Magyarországot nem járom körbe, addig nem megyek külföldre, ezek az utazások kicsit megtorpedózták ezt. Hogyan folytatódott a Tankönyvkiadónál a szakmai pályája? Főként szakgrafikákat kaptam, mert ott kiváló illusztrátorok dolgoztak. Előbb csoport, majd osztályvezető lettem, innen is mentem nyugdíjba. A nyugdíjat követően voltak még állásaim: visszakerültem a főiskolára, ahol az adminisztrációt vettem át, de amikor betöltöttem a hetvenet, már nem tudtak alkalmazni. Kisebb munkáim mellett ekkoriban indult a festés, ami tulajdonképpen az utóbbi években teljesedett ki. Igyekszem elfoglalni magam. Festészet vagy grafika? Még ha nem is lehet választani… Nemrég festőművésznek tituláltak. Van egy barátom, akivel már a főiskolán is jó barátságban voltam, sőt, a katonaságba is együtt kerültünk. Tartjuk a kapcsolatot, havonta találkozunk, beszélgetünk. Egyszer eljött, megnézte a festményeimet, és mindjárt azt a kérdést tette fel: „Mikor csinálsz kiállítást?” Csík Istvánnak hívják, Munkácsy-díjas festő. Milyen érzés, hogy most tényleg kiállítása nyílt? Érdekes érzés volt. Ötven év halasztással kerültem olyan szituációba, hogy meg kellett szólalnom. Megnyugtató volt, hogy több oldalról is kaptam jó véleményt, vis zszajelzést arról, hogy ezt érdemes csinálni. Ez számomra nagyon izgalmas dolog, minden művészetnek megvan a maga szépsége.
