Erzsébetváros, 1998 (6. évfolyam, 1-17. szám)
1998-02-11 / 2. szám
10 ERZSEBETVAROSI EMBEREK 1998/2. szám Matekszerelem Az ördög maga...- Remegett a lábam, amikor kibontottam a levelet és megláttam a meghívót. Néprajzi Múzeum, Magyar Bálint művelődési és közoktatási miniszter... Gondoltam ez valami nagyobb elismerés lesz, nem holmi sztahanovista jelvényt fogok kapni. Nagyon meghatódtam, amikor az Apáczai Csere János-díjat átadták - emlékezik Hárspatakiné Dé- kány Veronika, a Madách Gimmnázium matematika-fizika szakos tanárnője, - Harminc éve tanítok, s ebből immáron a huszonnyolcadikat kezdtem meg az idén a Madách- ban. Valószínűleg a letöltött évtizedeknek köszönhetően esett rám a választás. Bár állítólag már az előző igazgatóm is felterjesztett a díjra, de csak most jött el az én időm. Meg talán az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen negyedik helyezett tanítványom, az érettségiken használt feladatgyűjteményben való társszerzősködésem is hozzásegített a kitüntetéshez. A tanári pálya nálunk családi örökség, az édesanyám szintén matematika tanárnőként tevékenykedett. Szeretek tanítani, s arra törekszem, hogy a gyerekek ne u- tálják a matekot. S ha ez sikerül, akkor az már fél siker. Egyáltalán nem vagyok szigorú, nagyon keveset buktattam, sőt, ahogy múlnak az évek, annál engedékenyebb vagyok. Nyolcadik osztály- fönökösködésem ér véget az idén, azt is szeretem csinálni. A kedvencem azonban az egyetemi előkészítő, ott már igazán okosak, ügyesek, magas szintűek a tanulók, hihetetlenül jó érzés, amikor egy-egy ilyen „kísérleti nyulam” aztán sikerrel veszi a felvételi akadályt. S ha már a tanítványoknál tartunk, többek között Radnai Pétert, a TV moszkvai tudósítóját, Görög László színészt, vagy Pelle Balázs vízilabdázót is én vezettem be a matematika rejtelmeibe. Húsz évig vezettem az Országjáró Diákok Körét, rengeteget túráztunk külföldön, belföldön egyaránt. Sajnos abba kellett hagynom, sok volt már, de továbbra is szenvedélyem maradt az utazás. Ezért a fizetésemből mindig ösz- szespórolom a nyári autóbuszos külföldi utat. Több igényem nincs is... Elfelejtette, hogy aznapra beszéltük meg az interjút, mégis felejthetetlen lett számomra az a késő délelőtt. Álmos, kócos frizurájú, a pizsamára szedett- vedetten felkapott fürdőköpenyes, mezítlá- bas-papucsos Mefisz- tóval úgysem találkoztam még. Ördögöm volt Begányi Ferenc operaénekessel. Éppen az egy hónapban egyszer szokásos éjszakázást próbálta kipihenni. Amit egyébként nagyon utál, s többek között ezért is lett inkább operaénekes. Hiszen eredetileg dzsesszbőgősnek készült, az erzsébetvárosi Bartók Zeneiskolában tanult, de aztán a sorsát ő sem kerülhette el. A katonaságnál ugyanis egyrészt felfigyeltek a hangjára, másrészt heccből összetörték a bőgőjét. Különösen nem bőgött miatta... S azóta sem bánja, hogy így történt. Ha újból kezdhetné, újra ezt tenné. Szerencsésnek tartja magát. Bár az is igaz, ‘64 óta, mint mesélte, be sem áll a szája. Cirka 70 opera- | szerepre emlékszik, amit énekelt. Szóval régi bútordarab ő már. De nem csak a szakmájában, hanem Erzsébetvárosban is. Lényegében 42 éve szinte itt lakik. Itt is, ott is. Jelenleg és úgy néz ki végérvényesen is a Wesselényiben. Bár vágyott, mint minden ember kertes házra, de most már mindegy. Nyugdíjas éveit itt fogja tengetni. Egy kis séta - az imádott autókázásról lemondott, mivel ellopták a kocsiját -, ez-az. Na és persze gyakrabban le, Szentendrére. Lassacskán teljesen visz- sza szeretne vonulni. Az operát hallgatni szeretné, eleget énekelte. Különben is, az Erkel Színház kénytelen átadásával a volt Thália már nem lesz az az igazi otthon. Meg aztán az Operaház is pénzügyi gondokkal küszködik. Fájdalmas neki, hogy egy nagy fővárosban ilyen állapotok eluralkodhatnak. Pedig az operarajongók mindig voltak, vannak és lesznek. És remélhetőleg azért pokoli jó Begányi Ferencek is... Párbajtőr után szópárbaj Az ötszörös csapatvilágbajnok, kétszeres Univer- siade-győztes, illetve Eu- rópa-bajnoki aranyérmes párbajtőrözőnő, Nagy Tímea nem sokat vívódott. A számára balul sikerült atlantai olimpiai szereplés után - világranglista-vezetőként nem ért el az érmekig, s a csapat is csak egy 4. helyet talált - „megtörte” addigi életét. Rájött, túlságosan a vívás körül forogtak a napjai, és lépni kell. Friss diplomás logopédusként munkát keresett, s szerencséjére éppen megüresedett az állás a Dob utcai óvodában. így ‘96 októberétől párban csinálja a kettőt, az élsportot, s a logopédusságot. De mint mondta, ez egyáltalán nem baj...- Noha sűrűbbek lettek a napjaim, nem bántam meg a döntésemet. Úgy néz ki, annyira egymásra talált az óvoda meg én, hogy remélem ez lesz az első és utolsó munkahelyem - mesélte „Timi néni”.- Nagyon jól érzem magam, és sok segítséget jelent, hogy maximálisan támogat az óvodavezető, és hogy helyben van a pszichológus is. Mindig ilyen állásra vágytam, igazi kihívás ez az ovi a logopédusnak. Hiszen a „Dob” nem csak az utca nevet jelzi, hanem a Differenciált Óvodai Bánásmód rövidítést is. A sport és a beszéd amúgy kiválóan összekapcsolható a szókincsfejlesztés, hangfejlesztés, a nyelvecskemoz- gatás során. Általánosságban 25-30 gombszemü ördöggel foglalkozom, 22vel nonstop, főleg akik iskolába mennek. Egyetlen gondom van csupán, pindurka a szobám, s ez nagyon behatárolja a lehetőségeimet. Tornatermünk nincs, udvar viszont van, úgyhogy ott kellene valami fedett részt kialakítani, már csak a pénz hiányzik. Szeretik a gyerekek, könnyen befogadták őt, olyannyira, hogy néha túl megy a „hatáskörén”, anyaként, s sokszor kerítőnőként is funkcionál. Ja, és „éremmutogatóként”, a lurkók ugyanis nap mint nap kikövetelik tőle aranyérmeit. Felpróbálni - s már most kipróbálni, milyen lesz világbajnoknak lenni. Mert talán mondani sem kell, mindegyikük az akar lenni... Lendvay Piroska írásai Galambos Anita fotói
