Erzsébetváros, 2013 (22. évfolyam, 1-17. szám)
2013-05-02 / 7. szám
Erzsébetváros 2013. május 2. www.erzsebetvaros.hu • www.erzsebetvarosimedia.hu 12 Portré Dr. Oláh Vilmos Kapcsolatom a VII. kerülettel a Péterfy Sándor utcai Kórházra szorítkozik, ahova 1950-ben medikusként kerültem, egy véletlennek köszönhetően. De azt mondhatom, hogy kalandos életem sorsfordító véletlenek sorozata. A Péterfy Sándor utcai Kórház egykori orvosa Mik voltak az első kalandok és az első véletlenek? Erdélyi származású vagyok. Anyai dédapámnak nyomdája volt Temesvárott. Fia, Vilmos, a nagyapám, 1848-ban számos Habsburgellenes röpiratot nyomtatott, ezért a világosi fegyverletétel után 18 éves korában az osztrák bíróság lázítás címén hét év várbörtönre ítélte, amit Kufsteinben le is ült. Utána kereszteltek engem is Vilmosnak. Apám katona volt, és belőlem is katonát akart faragni. Nekem tetszett is a katonaélet, de a fegyelem nem. 1944-ben mégis elvittek a frontra, mint leventét. Miért választotta a katonaélet helyett az orvosi hivatást? 1944 nyarán, a fronton dőlt el, hogy orvos leszek. Egy partizánakció után a sebesültszállítás volt a feladatom. Ott láttam egy partizánnőt nyílt hasi sérüléssel. Mellé térdelve irtózatos szánalmat éreztem, amiért nem tudtam segíteni rajta. E megrázó élmény hatására helyben megfogadtam, hogy ha túlélem a háborút, mindenképpen orvos leszek. Túléltem, és az élet folytatódott tovább. 1945-ben leérettségiztem, de akkor már úgy éreztem, hogy nekem Romániában nem sok babér terem. Ebben közrejátszott az a komoly inzultusom, ami egy román katonákat a frontra szállító vonaton történt meg velem. A háború alatt anyám Tiszafüredre menekült rokonokhoz, őt akartam meglátogatni, ezért fölszálltam egy katonavonatra, mert másik nem volt. Útközben egy őrmester azt kérdezte tőlem a saját nyelvén: – Magyar vagy? – értettem, mert akkor már elég jól beszéltem románul. Egyébiránt nem volt nehéz kitalálnia, látván a ruhámat: a Szent Lászlós gimnazista sapkát és a bocskai kabátot. – Most vagy kiugrassz, vagy lelőlek – állított halálos ultimátum elé, mi előtt még válaszolhattam volna. Szerencsémre nagy hó volt, és körülbelül 40 km/órás sebességgel haladt a vonat, így inkább kiugrottam. Akkor döntöttem el, hogy nem maradok Romániá ban. A szüleim ott maradtak. 1945. augusztus 31-én édesapám úgy búcsúzott el tőlem, hogy „Úgyis hazazavar majd az éhség Budapestről.” Ez a mondata az ittlétem alatt mindig arra inspirált, hogy azért is megmutassam, hogy én annál keményebb gyerek vagyok. Valóban éheztem, de nem mentem haza, csak látogatóba, amíg lehetett. Sajnos 1947 után már nem lehetett. Kalandosak voltak a medikusként eltöltött éveim is. Miután szüleimtől semmi segítséget nem kaphattam, minden létező munkát elvállaltam. A vagonrakástól a tűzifahordáson át az éjjeli őrködésig. Reggel nyolc körül kezdődött az egyetem, de volt, hogy előtte, amikor nagy hó esett, akkor még gyorsan elmentünk az önkormányzat elé, és harminc forintért jelentkeztünk havat lapátolni. Vártuk a havat, mert hozott a konyhára. Az éjszakai műszakot szerettük igazán, mert akkor kicsit lazább volt a munka, és közben a kollégista haverokkal jókat viccelődtünk. Egy huzamosabb ideig tartó munkám volt. A X. kerületben, egy asztalosműhelyben dolgoztam délutánonként és éjszakánként, mint betanított segédmunkás. Ebből fönn tudtam tartani magam. Kemény időszak volt: délelőtt egyetem, délután vagy éjjel meló, és közben még beszúrtam egy félóra udvarlást is, mert fiatal voltam. Mikor maradt ideje tanulni? Zömmel éjszaka. Volt, hogy hajnali háromig-négyig gubbasztottam a könyv fölött. Néha már leesett a fejem. A könyv lapjain aludtam a kollégium tanulószobájában. Hogy került orvostanhallgatóként a Nemzeti Színházba, ahol a statisztéria jellemzően színész akadémistákból állt? Szerencsémre a kollégiumban a két szobatársam opera tanszakos volt. 1948 év elején hívták őket a Nemzetibe statisztálni, de nem tudták vállalni, mert vizsgaidőszak volt. Így én jelentkeztem helyettük, és fölvettek. A statisztálást imádtam. A Nemzeti Színházban, a Blaha Lujza téren olyan nagy színészekkel játszottam egy színpadon, mint Szörényi Éva, Gobbi Hilda, Major Tamás, Bessenyei Ferenc, Tímár József, Básthy Lajos és még hosszasan sorolhatnám. A színházban meddig dolgozott? 1948 elejétől 1950 májusáig. Még a színészhallgatók is azt hitték, hogy színésznek tanulok, mígnem egyszer Gobbi Hildának orvosi tanácsra volt szüksége. – Gyerekek, az orvos felírt nekem valami germicidet. Nem tudjátok, hogy az mire jó? – kérdezte. – Kérem, én tudom. A germicid láz csillapító, influenza esetén javallott – törtem meg halkan a néma csendet, mert a színészek ebben nem voltak járatosak.
