Erzsébetváros, 2008 (17. évfolyam, 1-19. szám)

2008-09-02 / 13. szám

2008/1 3üE í 60 év a zene szolgálatában Fél évszázad a betegekért Soós Sándor immár 60 éve dolgozik karmesterként. A 84 éves nyugalmazott alezredes 42 éve Erzsébetváros lakója, és leginkább arra büszke, hogy kétszázezer katonafi­atalt tanított meg az éneklés örömére az évek során. Már 19 éves korában ­1944- ben - részt vett a fasiz­mus elleni harcokban, majd 1945- ben belépett az új had­sereg egyik első alakulatába. Ebben az évben került Pápára nevelőtiszti tanfolyamra, és itt került be egy kultúrcso- portba hegedűsként, ahol Cziffra György kísérte zongorán 1948-ban a Honvéd Együttes tánckara jött létre elsőként, majd megalakult az énekkar is. Soós Sándor mint jó hangú tenorista ke­rült az énekkarba, majd innentől kezdve a honvédség kórusainak történetéhez kötődik az élete. Szólamvezetőként, szolfézstanár­ként, korrepetitorként és karmesterként is dolgozott később a Honvéd Együttesben. 1950-től kezdve a Gábor Áron Tüzértech­nikus Tisztiiskola kórusvezetője volt öt évig. 1958-tól az őrezred kórusának, 1970 és 1980 között az Egyesített Tiszti Iskola kóru­sának vezetője volt. A Petőfi díszzászlóalj kómsát 47 évig vezette, és a legjobb amatőr kórusok egyikévé alakította. A tisztiiskolák növendékei­nek menetdalokat, katonadalokat tanított, melyek a népdalhagyo­mányokra épülnek, és mint mondja, a magyar kultúra fontos ré­szét alkotják. Mióta a hivatásos hadsereg létezik, azóta nincsenek amatőr kórusok a hadseregben, így már Soós Sándornak sem akad ott munkája, pedig korábban negyedévente újjászervezte az újoncok és leszerelők miatt a kórust. Általánosságban is, a magyar kóru­sok száma is egyre csökken. A hadseregben korábban minden hadosztálynak volt énekka­ra, tánckara és színjátszó csoportja, és kétévente fesztivált is tar­tottak, mára a kulturális élet támogatottsága egyre alacsonyabb és félő, hogy a katonadalok, menetdalok hagyománya is kiveszik. Persze Soós urat nyugdíjba vonulása sem tette otthonülővé, a mai napig aktívan részt vesz a zenei életben. Több civil kórusban is besegít, és ő tanítja be a Himnuszt és a Szózatot a Zrínyi Mik­lós Nemzetvédelmi Egyetem végzőseinek az augusztus 20-i ha­gyományos tisztavatási ceremóniára is. 60 évnyi munkájának so­kan adóztak már elismeréssel az állami és egyházi vezetők között is, hiszen énekkarai nem csak katonadalokat, hanem klasszikus és egyházi műveket is énekeltek szerte az országban és Európa más országaiban laktanyákban és templomokban egyaránt. Ezúton kívánunk újabb aktív esztendőket, hogy minél többe­ket „megfertőzhessen a zene szeretetével!” Felhívás! Keresünk olyan erzsébetvárosiakat, akik hosszú évek eredményes munkájával kiemelkedőt alkottak, és csendesen meghúzódva élnek kö­zöttünk. Talán éppen az Ön szomszédjában él egy ilyen szerény tehet­ség? Példaképként nem csak a hírességek szolgálhatnak, lehet az egy pedagógus, egy cipész, egy trafikos, egy orvos vagy egy iparos, aki hosszú évtizedeken keresztül szolgálta az erzsébetvárosiakat. Ha Ön ismer ilyen embert, juttassa el hozzánk nevét és elérhetőségét, hogy a kerület többi lakója is megismerhesse! E-mail cím: olvlev@erzsebetvaros.hu Cím: 1073 Budapest, Garay utca 5. Telefon: 06-1-462-34-11 / Olvasom a nekem és csalá­domnak címzett levelet, de nem akarom elhinni a tartal­mát : véglegesen nyugdíjba vonul Dr. Bélafalvy László VII. kerületi háziorvos. Nehéz szavakba önteni, hogy milyen ember ő, hiszen ezt csak az tudja, aki jól ismeri. Soha nem fordult elő, hogy gyermekko­rom összes betegségeit ne gyó­gyította volna meg. Nem kel­lett könyörögni, rimánkodni, az első telefonhívásra azonnal jött és már adta is az injekciót ha kellett, írta a receptet, el­mondta mit kell tenni. Nem tu­dok lelkiismeretesebb, szolgá­latkészebb, mindig minden esetben a betegek érdekeit figyelembe vevő háziorvosról. Bizonyára többen vannak ilyenek, de nekem, nekünk, a betegeinek csak O volt, így, nagy O-vel a doktor bá­csi, doktor úr, később, a főorvos úr. Jól emlékszem arra is, ami­kor pont 30 évvel ezelőtt nem volt már más megoldás felgyülem­lett epeköveim eltávolítására, mint a műtét. Nem nehéz kitalálni, ki volt az operáció utáni első látogatóm, igen az is ő volt, a fő­orvos úr. Pár évvel ezelőtt nagy piros foltokat láttunk a lányom lábain. Egy orvos volt csak, aki azonnal tudta a gyógymódot, igen az is ő volt. Nehéz szavakba önteni azt az együttérzést, ami­kor édesapám elvesztésekor kénytelen volt eljönni és a hivatalos iratokat kiállítani. Megnyugtató szavai, családunk iránti szerete- te és tisztelete átsegített bennünket azon a megrázkódtatáson. Ir­tózatosan nagy megtiszteltetésben részesültem, amikor néhány évvel ezelőtt az 50. születésnapomon rendezett un. „meglepetés partin ” őt is a vendégek között köszönthettem. Gondoltam, ezt a sok évtizedes ismeretséget, kiváló orvos - beteg kapcsolatot már nem lehet fokozni. De lehetett, hiszen az öt éves kis gyerekből, mára már őszes hajú, kicsit pocakos ( de sokat szidott érte ) meg­lett ember lett. Ennek is köszönhetem, hogy ezen a szép, kerek, születésnapi partin külön megtisztelt barátságával, felajánlva a további kapcsolatunkban a kölcsönös tegeződés lehetőségét. Ké­rem az olvasót, nézze el nekem a személyes hangvételt, de ötven évnyi ismeretséget nem lehet egyik napról a másikra elfelejteni. Drága főorvos úr ! Ma már elolvastam vagy ötször a leveled és minden alkalommal elsírtam magam. Most, éjjel 12 - kor, ami­kor ezt a levelet írom, ennyi év után nekem biztos elhiszed, pata­kokban folyik a könnyem. Ki fogja nekem ezután azt mondani, „ Te, ne zabáid meg a csirke bőrét, ne egyél annyi süteményt, fogyjál le, mert beteg leszel!” ( már 10 kiló mínusznál tartok!) Tudom, nincs más lehetőség, mint alkalomadtán bekopogni az ál­talad javasolt doktornőhöz. Megteszem, hiszen jót írtál róla, és nem utolsósorban ott van Katalin nővér is, aki 32 éve veszi tő­lem a vért úgy, mint ahogy senki más. Betegeidnek szóló leveled­ben ez áll: .... „ éppen ezért kérem, hogy még hosszú időn át ne felejtsenek el! ” Ezt itt és most, a nagy nyilvánosság előtt meg­ígérhetem; szeretnélek még sokszor nálunk látni és kedvenc éte­leid egyikével, kínálni, karácsonykor, mint "udvari szállító" a szo­kásos bejglivel meglepni, és talán még sok évig arra is lesz lehe­tőség, hogy Szentendrén, a Festő utcai árnyas fák alatt megbe­széljük az élet ügyes bajos dolgait. Kedves Laci! A levél utóiratában kézírással nekem ezt írtad: ... „De nagyon - nagyon szeretném, ha a barátságunk továbbra is, halálomig megmaradna. ” Soha el nem múló hálával megkö­szönve ezt az ötven évet, kérésed teljesítését vedd szentírásnak. Stroh Péter \ ___________________J

Next

/
Thumbnails
Contents