Erzsébetváros, 1997 (5. évfolyam, 1-17. szám)
1997-12-01 / 16. szám
10 ERZSÉBETVÁROSI EMBEREK 1997/16. szám A Rottenbiller utcából “Meseországba” A hetes szám különös jelentőségű - minden mesében. Pitti Katalin világhírű szoprán operaénekesnő mesés karrierjében is - történetesen a VII. kerület.- Tízéves voltam, amikor szüleim úgy döntöttek, vidékről Budapestre köl- _____„____ tözünk. S « épp en a Ba- ross-térre. így aztán négy évvel később értelemszerűen továbbtanulásomat szintén Erzsébetvárosban oldottuk meg. Nos, mint kiderült, a Madách Imre Gimmnázium kiválasztásával, egyúttal magam is, hogy úgy mondjam: kiválasztódtam. Hiszen egyik tanárom, a sajnos már elhunyt Szolga László fedezte fel a hangom - mesélte nagyvonalakban a sikersztori kezdetét a művésznő. Gondolom, nem kell sok művészet hozzá, kitalálták a folytatást... Az operaénekesnő később, a hírnév ellenére sem került el a kerületünkből, csak időközben a Baross- térből Dohány, majd Wesselényi, végül - egészen ‘94-ig - Rottenbiller utca lett. S „lett” egy Barbara is, aki pedig a Péterfy- kórházban született, örökölve a muzikalitást persze, s mára már 24 éves, tehetséges színésznőinek készül). Az 1994 esztendő az újjászületés éve Pitti Katalin életében, ugyanis megismerkedett Boese- lager gróffal, aki felesége halála után átvette a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ügyes-bajos dolgait. Összegezve: „Nagyon ö- rülök, hogy annyi nehézség után megtaláltam a boldogságot.” Férjének köszönhetően egyébként nem csak a boldogságot találta neg, hanem segítségével két új otthonra talált, egyikben, ha Magyarországon van, édesanyjával és húgával Hidegkúton él. A másikban, az igaziban az „Igazival”, a Dortmund melletti, erdővel körülvett, többszázéves, csodálatos kastélyban... „Mindig arra vágytam, hogy valamikor majd erdő közelében lakjak. Höllinghofenben ennél több lakozik: maga a meseország!” Lendvai Piroska Familiáris vendéglátás a Szinvában A Thököly út-Szinva utca sarkánál található Szinva Söröző „tálcán kinálja” a vendégszeretetet és a finom étkeket. Mégpedig kifogástalanul, s ha az „orrom nem csal” sikeresen. Hogy mi a titkuk? A család... A Juhász-família tagjai egységesek abban, hogy az apa, Juhász József után, aki mellesleg a híres Gundeléknál tanulta ki a mesterséget, a fia, Juhász Endre is a vendéglős szakmánál ragadt - az már csak hab a tortán, hogy a felesége is -, majd az unoka szintén kisütötte, ebbe kóstol inkább bele.- Ezért döntöttünk úgy, hogy megvesszük az üzletet, de ehhez kellett, hogy a fiam kinyilatkoztassa, tovább viszi az „örökséget” - idézi már a jövőt is a tulajdonos, Juhász Endre. A privatizáción keresztül adta magát az akkori kis lerobbant, erzsébetvárosi presszó, de ők a lepusz- tultság ellenére rögtön meglátták, ez az amit keresnek. Igaz, eredetileg csak sörözőt terveztek, ám a közeli gyerekintézmény miatt törvény írta elő, hogy melegkonyhás üzletet nyithatnak csak.- Ez lett a mi szerencsénk. A Keleti pályaudvar közelsége érezteti hatását, így elsősorban az idegen- forgalomból élünk, ám ezzel nem változott az üzletpolitikánk, csupán az étlapunk - hat nyelvűre. Maradtunk a polgári vendéglős felfogásunknál, azaz áraink a középrétegnek kalkulált. S hogy mi minden van, mi szem-szájnak ingere? Némi vendégcsalogató: tárkonyos boíjúbecsinált, rákleves, sertéscsülök pékné módra, különféle fogasok, és az isteni hawai palacsinta. A békacomb sem akadály, ahogy az étlapon nem szereplő, de kívánságra elkészíthető tojásos galuska sem. Minden akár zóna adagban is. Vasárnap kivételével. Az üzlet az üzlet, de Juhászéknál nem mindenáron.... Emléktábla a Síp utcában Fotó: Szalay István Szántó Gábor íróbarát szavait idézve: „egész egyszerűen ember volt ő, aki ehhez hűen mindig mindenkiben csak az embert nézte, legyen az utcaseprő, vagy akár maga a miniszterelnök... Aki nem írói babérokra tört, csupán krónikás akart lenni. Aki azt kutatta, vajon miért így élünk? Akit a hatalom emiatt nem kedvelt. Gyanús volt..., mivel egyszínű volt. ” Akiről a másik barát, Gerencsér Miklós szerint képtelenség is múlt időben beszélni, mert ahogy csillag volt itt a Földön, most ugyanúgy csillagként ragyog ott fenn az égen. Akit - így a feleség: „ húszévesen ismertem meg, ő akkor harminc, és már befutott író. Persze erről mit sem tudtam, mint emberbe szerettem bele. Azonnal... Nagyon jó természetű férj volt, mindig felnéztem rá. Ha új regénybe kezdett rögtön észre lehetett venni, olyankor elvonult a saját kis dolgozószobájába. Igen, mindig nekem mutatta aztán meg először... ” Szilvást Lajos egyik regénye füljegyzetében ekép- pen vallott önmagáról: „Az író beszéljen minél kevesebbet magáról. Beszéljen helyette és róla az, amit ír. ” Ennek ellenére most már „beszélni” fog róla a halálának első évfordulóján, november 8-án a Baráti Kör jóvoltából, a Síp utca 24. alatt felavatott márvány emléktábla is. Ahol az 50-es években (albérlőként) élt és alkotott, s mely házba később „visszatért” az Albérlet a Síp utcában című regényében. Ahol a leleplezés során többen is leplezetlenül légszomjjal küszködve, egymás szemében apró könnycseppeket felfedezve álltak, s Szilvási Lajosra, a József Attila-díjas íróra emlékeztek... Aki bebizonyította: emberré lenni művészet.
