Erzsébetváros, 2010 (19. évfolyam, 1-18. szám)
2010-07-29 / 10. szám
2010/10. szám O >K*T*A«TVA»S»=~N EffiEOlÉB 13 A Nagy Sportágválasztón szerzett élményem 4. osztályos létemre immár negyedik alkalommal vettem részt a Nagy Sportágválasztó Napon, csak az elsőn nem voltam ott, mert akkor még nem hallottam róla, hogy egyáltalán létezik ilyen rendezvény. Sporttagozatos osztályba járok, ezért a tanáraim minden olyan rendezvényre elvisznek, amely valamilyen módon kapcsolódik a sporthoz, tavaly májusban így jutottam el először a sportágválasztóra, de a mostani eseményen az iskolám szinte minden alsó tagozatos tanulója képviseltette magát. Amikor megérkeztünk a helyszínre, hirtelen azt sem tudtuk, hogy mit próbáljunk ki. 6-8 fos csoportokba osztottak be minket, a mi csapatunk először tekézni indult, de ez hamar kútba esett. Túl sokan voltak, nekünk pedig nem volt sok időnk, mert délutánra vissza kellett érnünk az iskolába. Ezért mentünk inkább tovább, s a pin-pong asztalnál kötöttünk ki, ahol aránylag hamar sorra is kerültünk. Az öcsém nyert egy csokit, a nővéremet megdicsérték, én meg csak ütögettem vissza a labdákat, több-kevesebb sikerrel. Utána beljebb mentünk, a testvéreim minigolfozni indultak, én pedig teniszezni. Találkoztam az iskolatársaimmal, s velük teniszeztem, majd pont, amikor lejárt az időnk, megjelent az öcsém, hogy ő is szeretne velem játszani. Megkérdeztem, hogy visszaáll- hatok-e, s mivel megengedték, egymással is tudtunk teniszezni. Aztán legbelülre mentünk a tollas pályához. Itt szabályos kis házi bajnokság alakult ki, a testvéreimen kívül idegen gyerekekkel, s tanárok ellen is játszhattam. A tollas után a nővéremmel leültünk sakkozni, öcsém pedig kipróbálta az összes focival kapcsolatos versenyt. Ezután megérkezett anyukám is, visszamentünk a tollas pályákhoz, s anya is beállt, így nem sokkal később a két testvéremmel kiegészülve családi páros meccset játszottunk. A többiek az iskolából lassan készülődtek a visszaindulásra, de én olyan jól éreztem magam, hogy anyukámmal mi még kint maradtunk, majdnem az esemény végéig. Sikerült még feljutnunk arra az „imbolygó hajóra”, majd izgatottan vártuk a sorsolásokat, ahol sajnos nem volt szerencsénk: sem a bicikli nem lett az enyém, sem pedig a focitesztes nyeremény, pedig - kis segítséggel - hibátlanul sikerült kitöltenem, biztos voltam a győzelmemben. A végére körbejártuk még egyszer a nagy focipályát, s ahol kevesebben voltak, igyekeztünk belekóstolni a különböző sportágakba. Összefoglalva elmondhatom, a legjobban az tetszett, hogy rengeteg sportág volt egy helyen, szinte el sem tudtam képzelni, hogyan fér el ennyi a sportközpontban. Számos, számomra érdekes új sportág is volt köztük, ezek közül - lány létemre talán furcsa lehet - a lábtollas labda tetszett legjobban, de említhetem a különleges távol-keleti sportokat is, ahol már az öltözékek látványa is igazi élményt nyújtott, továbbá a gyeplabdát, amerikai focit és rögbit, amelyeket eddig csak a filmekből és a tv-ből ismertem. Nagyon izgalmas volt még a „hajó”, ahol picit féltem is, de kárpótolt a jól ízesített, finom, s nem is drága kürtös kalács. Mindenesetre felejthetetlen élmény volt a Nagy Sportágválasztó Nap, remélem jövőre is részt vehetek rajta. Németh Dávid 4. a (Baross Gábor Általános Iskola) Horváth Richárd (8. b) Janikovszky Iskola Ha tudnád, mennyire hálás vagyok... A papám lassan négy éve meghalt. Van olyan hétvége, mikor bemegyek a kis sufnijába, és sírnom kell. Ő volt az egyetlen ember, aki megértett, ha fájt valamim, segített. Ha kellett valami neki, én mindig mellette álltam, mindig úgy hívott: „kissegédem”. Ha elromlott valami, ő mindig addig gondolkozott, míg meg nem oldotta, nem volt olyan dolog, amit nem tudott volna megcsinálni, mindenre tudta a választ. Ha viszont megcsinálta, amit kellett, rögtön jött a bűvös mondata: „Kissegédem, kihozod a sörömet?”. Én rögtön pattantam. Vagy ha kávé kellett is, mentem. Papa volt az egyetlen ember, akin látszott, hogy érdekli, az én világom, érdekli, hogy mi van velem, érdekli, hogy mi újság a suliban. Ha kellett, még matekozni is leállt velem, segített megtanulni szabályokat. Végül eljött az a nap, amikor papa reggel rosszul lett, és a mama meg Géza bátya rögtön mentek kocsival a kórházba, nehogy a papának rosz- szabb legyen az állapota. Délután már feküdt bent a kórházban. Én épp hazafelé tartottam a suliból. Mikor hazaértem, anyu sírt, apu vigasztalta. Én kérdeztem, hogy mi történt. Anyu sírt tovább. Apu végül mondta, hogy a papa kórházba került. Én sírva szaladtam be a szobámba, és az ágyra ledőltem, sírtam. Próbáltak engem is vigasztalni, de én vigasztalhatatlan voltam, mert egy olyasvalakit veszítettem el, aki a legfontosabb volt számomra. Később bementünk meglátogatni, de nem látott, mert aludt. Megsimogattam a kezét, adtam neki egy puszit, és mentünk is. Este nagyon kemény agyvérzést kapott, menthetetlen volt, meghalt. Bárcsak tudná, hogy én nagyon szerettem, és hogy nagyon hálás vagyok, amiért ennyit törődött velem. Szeretlek, Papa! Paróczai Katalin 6. b, felkészítő tanár: Mátéfi Mária, Erzsébetvárosi iskola) GYERMEKNAP! HÍRMONDÓ % 1f
