Erzsébetváros, 1994 (2. évfolyam, 1-17. szám)
1994-11-28 / 16. szám
VIDÁM PERCEK Galambos Szilveszter Hogyan nem lettem színész (III.) Itt. a Városligetben ismertem meg a lázas, lobogó, mindent elsöprő szenvedélyt. Feledhetetlen szerelmem Veronika volt. aki háztartási alkalmazottként szolgált egy jómódú hentes és mészárosnál. Egy fülledt, forró júliusi estén, a másGCiwv felvonás szünetében, ibolyaillatú levélkét kaptam. Az aranyszínű papírral bélelt borítékból néhány soros írás hullott ki: Szeretve Tisztelt Művész Úr! Szeretem, amióta megláttam a színpadon abban a szép sújtásos huszárhadnagyi ruhájában. Ha nem vesz tolakodásnak, előadás után várom a söröző előtt. Kék szalag lesz a hajamban. Fogyassza egészséggel. Veronika. Ez utóbbi felszólítás arra a félkiló disznósajtra vonatkozott, amit Veronika az ibolyaillatú levél mellékleteként küldött. A harmadik felvonás fináléja után - le sem mosva magamról a festéket - rohantam Veronikához. A színház melletti söröző előtt kedves arcú, .kék szalaggal átkötött copfot viselő fiatal nő állt. Elmerülten nézegette a vattacukrot készítő árus munkáját. Szelíden megkocogtattam a vállát. Veronika ijedten hátrafordult, de amikor meglátott, szép mélyzöld szemeiben rajongás tükröződött. Elfogódottan nyújtott kezet:- Boldog vagyok, hogy a művész úr szakított nekem időt.- Szakítottam bizony, én már csak ilyen vagyok - bólogattam jóságosán. Nem sokkal később, kéz a kézben elindultunk a városligeti tó felé. A Washington szobor előtti pádon leültünk. Veronika a vállamra hajtotta a fejét és a csillagfényes júliusi éjszakában ábrándosán megkérdezte:- Hogy ízlett a disznósajt?- Csodálatos volt. Főleg az a jó porcogós rész. meg a füstölt sonka benne - feleltem szenvedélyesen, szerelmi vallomás helyett.- Én kedves művészem! Egy kicsit vékonyka, soványka! De majd én feltáplálom. Most csókoljon meg! - kérte türelmetlenül és hozzám bújva, szorosan átölelt. Veronika ettől kezdve minden vasárnap délután, vagyis amikor kimenőt kapott a hentestől, eljött hozzám a vurstlibeli kis színházba. Vasárnap mindig három előadást tartottunk. Lajos. a kikiáltó ilyenkor így harsogott:- Tessék, tessék, méltóztassék! Most nem kell várakozni, most azonnal be lehet fáradni a nézőtérre! Igyekezzünk a pénztárhoz! Gyakran előfordult, hogy a szegény néző megváltotta a jegyét, bement a színházba, és a színpadon már a Csó- kos asszony harmadik felvonásának fináléját énekelték a szereplők. Két perc múlva összement a függöny és aztán... Balra a kijárat! Veronika mindig a délutáni első előadásra ült be. és a második sorban foglalt helyet. Ha színpadra léptem, lelkes tapssal fogadott és virágok özönét dobálta fel nekem a színpadra. Még akkor is. ha pincért alakítottam és csak annyi szövegem volt. .hogy Igenis, egy üveg pezsgőt!. A primadonna sokkal kevesebb virágot kapott a rajongóitól és irigykedett rám... Veronika előadás után megvárt a művészbejárónál. Forró csókkal üdvözölt, aztán átnyújtotta fejedelmi ajándékát: egy fél sült libát, esetleg egy kiló csécsi szalonnát. Mindezt ezerkilencszáznegyvenhétben, amikor a közellátás még bizony akadozott és az ilyen inyencfalatok rendkívüli ritkaságnak számítottak. Bevallom, szüleim eleinte ellenezték szerelmünket, de amikor egyszer másfél kiló gyönyörű disznózsírt vittem haza. azt mondták: legyetek boldogok! Majdnem egy esztendeig tartott ez a romantikus, nagy szerelem, aztán - átkozott férfitermészet! ! - új nő lépett az életembe. A Jókai Színkörrel szemközti barlangvasút szépséges pénztárosnője. Blanka. Igaz, hogy a közellátási helyzet is javult, de higgyék el. ez nem volt összefüggésben azzal, hogy hűvösebb lett a kapcsolatom a kedves Veronikával. Midőn utoljára ültünk éjjel a Washington szobor előtt, szegényke elbőgte magát:- Ugyanis tudom, hogy csak a szalonnám kellett a művész úrnak! Búcsúzzunk el. de én még most is szeretem! Gyengén, szinte anyásán megcsókolt. Aztán a zsebembe gyúrt egy szál gyulai kolbászt és eltűnt a Városliget sötét fái között. Hiába lestem vasárnap esténként a művészbejárónál. Soha többet nem láttam. Mellékes Nem olyan régen történt, hogy több tévénéző megmosolyogta egyik (akkori). magas közjogi méltóságunkat, amiért lemadámozta II. Erzsébet angol királynőt. Ez jutott eszembe a napokban a körúti Café Mozart-ban, ahol kivételes szerencse folytán sikerült asztalhoz jutnom. Élvezettel me- rítkeztem meg a halk zsongásban, legeltettem szemem a 18. századot idéző viseletben suhanó helyes felszolgáló lánykákon és ráérősen szürcsölgettem a kávémat. Egy idő után azonban fel kellett állnom, hogy elinduljak oda. ahová talán még II. Erzsébet is gyalog jár. Egy kis benyílóban megtaláltam a két ajtót. A helyiség tágas, tiszta, kulturált. (Vagy ahogyan manapság mondogatjuk, szajkózzuk, európai. mintha a többi kontinenst megenné a kosz). De maradjunk még az ajtó előtt. Szép. festett ajtók, cizellált rézkilinccsel és felirattal: Hölgyek... Urak. Alatta pedig külföldiül: Woman... Man (így, egyesszámban!) Hát ez már nem európai (tessék, már én is kezdem). A világon mindenütt, és nemcsak az angolszász országokban azt írják ki, hogy: Ladies... Gentlemen. Vagy. ha hívek akarunk maradni Mozart Salzburgjához, akkor: Damen... Herren. Ezt is megérti mindenki. Nem falrengetően nagy ügy, de nem árt törődni a kis dolgokkal is. Úgy hírlik decemberben Budapestre látogat Clinton elnök. Még nem késő...- a.j. 1994/16. szám ERZSEBETVAROS 13
