Erzsébetváros, 1993 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1993-08-03 / 5. szám
Az ESZIK a polgármesternél Leírni is borzasztó; van olyan család, amely huszonkét éve vár otthonra. Mások népes családjuk - és emberi tartózkodás céljára alkalmatlan helyiség - körében várják, hogy egyszer majd legalább átmenetileg megfelelő lakáshoz jussanak. Kár volna szépíteni a tényeket - negyven vagy még több év mulasztásainak kárvallottjai, pontosabban azok közül hatvan család felnőtt tagjai keresték fel július 9- én Faragó Jánost, Erzsébetváros polgár- mesterét. Listát hoztak magukkal: 208 olyan lakás címe szerepelt ezen, amely üresen áll és - véleményük szerint - megfelelne szükséglakás céljára. Kerületünk polgármestere fogadta a küldöttség szóvivőit és megígérte, hogy egy hónapon belül kideríti a valóságot. Annyi már „ránézésre" is megállapítható volt, hogy a küldöttség (teljes nevén Erzsébetvárosi Szükséglakásokat Igénylők Köre, azaz ESZIK) által készített listán szerepelnek olyan lakástík is, amelyek nem a szükséglakás kategóriájába tartoznak. Lapunk zártakor ugyan már régen volt az ESZIK-küldöttségnek a kerületi polgármesternél tett látogatása, de még bőven belül vagyunk az ígért harminc napon. így hát mi is csak ígérni tudunk: azt, hogy a vizsgálat eredményére és az ESZIK-nek adandó válaszra visszatérünk. Fotó: Búd László A névadó: Balázs János Cigánymúzeum a Dob utcában Múzeum az Erzsébetvárosban, galéria a Dob utca és Izabella utca sarkán, egykori párthelyiségből átalakítva - cigánymúze- ummá. A bejárati ajtó fölött hatalmas plakett, Balázs Jánost formázza, neki állít emléket, mint ahogy ez az egész galéria, amely névadójául választotta az egykori hírneves cigányfestőt, a salgótarjáni remetét. Igen, ő volt az úttörő, az első említésre érdemes cigányfestő, akiről a közfelfogás ugyan ma sem tud sokat, bár európai hírű volt. Magányosan élt, igénytelenül, csendben a putrijában, soha nem tagadva meg az övéit, azt az ősi cigány világot, amelyet legendák, varázsos mesék őriznek, azt a népet, amelyet pitypangként szórt szét a szél a világban, vándorlásra, örök hazátlanságra ítélve. Balázs János ezt a népet szolgálta tollal és ecsettel, mert nem csak festett, írt is, bölcs, életteli sorokat. Képzőművészként vette szárnyra a hírnév és repítette messzire a Pécskő utcai cigánydombról. Műértők hada jött és vitték a képeit ingyen, meg fillérekért túl a határokon, mert itthon csak későn ébredtek rá, hogy kincs rejtőzik a cigánysoron. Felfedezése túl későn jött, sorsa tragikumát is ez okozta, kizökkentették puritán magányából és hamarosan végleg kiesett kezéből az ecset. De itt maradtak a vásznak, rajtuk egy öreg bölcs mesemondó képzeletének dúsgazdag történetei, minden, amit a cigányságról tudni érdemes és kell. Ha élne, nem annak örülne, hogy galériája van a budapesti Dob utcában, hanem, hogy végre cigány testvérei képekben, szobrokban tárulkozhatnak ki, megmutatva a világnak tehetségüket, sajátos világukat, életüket. Csodálkozna, miként sikerült 20 művészt összehozni itt, Budapest közepén, az Erzsébetvárosban, különféle alkotásokat, Gügyi Ödön fekete-fehér grafikáitól, a szegkovácsok életének bemutatásától Boda Márta boldog Jegyespárján keresztül Bari Károly Madonnájáig. Mennyi szín és mennyi báj ebben a két teremben! Fába és vászonra álmodott boldogság, cigány családok békés sokasága, a vajda tekintélyének és méltóságának teljes tudatában, állatok, amelyek hozzá tartoznak a cigány életéhez, lovak, szépek, száguldók, meseparipák, egzotikus őslények, csendéletek, egy sajátos forma- és képzeletvilág ka- valkádja. Első bemutatkozás, naiv és érett alkotások, most indulók és már országhatáron túl is híresek. A nagyszerű az egészben a lehetőség, hogy itt lehetnek, felmutathatják népük életének egy-egy darabját. És ez még csak a kezdet: a vendégkönyv telik, jönnek a látogatók, cigányok és nem cigányok, múzeumot csodálni, belekóstolni egy meséből szőtt világba, melynek népe a valóságban is színesen álmodik. Leopold Györgyi 1993/5. SZÁM ERZSÉBETVÁROS 7
