Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Érsekújvár, 1909

II. A történet tanítása

alá esnek. Egyesek túlságosan részletesek és bőbeszédűek, sokhelyt nem is az okozati összefüggések kutatásában és az eredmények feltüntetésében, hanem inkább az események részletes elbeszélésében, az adatok bő felsorolásában keresik feladatuk megoldását; mások rövidebb terjedelműek, de ragyogó stílusukkal akarják a tanulók figyelmét megragadni és velük a tárgyat megszerettetni. A tankönyvnek nem szabad a gondolatot egész terjedelmében kifejtenie, nem szabad minden hézagot áthidalnia, mert ez a tanulók puszta receptív tevékenységét eredményezné és útját állaná önálló ítéletalkotásaiknak. De ne kelljen az ékes periódusok közül sem az igazság magvát kihámozniok, hanem a tárgy komolyságához mérten komoly hangon, keresetlen formában szóljon a tankönyv hozzájuk, — de mindig úgy, hogy a tanuló a stilus szépségeit tankönyvében is fellelje. Ha jól kiválasztottuk tankönyvünket, tüstént felmerül a kérdés, hogy miként használjuk, vagyis tanításunk közben hol, mikor nyúljunk hozzá. Vannak pedagógusok, akik a tanitás legeredményesebb módjának az olvastatva tanítást tartják. Egy tanuló felolvassa a könyv szövegét és a tanár a tanulókkal együtt kitölti a hézagokat, kiegészíti a kifejtetlen gondolatokat. Azt hiszem tévedés van a kijelentésben, ez az eljárás csak a legkönnyebb, de nem a legeredményesebb. A tanuló így nem a történelmet tanulja meg a tanítási órán, hanem egy történeti tárgyú szöveget olvas, amelynak a hátterét a tanár magyarázza ; nem látja kialakulva a tanár előadásából és a saját munkájából a fejlődés képét, hanem összefüggéstelen kommentárok élnek a lelkében, amelyek ismeretekhez juttatnak ugyan, ámde a tanitás formális menetének magasabb fokozatait megoldatlanul hagyják. Helyénvaló az olvastatás különösen alsóbb osztályokban akkor, amikor már a tanulók tanáruk vezetése mellett a kitűzött kérdést megértették, új ismereteiket a régiekhez kapcsolva fogalmaikat szintetizálták, de a tanár