Erzsébetváros, 1995 (3. évfolyam, 1-17. szám)
1995-08-18 / 11. szám
KÖRNYEZETÜNK Milyen volt az a régi nyár? Ki takarít itt? A kérdés olyan, mintha a Hófehérkéből származna. A törpék hazajönnek, látják, hogy fel van söpörve a járda, a kapubejáró, tiszta az udvar, s valamelyikük meglepetten felkiált: Vajon, ki takarít itt? Pedig a kérdés nem a meséből származik. A valóságban is elhangzott, de a körülmények is mások voltak, és a válasz sem volt annyira egyértelmű. A mi történetünkben egy Hársfa utcai lakó, egy hölgy érkezett haza. Nézte a járdát, a kapualjat, az udvart. Piszok, szemét mindenütt. Az illető hölgy szintén meglepetésében (és bosszúsan) maga elé mormogta: Vajon, ki takarít itt? Kérdésére azonban nem kapott választ, így hát - mivel a koszt nem szerette - seprűt, lapátot, vödröt fogott és kitakarított. Másnap is, harmadnap is. A címbéli kérdés azonban (ki takarít itt?) csak nem hagyta nyugodni. Aztán negyednap erre is feleletet kapott. Egy asszony söprögette tessék-lássék az udvart. Munkája nem sokat javított a takarított felületek tisztaságán. A kérdésre: miért nem csinálja rendesebben? Csak a vállát vonta meg: Ennyi pénzért még ez is sok. Legközelebb hősnőnk hajnali hatkor egy robbanásra ébredt. Szerencsére nem a s/.erb-horvát háború tört ki a Hársfa utcában, csak a takarító asszony vitte ki a kukát és csapta be a kaput. Hősünket a béke ténye megnyugtatta ugyan, de újra elaludni azért nem tudott. Megkérte az asszonyt, ugyan csukná már be legközelebb kíméletesebben a kaput. - Unom már, hogy állandóan engem macerái. De majd teszek ellene! - volt a válasz. És tett. Bepanaszolta hősnőnket főnökénél, egy takarító kisiparosnál. A vállalkozó este fél kilenckor hívta föl a hölgyet, s minősíthetetlen modorban kioktatta, hogy inkább vigyázna a tisztaságra, minthogy az ő alkalmazottjait „macerálná”. Ekkor fordult a hölgy szerkesztőségünkhöz. Mi a következőket tudtuk meg. Az önkormányzati tulajdonban lévő házak közös területeinek helyiségeinek takarítására az ERIK vállalat feladata. Ezt úgy oldják meg, hogy vállalkozóknak adják ki a munkát 15 Ft/nm/hó díjazásért. A vállalkozó emberei, alkalmazottjai takarítanak. A szerződés pontosan megszabja a naponta, kétnaponta, hetente stb. elvégzendő tevékenységek körét. A munka elvégzését az ERIK ellenőre igazolja. Megkeresésünkre az ERIK illetékese elmondta, a takarítók némelyikével valóban bajok vannak. Az említett vállalkozóra is több panasz érkezett már, és ezek hatására szerződést bontottak vele. A dolog rövidesen rendeződik. Addig is érvényes azonban a címbéli kérdés: Ki takarít itt? T.E. Egy egészen kis csalással - mai divatos szóval élve: csúsztatással - azt is mondhatnám, hogy Erzsébetváros a szülőföldem. Icipicit kellene csak csúsztatnom, mindössze tíz-húsz métert. Ugyanis csak ekkora távolságra a hetedik kerület határától, a Rákóczi út túlsó oldalán, a mai Otthon, régebben Divatcsarnok áruházzal szembeni bérház egyik második emeleti lakásában láttam meg a napvilágot, hetvenöt évvel ezelőtt. Amikor tehát először vitt édesanyám az ablakhoz, hogy kitekintsek, az Erzsébetvárost pillantottam meg. És oda jártam, nem sokkal később, a hozzánk legközelebbi iskolába, a Szegényház téri Protestáns Országos Arvaház nyilvános elemi iskolájába. Ehhez némi magyarázat is tartozik: A A Szegényház tér a mai Rózsák tere volt, az Alsó erdősori, mai Erzsébet, előtte Korányi kórház annak idején ugyanis szegényház és a szegények kórháza volt. A protestáns árvaház és abban az elemi iskolám pedig a mai ipari tanuló diákotthon helyén működött. Ilyen majdnem erzsébetvárosiból idővel teljesen hetedik kerületi honos lettem: egy év híján fél évszázada lakom a szülőházamtól alig száz méternyire lévő erzsébetvárosi kis mellékutcában. Mi minden, mennyi emlék, öröm és bánat, vidámság, szomorúság köt hát engem ehhez az én szép és csúf, zsúfolt, sohasem nagyon előkelő, de nekem mégis, vagy éppen azért oly otthonos szűkebb pátriámhoz! És mennyi barát, mennyi kedves ismerős! Régi barátaim, régi szomszédaim szemem láttára felnőtt fiai, unokái. Azt kérdi minap az egyik kedves fiatal, amint a levegőtlen utcán, az áttüzesedett házfalak közt együtt izzadtunk, fuldokoltunk az augusztusi hőségben: „ Tessék mondani, milyenek voltak a régi erzsébetvárosi nyarak?” Hát mit lehet erre válaszolni? Akkor is tűzött a nyári nap, akkor is kőrengeteg volt ez a vidék - bár az elmúlt 60-70 évben épült magas beton- és téglaházak helyén kisebb épületek voltak, nagyon sok földszintes, szinte falusias ház (bár kertek nélkül), s azok mégis jobban átengedték a szellőt, a levegőt. Terek, parkok, sajnos, akkor sem igen voltak a mai néhányon kívül a kerületünkben, de még több utcát szegélyeztek az azóta kipusztult fák. Az autóforgalom természetesen meg se közelítette a mait, így aztán a levegő, mint az egész fővárosban, még a legnagyobb kánikulában is elviselhetőbb volt, nyugodtan ki lehetett ülni a rengeteg - és akkoriban még a kisemberek számára is megfizethető - kávéház, cukrászda, tejcsarnok teraszaira. Bizony tejcsarnok! Ez a ma már szinte ismeretlen fogalom. Kisebbek és nagyobbak, ahol fillérekért lehetett reggelizni, uzsonnázni, vacsorázni. Méghozzá egészségesen. Tejet, kakaót, túrót, tejfölt, aludttejet, tejberizst, friss kiflit, ropogós zsömlét. És a tereken tejeskocsikból vették a gyerekek a finom, behűtött pasztőrözött tejet - azt ittuk nagy élvezettel, nem a mai divatos és egészségtelen, cukrozott, színes „üdítő” löttyöket. És sötétedés után nyugodtan sétáltak a családok, gyerekek és szerelmespárok az esti, hűs utcákon - ugyan, kinek jutott volna eszébe, hogy kirabolhatják, leüthetik? Itt a hetedik kerületben, a főváros szívében? Na, de hagyjuk a nosztalgiát. A fejlődést úgysem lehet megállítani, sem itt, sem másutt a világon. A nagyvárosi lakosság felszaporodott, az élet üteme felgyorsult. Néha kegyetlenül, de midenképpen visszavonhatatlanul. Szükség van közlekedésre, autókra, autóbuszokra - ezzel együtt kell élnünk. Ami viszont rajtunk, mindnyájunkon is múlik, a fölösleges szennyezés, a fölösleges lárma és zaklatás elkerülése. Védjük, próbáljuk a lehetőségek szerint szaporítani is azt a kevéske zöldet, kevéske enyhet adó természetet, ami még itt van körülöttünk, amitől, ha csak egy-egy szippant ásnyi frissebb levegővel is, de kellemesebbé tehetjük az életünket. 8 ERZSÉBETVÁROS 1995/11. szám Nemes László író
