Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Érsekújvár, 1940

Major József: Ölvedi László

13 a következő évben jelenik meg második, már testesebb és társ talmasabb kötete, A bányász éneke. Kétségtelen, hogy ebben a kötetében már jóval több a kiforrott, formai és tartalmi tekins tetben is kifogástalan költemény, de azért a költő még nem tudott eljutni oda, ahová az első kötet ígéretes darabjai után el kellett volna jutnia. Ez a tisztulás és kiforrás csak jóval később, az 1928sban megjelent A múzsák című kötetében, valamint a folyóiratokban és napilapokban megjelent, de önálló kötetben össze nem gyűjtött verseiben következett be. Különösen A múzsák című verseskötet mutat nagy haladást az előző kötetek termésével szemben, mert itt már teljesen le tudta vetni ölvedi azokat az idegen, rárakódott elemeket és hatásokat, amelyektől első két verseskötetében még nem tudott szabadulni. Ezekben a szabad formában írt versekben, mint fényes és tiszta tükörben, teljesen új színezetet kapnak azok a problémák és érzések, ames lyek az első versekben sokszor szemet bántó tarkaságban, erői? tetett színezésben jelentkeztek. Ebben a kötetben, és az ebben az időben írt többi költeményében is, új fényt kap a magyar fájdalom és reménység, mélyebb értelmet és tartalmat az emberi szenvedés és nyomorúság, zengőbb nyelvet a szépségek és ma? gasságok felé törekvő emberi lélek. Nagy kár, hogy éppen ennek a költői kiteljesedésnek a tetős pontján kullott ki kezéből a toll, s így lehetetlenné vált szá* munkra, hogy megismerhessük azt az Ölvedi Lászlót, akit utolsó költeményei sejtetnek. Az isteni Gondviselés útjai és céljai azonban kifürkészhetetlenek. De Ölvedi László alakja a tragi? kus hirtelenséggel bekövetkezett halál után is lelkileg mindig közöttünk maradó élő eszmény lesz, akinek költészete, bár be? fejezetlen, mégsem torzó, hanem örökértékű ígéret és bíztatás. S amikor most tíz év távlatából a mindent megszépítő emlékezés virágait hullatjuk Ölvedi László budapesti sírjára, abból az őszinte s a lélek mélyéről fakadó megbecsülésből tesszük ezt, amelyet egy intézet ifjúsága érez az Alma Mater volt nagynevű diákja iránt. cfl-cijae ^J-áziSetf,.