Erzsébetváros, 2010 (19. évfolyam, 1-18. szám)
2010-09-28 / 13. szám
!E<L*Y*T-0'R*T'E‘N >e<-T2010/13. szám 19 BÓKA B. LÁSZLÓ ROVATA Önkormányzati választások régen és ma Nemsokára lezajlik egy újabb egy önkormányzati választás Erzsébetvárosban. Azt, mindez hogyan működik, kiket, milyen módon lehet jelölni és hogyan zajlanak a választások, már nemigen kell magyarázni senkinek, hiszen a rendszer- váltás óta életünk része lett a négyévenkénti országos, majd az azt követő, helyi politikát alakitó önkormányzati választás. De vajon eszébe jutott-e bárkinek, hogy működött mindez régen, például akkor, amikor Erzsébetváros 128 évvel ezelőtt létrejött. Az Erzsébetváros megalakulás óta eltelt közel százharminc év alatt a városrésznek különféle néven nevezett vezetői: elöljárói, tanácselnökei és polgármesterei voltak. Ezek közül közvetlenül csak a rendszerváltás utáni polgármestereket választották. A fővárosban 1990 előtt egyáltalán nem működött a kétszintű (kerületi és összbudapesti) választott önkormányzati rendszer. Természetesen régen is volt például főpolgármester és polgármester, de mindkét tisztség központi pozíció volt. 1945 előtt az egész fővárosnak volt egy polgár- mestere, akit az önkormányzati testület, a közgyűlés választott, és volt egy főpolgármestere, aki a kormányzat képviselője volt, ők ketten egyfajta munkamegosztásban dolgoztak. Az egyes kerületek ügyeit azonban nem a választópolgárok által választott polgármesterek, hanem ún. elöljárók intézték. A fővárosi egyesítési törvény (1872. évi XXXVI. te.) roppant szűkszavúan beszél a kerületi elöljáróságokról, csupán akként említi, mint a „fővárosi törvényhatóság közege”. Két évtizeddel később részletes szabályozás született a kerületi előjáró- ságok működéséről (1893. évi XXXIII. te.). A kerületi elöljáró nem politikusi, hanem tisztviselői állássá vált: a törvény rögzítette, hogy ekkortól közigazgatási képesítés kellett a tisztség betöltéséhez és az elöljáró nem lehetett egyben a fővárosi közgyűlés tagja is. Az elöljárókat más tisztviselőkhöz hasonlóan a közgyűlés választotta, ám azt, hogy melyik kerületbe kerülnek, a polgármester osztotta be. A Horthy-korszak átfogó fővárosi törvénye (1930. évi XVIII. te.) megerősítette, hogy a kerületi elöljárók nem a helyi érdekeket képviselik, hanem a központi városvezetés akaratát hajtják végre, ekkortól már a budapesti polgármester nevezte ki, és mozdíthatta el őket. Az 1893-as törvénnyel rögzítettek a kerületi elöljáró melletti választott szervezetet, az úgynevezett kerületi választmányt, amely azonban nem igazi önkormányzati, hanem csak egy tanácsadó testület volt. Önkormányzattal csupán az egységes főváros rendelkezett, amelynek megtestesítője a fővárosi közgyűlés volt. Erzsébetváros első két elöljárója, Schön József és Zachár Antal még mindketten tagjai voltak a fővárosi közgyűlésnek is. Az akkori politikai viszonyokat azonban a mainál jóval belteijesebbnek kell elképzelnünk. Csupán egy nagyon szűk réteget érintett, hiszen a választásra jogosultak száma Budapest akkori lakosságának kevesebb, mint 5%-át jelentette, ráadásul még ennél is kevesebben voltak, akik valóban el is mentek szavazni, 1873-ban például csak a választók fele élt a lehetőséggel. Az akkori képviselők felét szabadon választották, míg a másik felét a virilizmus, ahogyan akkoriban nevezték „értékképviselőség” alapján töltötték be. A virilizmus fogalmát egy 1870-es törvény vezette be Magyarországon, ez a törvényhatósági jogú városok és vármegyék ügyeit szabályozta, majd egy évvel később 1871-ben a rendezett tanácsú városokra és a községekre vonatkozó törvény is megszületett. Ennek alapján az önkormányzati testületek felét alkották a legtöbb adót fizető polgárok (másik felét választott képviselők), akiknek létszámát a település lélek- száma határozta meg. Minden 100 fő után lehetett képviselőt választani, ez egy nagyközség esetében 40 fős képviselőtestületet jelentett. A virilisek tulajdonképpen a legtöbb adót fizető polgárok voltak, a képviselőtestület az éves összeírásról szóló listát minden évben megkapta. A testület fele ezért gyakorlatilag évenként cserélődött, vagy cserélődhetett; a virilis lista a befizetett adó mennyiségétől függően változott. Budapesten a legtöbb adót fizető 1200 polgár közül választottak 200 virilistát, akik az önkormányzati testület, a fővárosi törvényhatósági bizottság egyik felét alkották. Ez a bizottság lényegében a széles értelemben vett helyi gazdasági és kulturális elit polgáraiból állt. Az egész rendszer rendkívül belterjes volt, mindenki ismert mindenkit. Tulajdonképpen előre megvoltak a listák, amelyekre leszavaztatták az embereket, a végeredmény tehát előre tudható volt, ezért igazi népképviseletről nem beszélhetünk. A virilizmus eltörlésére és a választójog kiterjesztésére elvileg már 1918-ban, gyakorlatilag a Horthy- korszak kezdetén, 1920-ban került sor. Az ok nem elvi, mint inkább politikai volt: a fővárosban a hatalomra került jobboldali erőknek nem állt érdekében fenntartani a virilizmust, amely viszont az ország többi részében 1920 után is megmaradt. Ha elvi oka lett volna, akkor vidéken is megszüntetik, mint nem demokratikus intézményt, viszont ott a jobboldalt segítette, így maradhatott, a fővárosban azonban inkább a liberális rétegeknek lett volna kedvező, ezért eltörölték, azaz a politikai érdek döntött. Ettől függetlenül a Horthy-korszakban más típusú nem választott képviselők is,bekerültek a fővárosi közgyűlésbe, akik révén a jobboldal akkor is biztosítani tudta városházi többségét, amikor a helyi választásokon számszerűen a baloldali és liberális pártok kapták meg a szavazatok többségét. Az éles határvonalat 1945 jelenti, ekkor igazi demokratikus önkormányzati választásokat tartottak Budapesten, amelyet a Független Kisgazdapárt nyert meg, így ennek megfelelően a főváros új polgármestere is e pártból került ki (Kővágó József), a korábbi kormányzati befolyást jelképező főpolgármesteri tisztséget viszont nem töltötték be. Ebben az átmeneti időszakban a főváros igazgatása a korábbi törvények alapján működött, de új szereplőkkel. Az új tömegpártok emberei bekerültek a városigazgatás tisztségeibe, így Erzsébetváros elöljárója a kisgazdapárti Szekeres Róbert lett. Pontosabban Szekeres, aki 1945 előtt már több kerület (V, VII., VIII. és X.) elöljárója is volt, 1945-ben azonban belépett a kisgazdapártba. 1950-től egész fővárosi igazgatást megváltoztatták: jött a tanács- rendszer (1950. évi I. tv.) és az első ''tanácsválasztás", vagyis megszüntették az önkormányzatiságot. Ekkor vezették be a kétszintű rendszert: a létrehozott Nagy-Budapest egésze megyei szintű, az egyes kerületek városi szintű képviselőtestületeket kaptak, ám igazi választások nélkül. A kerületi tanácselnökökről a diktatúra pártja, a Magyar Dolgozók Pártjának központi Titkársága döntött. Az előzetes instrukcióknak megfelelően két kerület élére nem kommunista párti tanácselnököt jelöltek, így lehetett a VII. kerület elnöke az 1911 óta fővárosi szolgálatban álló Szekeres Róbert. A tanácsrendszer megszüntetésére csak a rendszerváltó országgyűlési választások után, 1990 nyarán került sor, amikor az új, szabadon választott parlament elfogadta a helyi önkormányzatokról szóló 1990. LXV. törvényt. A Budapestre vonatkozó rendelkezések keretjellegűek lettek, mert a pártok egyetértettek ugyan egy külön fővárosi törvény szükségességében, azonban azt csak egy évvel később sikerült elfogadni (1991. évi XXIV. tv.). Az 1990-es törvény megtartotta a kétszintű struktúrát, újdonság volt azonban a fővárosi és a kerületi önkormányzati testületek szabad és közvetlen választása, amelynek szabályait az 1990. évi LXIV. törvény határozta meg. Az akkori választási rendszer az országgyűlésihez hasonlóan kétfordulós (az első fordulóban legalább 40%-os részvételre volt szükség) és kétszavazatos (a kerületekben mind egyéni jelöltekre, mind pártlistákra lehetett szavazni) volt. A kerületi polgármestereket és a főpolgármestert viszont nem közvetlenül a választók, hanem a létrejött új képviselőtestületek választották meg. 1994-ben a hatalomra került MSZP- SZDSZ koalíció jelentősen átalakította a szabályokat (1994. évi LXII. tv.): a választás egyfordulós és egy- szavazatos lett, a kerületekben egyéni jelöltekre lehetett szavazni, míg az aránytalanságot a töredékszavazatokat hasznosító ún. kompenzációs listákkal ellensúlyozták. Végül azonban a polgármesterek és főpolgármester esetében is közvetlen választást írtak elő. Kisebb módosításoktól eltekintve ez alapján tartották meg a fővárosi önkormányzati választásokat 2010-ig, a Fidesz-KDNP által most elfogadott új szabályozásig (2010. évi L. tv.), amely mint ismeretes csökkentette a képviselők, így a választókerületek számát is. A cikk elkészítéséhez Ignácz Károly történész, a Politikatörténeti Intézet munkatársa nyújtott segítséget!
