Erzsébetváros, 1994 (2. évfolyam, 1-17. szám)
1994-10-20 / 14. szám
MUVESZVENDEGÜNK Én valaha egy jókedvű, vidám pali voltam! Októberi hideg, csípős délutánon az óra elüti a hármat. Megjött Gabi bátyám - hallom valahonnan a hátam mögül. Nem bácsi, egyenes tartású, ősz hajú férfi jön felém a lépcsőn: Agárdi Gábor, a komédiás. Kortalan, pedig augusztus 2- án már 73 évet mondhatott magáénak. Elegáns szürke öltönyben érkezik a beszélgetésre a Hevesi Sándor téri Nemzeti Színházba. Kedvesen a büfébe invitál, lovagiasan, sajátkezűleg hozza asztalunkhoz a két pohár gőzölgő kávét. Szemében hiába keresem a közönség által évtizedek óta megszokott derűt, a csak őrá jellemző agárdis huncut, ha- miskás szemvillanásokat, arcán a mosolygást. Szavai is keserűek, mint a kávé, amit kortyolgatok. Csak féllábbal vagyok erzsébetvárosi - mondja. 1957- 58 óta lakom a Király utcában. Büszke vagyok arra. hogy a Nemzeti Színház örökös tagja lehettem. Harminc évet töltöttem el itt az 57 évből, amióta a pályán vagyok. De alig tudtunk kimenteni valamit a régi Nemzetiből, amit három hétig robbantgattak azok után, hogy életveszélyesnek minősítették. A világot jelentő deszkákat szépen méretre vágatva, plakettel ellátva próbáltuk menteni. Betiltották, ne maradjon meg még ereklyének sem. Azért az éjszaka leple alatt a bontókkal összebeszélve egy-két darabot csak kiloptunk. így került egy aranyozott oszlopdarabka hozzám. Ma a könyvtárszekrényemben van beépítve. Ennyi maradt, meg az emlékek. Ebbe az épületbe 1966-ban költöztünk, ideiglenesen 30 éve. Rossz helyen van. Hogy mást ne mondjak, tegnap volt az ősbemutatója Molnár Ferenc Panoptikumána. A színház zsúfolásig megtelt, de a közönség külön tortúrán keresztül jut el hozzánk. Először is nem tud megállni, parkolni, a közvilágítás olyan, hogy örülhet, ha nem ütik agyon, ki tudja honnan odatévedt részeg emberek dülöngélnek be a portára estéről-estére. Én nem merek kimenni a szünetben, mert nem biztos. hogy a jelenetre vissza tudok érni, amilyen a közbiztonság. Aztán a mocsok, a kosz. Vannak ugyan a spanyol tábornokokat megszégyenítően elegáns közterület fenntartó- Ink. de kérdezem én, mit csinálnak?! Régen a házmestereket megbüntették. ha nem volt szépen felseperve reggelre a házuk előtti terület. Ma házmesterek sincsenek. Engem nem vígasztal, hogy a Hotel Kemplnsky előtt tisztaság van, kettőt lépek és a legsötétebb balkán, amit látok. Pest a legszebb és a legkoszosabb város. Jobb is, hogy nem lesz világkiállítás. Ezeket a házakat, már csak a szégyen tartja össze, de arra Is van példa, hogy összedől. Kibírhatatlan. Nemcsak az ami van. hanem az is. hogy mi lesz ebből. Minden rohad, mert semmire sincs pénz. Vegetálunk. Egy színház már nem a művészi munkáért kell. hogy Izguljon, hanem azon, hogy egyáltalán létezzen, hogy miből telik a fűtésre, a világításra. Pedig ahogy enni kell. színház is kell! Én valahol egy jó humorú, kedvű pali voltam, ma pesszimista vagyok.- Mi az ami mégis kikapcsolódást, megnyugvást Jelent Önnek ebben a reménytelen világban?- A család, az még egy biztos háttér, a feleségem Rácz Boriska az Operaház nyugdíjas táncművésze és a lányom Agárdi Ilona színésznő. A családhoz régebben hozzátartoztak a kutyáim is Meki és Mazsola. Szegények már rég elpusztultak. Mazsola épp akkor, mikor egy szilveszteri kabarét vettünk fel. Feleségem betelefonált, hogy azonnal menjek haza. Mire hazaértem, már vége volt. Azóta minden kutya az enyém. Aztán szeretek kertészkedni, van egy díszkertem. Minden fáját én ültettem, minden fűszálát ismerem.-Közismert, hogy fest, Ikonokat készít..- Igen. még abban van örömöm. A legutóbbi művemet Bessenyei Feri 75. szülinapjára készítettem, egy ceruzarajzot. Aztán nemrég kértek fel arra, hogy készítsek Pannonhalmán egy hármas oltárt a 1 100 éves évfordulóra.- És honnan az ikonok iránti szerelem?- Apám Arcalijan Miklós erdélyi-örmény származású, valami rettenetesen jó manulis készségű ember volt. Valószínű tőle örökölhettem valamit. Festőecsetet hat éves koromban Szegeden a szomszédunkban lakó Erdélyt Mihály festőművész adott a kezembe. Majd 1967-ben, Szófiában az Egri Csillagok forgatásakor egy hatalmas jégeső kergetett be egy templomba, az ikonmúzeumba. Ott szerettem bele igazán ebbe a műfajba. Szakkönyveket vettem, megtanultam. Huszonhat-hu* szonhét éve festek.- Azt mesélik, hogy saját maga készíti a színészi maszkjait is...- Igen, 15 éves korom óta. De már kilenc évesen színpadra kerültem. Akkor maradt özvegyen édesanyám velem és két testvéremmel. Ki kellett adunk egy szobát. Horváth József, a Szegedi Nemzeti Színház tagja költözött hozzánk. Ő vitt be egy darabba, ahol Milt- hiades fiátjátszottam. Eldőlt a sorsom. Első szerződésemet - így ősszel - 1937 szeptember 1-én írtam alá. Tán- cosboy. kardalos, vagyis színházi mindenes lettem. Aztán következett 15 vidéki év. Aztán Gáspár Margit mégis csak felhozott Pestre. így kerültem először a Petőfi majd 1964-ben pedig a Nemzeti Színházhoz.- Mi az amire szívesen emlékszik vissza?- A tizenöt vidéki évre és az Ifjúsági * és Petőfi Színházban töltött évekre.- Mi jót kívánhatnánk Önnek?- Talán azt, hogy amíg dolgozni tudok egészséges maradjak... Én pedig azt kívánom, hogy újra tudjon mosolyogni és legyen miért mosolyognia a vén komédiásnak! Pardi Margit Juanita 1994/14. szám ERZSÉBETVÁROS 13
