Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Érsekújvár, 1942
Major József: A 100 éves világítótorony
9 törés, inajd éppen félszáz esztendőn keresztül az iskola kifejlesztésének nehéz munkáját. Az ő vezetésük alatt élte végig az iskola a szabadságharcot és a Bach-korszakot, majd a kiegyezés és a felújulás boldog éveit. A ferences atyák után világi tanárok vették át az iskola vezetését, s a száz év második felében ők irányították az iskola életét és munkáját. Ez az ötven eszterdő sem volt kevésbbé mozgalmas és megpróbáltatásokkal teli, mint az első. A millenniumi boldog békekorszak és az iskolának főgimnáziummá való kifejlesztése, valamint a mostani, új épületbe való költözése után rászakadt az intézetre az első világháború ezernyi szenvedése és nélkülözése, amit még betetőzött az iskolának idegen uralom alá való jutása. Húsz évig nyögte az iskola a cseh igát, de a hosszú húsz éven át elhangzott sok könyörgés eredményeképpen mégis megélte a boldog felszabadulást. A hazatérés után az iskola Pázmány Péternek, Magyarország nagy prímásának és Érsekújvár neves jótevőjének nevét vette fel. Azóta éli az örömteli fejlődés boldog éveit, úgyhogy most e nevezetes évforduló és ünnep alkalmával töretlen ilittel és teljes bizalommal tekint az elkövetkező száz év elébe. Beszédének végén még hálás köszönetet mondott az öregdiákoknak, akik fáradságot nem ismerve az ország legtávolabbi vidékeiről is eljöttek, hogy jelenlétükkel emeljék az Alma Mater nagy ünnepének fényét és jelentőségét. Dr. Dütsch Ottó polgármesterhelyettes a város polgárságának nevében üdvözölte a megjelent közönséget és főleg az öregdiákokat. Beszédében a százesztendős gimnázium nagy jelentőségét méltatta, s rámutatott arra, hogy tulajdonképpen a gimnázium alapításával vált igazán Érsekújvár városa a Kis Magyar Alföld középpontjává és a magyarságnak fontos szellemi bástyájává. Hosszú éveken keresztül a legszorosabb kapcsolat állott fenn a város és iskolája között, hiszen egészen 1925-ig a váras volt az intézet fenntartója, de az államosítás után is figyelemmel kísérte életét és munkáját. A város polgárságának áldozatából jött létre ez az iskola, s ezt az áldozatot az intézet ezerszeresen fizette vissza a városnak és polgárságának. A ritka szép évfordulót megért iskolának csak azt kívánja a város vezetősége és polgársága nevében, hogy továbbra is azzal a régi hittel és lelkesedéssel végezze munkáját, amellyel száz éven keresztül végezte, s akkor az iskola pályája továbbra is felfelé fog ívelni. Gunda Jenő pápai kamarás beszédének elején rámutat arra, hogy néhány emlékforgácsot szeretne boldog diákkorából összeszedni, s azokat a hangverseny hallgatósága elé tárni, hogy az ott jelenlévő öregdiákok szívében az emlékek hatására fellobbanjon a hála és szeretet lángja, amelyet most érett fejjel és őszülő hajjal éreznek a jubiláló Alma Mater iránt. Mindenekelőtt azonban azoknak a még élő, de nagyobbrészt már elhúnyt szülőknek mond hálás köszönetet, akiknek áldozatos gondoskodása lehetővé tette, hogy átléphették az iskola küszöbét, s itt az iskolában emberekké válhattak. Majd az iskola régi tanárait veszi sorra, s mindegyikről mond élményei alapján néhány kedves szót, s találó szavakkal rajzolja meg alakjukat, méltatja érdemeiket, áldozatos nevelői munkájukat. Lelkeshangú beszédének további részében az iskola belső életében oly nagyjelentőségű és a diákok lelkében mély nyomokat hagyó eseményekről, a március 15-i és október 6-i ünnepélyekről, s a velük kapcsolatos fáklyásmenetekről és tüzes szónoklatokról, az áhítatos búzaszentelő és keresztjáró körmenetekről, a régi boldog idők majálisairól és tornavizsgáiról emlékezik meg a szónok. Az őszintén átélt élmények gazdag tárházából táplálkozó és nem egy öregdiák szemébe könnyeket kicsaló tüzes beszéd befejezéséül a következőket mondotta a jeles előadó:
