Erzsébetváros, 1996 (4. évfolyam, 1-17. szám)

1996-05-17 / 7. szám

IhHHSHhI önkormányzat A neveltetésben (a szemléletben) az erő A Bartalos házaspár igazi lokálpatrióta, a feleség, Gyöngyike kötődése - alig hin­nénk hogy már 57 esztendős ehhez a kerülethez. Itt nőtt fel, itt járt iskolába, ide kötik a gyermek- és kamasz évek örök emlékei. A férj, Bartalos László, akinek neve alig egy-két évtizede még márkaként csengett a hazai sportközéletben, a házasságkötésük után azonosult társa kötődésével. Dohány utcai lakásuk a derű, a nyugalom, a béke otthona, mintha a mosoly,, amivel az éppen betérőt fogadják nem szűnne meg soha. Pedig mögöttük is küzdelmes élet áll, három felnőtt gyermek, hat unoka és a ma már nyolc hónapos dédunoka sorsát kísérik aggódva. Egymás iránt érzett szeretetüket a család hétköznapi gondjai között a maradandó betegség keserve is próbára tette. Nehezen hihető, hogy Gyöngyike bája, akti­vitása észrevétlenné teszi mozgásszervi prob­lémáját, a combprotézises műtétet, amivel egyik lába menthetővé vált ugyan, de a másik is hamarosan veszélybe került. Ennek a súlyos egészségügyi problémának köszön­hető, hogy a házaspár 1992-ben kapcsolatba került a Rózsa utcai nyugdíjasklubbal. Gyöngyikét ugyanis a műtét mozdulatlan­ságra ítélte. A hosszú ágyhozkötöttséget előbb a járókeret, majd a két, később az egy bot támasza követte, a végleges mozgáskorlá­tozottság. A kerület segítségére szorulóként kapnak támogatást a nyugdíjasháztól. A közvetlen támogatás mellett azonban nekik sokkal nagyobb érték a nyugdíjas klub személyzetének törődése, a közösséghez tar­tozás elvitathatatlan, erőt adó támasza. Honnan ez a derű, harmónia, amivel nehézségeik között ma is szemlélik a világot? Gyöngyike a jó könyvre eszküszik ma is és a zene mindent átható erejére, amiből legyőzhetetlenségük táplálkozik. Bartalos Laci bácsi inkább arra, hogy bennük megvan az a születési rendellenesség, amit alkal­mazkodási képességnek hívnak. Hobbijáról beszámolva szenvedélyei között elsőként a feleségét említi, hiszen a vele való állandó törődés, figyelem és támasz mellett kevesebb idő marad a passzianszra, a napi újság olvasásra. Kirándulásra, színházba ma már inkább csak a nyugdíjas klub támogatásával jutnak el, de örömmel mondják, hogy eddig még sikerült kigazdálkodni a család számára elmaradhatatlan opera, illetve Erkel-bérletet. gl­Emlékezetes este volt az A nyugdíjas, a kispénzű ember lassan már a napjára sem emlékezik annak, mikor foglal­hatott asztalt egy olyan jólmenő ven­déglőben, mint az Akácfa utcai Kispipa. Manapság pedig az ilyesmi szóba sem jöhet, ha valaki az idősek klubját látogatja, s ott koptatja az ebédlőasztalt... Ám a közelmúltban csoda történt: a belső­erzsébetvárosi 1-es számú idősek klubjának ötven tagját egy jelképes összegért, 300 forin­tért vacsorára hívta meg a Kispipa tulaj­donosa Aubel Ervin. Amilyen rosszmájú az ember, még azt hihetné, hogy a meghívást vendégcsalogatónak szánták. Szánhatták volna annak is, csakhogy Seres Rezső egyko­ri törzshelyén, a Kispipában asztalt szokás foglalni. Háromszáz forint pedig manapság egy vacsoráért zenés helyen, tényleg jelképes összeg. De mi van akkor, ha az idősek közül valakinek még ez is sok? Itt lépett közbe ugyancsak az Akácfa utcában lévő Fotószerviz: a vacso­rameghívás összegét zse­bükbe nyúlva fejenként 150 forinttal csökkentet­ték. így aztán végül a klub­tagoknak mindössze 150 forintot kellett fizetniük. Nem is akármilyen este volt az a Kispipa meg­szokott életét élte, a kisöregek a pénzes ven­dégek közé vegyülve ­nem elkülönítve! - költhették el vacsorájukat. Mekkora élményt jelentett? Fényképesz- kedtek a pálmák alatt, hogy Amerikába küld- hessenek egy képet erről az estéről... Csoda történt? Az öregek annak tartják, hiszen az utcában dolgozók fel- és odafigyel­tek rájuk. Bizony csodaszámba megy ez ma­napság már, mert ebben a rohanásban, tülekedésben, pénzhajhászásban az öre­geinkről feledkezünk meg leghamarabb. Pedig oly könnyű örömet szerezni, törődésünket, irántuk érzett megbecsülé­sünket kifejezni. Ennek adta hétköznapi példáját a Kispipa tulajdonosa és a Fotószerviz minden dolgozója. Oly nehéz lenne sátoros ünnepeken példájukat követni? Persze csak akkor, ha már egyszer egy utcában élünk napközis, magukra maradt, hagyott öregeinkkel... Felújítják az óvodát? Az önkormányzat oktatási-ifjúsági- és sport- bizottsága a közelmúltban kihelyezett ülésen ismerkedett a Szigetszentmiklóson lévő diák­tábor körülményeivel. Ugyanis a képviselő- testület felhatalmazása alapján a bizottság dönthetett arról: a tábor kezelését külső vál­lalkozóra bízzák, vagy az önkormányzat „kezében” maradjon? A terepszemle során a bizottság úgy döntött, a tábor kezelését az önkormányzat közművelődési irodája egyik dolgozójára bízzák. A bizottság ezen a kihelyezett ülésen foglalkozott a Nefelejcs utca 62. szám alatt lévő óvoda felújításával is, amely negyven millió forintba kerülne. Ennek az összegnek viszont nyoma sincs a költségvetésben. Ám az üresen álló épület állaga folyamatosan romlik, miközben a kerület óvodásait lakóházak lakásaiban kellett elhelyezni, ahol a társasházi közösség az udvarra kiengedett gyerek után kerthasználat díjat kér... Ezzel szemben a Nefelejcs utcai épület messze esik a tömegközlekedés zsúfolt, szmogos útvo­nalaitól, viszont könnyen megközelíthető tro­lival, s kertje is van, s díjtalanul játszhatnának a gyerekek. Az ERIK Vállalat vezetői szerint 24 millióból felújítandó lenne a Nefelejcs utcai épület. Ebből az összegből készpénzben hatmillió terhelné az önkormányzat sovány büdzséjét. A még hiányzó fedezetet az a két lakás jelentené, amelyben most az óvoda működik, amit a felújítás fejében a kivitelező vállalkozó megkapna. A bizottság a javaslatot elfogadta, de a döntést előteijesztése alapján a képviselő-testülettől várja majd. 3» % 1996/7. szám ERZSÉBETVÁROS 11

Next

/
Thumbnails
Contents