Erzsébetváros, 2011 (20. évfolyam, 1-21. szám)
2011-12-22 / 21. szám
A német protestánsok a karácsonyt családi ünneppé tették, így aztán az ajándékozás szertartása egy szűk körbe szorult vissza. S vajon a családban ki volt a feljebbvaló? Természetesen az apa, aki fiait és lányait ajándékozta meg. Lassan elterjedt az a gyermekhiedelem, hogy az ajándékot valamiféle földöntúli lény hozza, nem a szülők. Így „lépett a képbe” német nyelvterületen a XVI. században Szent Miklós, a tengerészek, kereskedők, illatszerészek, gyógyszerészek, zálogházak, gyermekek és diákok védőszentje. Erről a történelmi személyről csupán annyit tudunk, hogy vagyonát szétosztotta a szegények között, és mindig segítette az apróságokat. Legismertebb története az elrabolt gyermekhez kapcsolódik. Kérem, figyeljenek a dátumra! Egy házaspárnak „nem akart gyermeke születni”, ezért a férfielindult Miklóshoz, hogy áldását kérje, ám mire eljutott volna hozzá, a szent már nem élt. A Miklós testét takaró vászonból az alkalmi zarándok elvitt magával egy darabot, ennek köszönhetően a feleségének egy év múlva, december 6-án kisbabája született. A gyermek éppen betöltötte a 7. életévét, amikor elrabolták. A házaspár újabb egy év múlva, december 6-án a Miklós-templomban imádkozott a szabadulásáért, nem eredménytelenül, mert rövid idő múlva egy hatalmas forgószél visszahozta, és éppen a templom kapuja előtt letette a kisfiút. Ebből a legendából alakult ki a Mikulás személye iránti tisztelet. Amerikában Mikulás helyett „Karácsony apó”, Oroszországban pedig „Fagy apó” köszönti a gyerekeket. Német területen jelent meg először ajándékhozó szerepben a Jézuska is. Egy 1601-es ábrázoláson Szent Kristóf vállán ül, a szent egy fát tart a kezében, amelyre kolbász, hurka, libasült, kenyér és perec van felakasztva, és a kis Jézus az egyik ajándékot fogja. Lassan a karácsony és az ajándékozás egymást feltételező fogalmak lettek. Érdekességképpen felsorolom, hogy mi mindent lehetett venni a 19–20. század fordulóján a gyerekeknek karácsonyra: alumínium csodagyertyát, amerikai vasszánkót, gyermek kinematográfot és laterna magicát, King Popgun amerikai durranó légpisztolyt, „indiánus harczos” felszerelést, fürdő porcelán babát, nemzetiszínű vasbádog ágyút, rugóval, borsó lövedékkel etc. A felnőttek kaphattak Rákócy-pipát (sic!), „ten tatartót”, örökös tűzszerszámot, Vásárhelyi-féle vajköpülőt vagy Császár bajuszkötőt. Egy időben az ajándékozást még etikett is szabályozta, például úriember olyan nőnek, aki nem volt rokona vagy menyasszonya, nem vehetett mást karácsonyra, mint virágot, cukrot, esetleg (kapaszkodjanak meg!) könyvet vagy zeneműfélét. Régen a karácsonyi ajándékozás bensőséges esemény volt, ma inkább már piaci. A híres amerikai írónő, Harriet Beecher Stowe, a Tamás bátya kunyhója szerzője 1820 körül így kesergett: „Te jó ég! A karácsony két hét múlva itt van, és mindenkinek ki kell találnom valami ajándékot! Hiszen már mindenkinek megvan mindene. Miféle ajándékot vásároljunk azoknak az embereknek, akik sokkal több mindennel rendelkeznek, mint amivel kezdeni tudnak valamit?” Szintén a tengerentúlon, 1830 körül jegyzik meg egy újságban, hogy az ajándékok választéka és a hirdetések agresszivitása elérte azt a szintet, hogy a karácsonyi bevásárlás a zavarodottság forrása lett. Íme, tehát nincs új a nap alatt, hiszen ekkor hívják fel a vásárlók figyelmét valamire, amit ma is érdemes megszívlelni: „Védjék meg magukat a fényűzés csábításától, és csak olyat vásároljanak, ami hasznos, és ami valamilyen jócselekedet végrehajtására alkalmas. Kerüljék a hiábavaló csecsebecséket, amelyek csupán egy napig szórakoztatnak!” Boldog karácsonyt mindnyájuknak! Ő várja igazán a karácsonyt (1913) Teljes karácsonyi békekötés (1926) 13 Kép-múlt
