Erzsébetváros, 2011 (20. évfolyam, 1-21. szám)
2011 / 10. szám
üzemet „Első Magyar Játékkártya Gyár, Piatnik Nándor és Fiai” névre keresztelték át. A Piatnik szép lassan az egész európai piac meghatározó szereplőjévé vált és bár bizonyítékok nem állnak rendelkezésre, de gyaníthatóan nem játszottak mindig tiszta lapokkal. Ezt ma elegánsan úgy fogalmazzuk: rendkívül céltudatos üzletpolitikát folytattak. Magyarországon 1850-től lett adóköteles tevékenység a kártyagyártás, amelyet úgy jeleztek, hogy minden forgalomba hozott játékkártya egy meghatározott lapját – kőr ász, tök VII, tök VI stb. – adóbélyegzéssel kellett ellátni. Ha egy ellenőrzés során bármely szórakoztatóipari intézményben, ahol amúgy kártyázni is lehetett, olyan paklit találtak, amelyben a kőr ászon nem volt ott az ominózus bélyegző képe, bizony a tulajdonosnak mélyen a zsebébe kellett nyúlnia, ha ki akarta fizetni a borsos büntetést. Az imént emlegetett Zsíros István ekkoriban jegyezte meg, hogy az egész országban adóbélyegző nélküli paklik forognak közkézen és célzott rá, hogy ezek vélhetően a Piatnik-gyárból származnak. Bizonyítékkal azonban sem ő, sem más nem szolgált. A Piatnik pedig rakétasebességgel fejlődött, szerte a Monarchiában egyre másra nyíltak kártyagyáraik, Ratschachban (ma Rateče Szlovéniában az olasz, osztrák, szlovén határnál) kartongyáruk is volt, de saját papírgyárral is rendelkeztek. Magyarországon két céljuk volt, s ez a kettő összefüggött: ellehetetleníteni a többi kártyagyárat és megszerezni az ország feletti teljes monopóliumot. Hamarosan kicsi lett a Csengery utcai üzem, új helyet kellett keresni. Az új gyárépületet Höfler Ignác tervezte a cégnek a Rottenbiller utcai telekre. A gyárat 1903-ban nyitották meg a Rottenbiller utca 17. alatt, az épület első és második emeletének utcafrontján laktak a cég budapesti vezetői. Hamarosan már az egész Monarchia területén teljesült a nagy vágyálom: piacvezetők lettek. A kártya minden szempontból népszerű volt, hiszen vagyonok, nők, életek cseréltek gazdát a zöld asztal mellett, mindennapos helyzetnek számított a kártyaadósság miatti párbaj. Az első világháború körüli időkben Budapesten legalább 300 nyilvános helyen: klubokban, kávéházakban, polgári és tiszti kaszinókban ütötték a lapokat. Cikkünket a következő számunkban folytatjuk! Anno 19 Szinte annyi a kártyával kapcsolatos kifejezésünk, mint az angoloknak a hajózással kapcsolatban. No, akkor most mondja valaki, hogy a magyar nem szereti a kártyát. A századforduló táján, ha valaki leugrott a boltba egy pakliért nem kártyát kért, hanem Piatnikot. A névadó, Piatnik Nándor 1819-ben született Budán. Apja, Piatnik Ignác, vélhetően tudott magyarul, hiszen egy nagybirtokon dolgozott tiszttartóként. Ezen túl szinte alig tudunk valamit őseiről, körülményeiről, hacsak nem azt, hogy a ma is élő leszármazottak állítják: a család orosz származású. A fiatalember a szakma alapjaival Graváts József kártyafestő mester budai műhelyében ismerkedett. Nemsokára már acél- és rézmetszést tanult Pozsonyban, majd kisvártatva Bécsben találjuk Anton Moser akkor már húsz éve működő üzemében, amelynek irányítását a tulajdonos 1842-ben történt halála után átveszi. Nyolc évvel később már saját neve alatt dolgozik és a műhely a XIX. század végére Bécs legjelentősebb kártyagyárává nőtte ki magát. A Piatnik és Fiai a Monarchia határain belül egy nagy, rettentően szétágazó vállalattá hatalmasodott, amelynek mindenütt voltak lerakatai. Olcsó áraival és egyéb „apró” ötleteivel (erről később) szinte szó szerint agyonnyomta a konkurenciát. Az akkori idők öt legjelentősebb magyar kártyagyártója – Wilner József, Schell István, Zsíros István, Giergl István és Turi Ferenc, előbbiek kártyagyártók, utóbbi papírkereskedő volt – 1869-ben úgy döntött, hogy erőit közös cégben egyesíti és „Első Magyar Kártyagyár Részvénytársulat Pesten” néven a Csengery (akkoriban Rákosárok) utca 11.-ben hozták létre az ország legnagyobb kártyakészítő üzemét. Huszonhét évig állták a sarat, ám egy huszonhatezer forintos hiány miatt csődbe mentek, amit Piatnik már alig várt, így 1896-ban felvásárolta őket és a Csengery utcai A századforduló táján, ha valaki leugrott a boltba egy pakliért nem kártyát kért, hanem Piatnikot.
