Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Érsekújvár, 1938

III. A MAGYAR ZÁSZLÓ. ^Elmondotta Gunda Jenő pápai kamarás, az Öreg Diákok ajándékzászlajának átadásakor.) Szereteti igazgató úr! Mélyen tisztelt tanári kar! Kedves ifjúság! Magyar testvéreim! — Az Isten házából jövünk, ahol a legszentebb áldozat bemutatásában egybeforrott szívvel, egekbetörő lélekkel, földreboruit, alázatos imádsággal hálálkodtunk Mindenható Istenünk előtt, hogy megérnünk engedte ezt a mai napot, hogy meghallgatott minket imádkozó magyarokat. Igen! mi hiszünk az isteni Gondviselésben és XI. Pius pápával valljuk, hogy a jövő az Isten kezében van és a nagy történések az Istennek, nem pedig az embereknek engedelmeskednek! És ha a világ eddig dicsérettel emlegette a magyar lovagiasságot, ha tudott a magyar becsületről és a szaváttartó magyarról, ha ismerte — sajnos — a káromkodó magyart, most az elmúlt esztendőben ez a világ megismerhette az imádkozó magyart. Mert mi imádkoztunk! És ha van itt közöttetek — amithogy bizonyára van, — aki az elmúlt évben ott állt, vagy térdelt Pesten, a Hősökterén, azon a felejthetetlen májusvégi, imádságban megszentelt éjszakában: a férfiak éjszakáján — az látta, az tudja, hogy imádkoztunk. Csaknem félmillió férfiúnak, meglett embernek, — magyarnak — imádsága rimánkodott föl az égre és az Isten meghallgatta ezt az imádságot. Ennek a meghallgatott könyörgésnek eredménye, hogy mi, érsekújvári öreg diákok, most itt állhatunk előttetek húsz éves, megalázó rabságból szabadult magyar véreink. A Mindenható kegyelmén kívül idehozott, idevonzott minket öreg diákokat a mi „alma materünk", az ősrégi, érsekújvári katolikus gimnáziumunk iránt való szeretetünk is: a tisztelet, hála és nagyrabecsülés volt tanáraink, egykori nevelőink iránt. És azért alázattal kérem az itt jelenlevő egykori kedves tanárunkat, engedje meg, hogy itt — nyilvánosan — hálálkodó lélekkel, tisztelettel megcsókolhassam a kezét: a tanárnak, a nevelőnek kezét, amely annak idején a tudásnak, az ismereteknek útjait, a becsületnek, a jellemnek, az Isten- és hazaszeretetnek, embertársaink megbecsülésének, a kötelességteljesítésnek útjait mutogatta nekünk. Azoknak pedig, akik elköltözve már odaát vannak az örökkévalóságban: legyen áldott az emlékük és Isten legyen fáradozásaiknak jutalma! De a hálának és kegyeletnek érzései között meghallottuk édes szülőföldünk hívogató szavát, megéreztiik újvári testvéreinknek — a ti szíveteknek szerető dobbanását és vonzott, hívogatott a mostani, a mai újvári kedves diákság őszinte testvéri szeretete is. És hogy megjelenésünk ne-legyen röpke, inuló élmény csupán, hogy ennek emléke — távozásunk után is — itt maradjon, itt éljen továbbra is közöttetek édes jó diák testvéreim! — nem jöttünk üres kézzel — íme elhoztuk magunkkal ezt az áldott, ezt a szent, ezt a makulátlan magyar zászlót! Mi a megrugdosott, meggyalázott, a népek ország10