Erős Vár, 2012 (82. évfolyam, 1-6. szám)
2012-02-01 / 1. szám
82. évfolyam ERŐS VÁR 3. oldal MIT KEZDJÜNK A PRÓFÉTÁKKAL? a 3. Amósz Olyan prófétát mutatunk be most, akinek — az akkori felfogás szerint — nem sok keresnivalója van az ótestámentumi próféták sorában. Parasztember volt és maga tiltakozott az ellen, hogy prófétának tartsák. Szinte riadtan válaszolt egy főpapnak, akinek kellemetlen volt Ámósz ügyködése és szeretett volna szabadulni tőle: "Nem vagyok próféta, a próféták szövetségéhez sem tartozom. Pásztor vagyok én és fügét termesztek. De elhívott engem az Úr a nyáj mellől és ezt mondta nekem: menj és profitálj népemnek, Izraelnek!" (7:14-15) Tehát nem a származásával, nem is a képzettségével alapozta meg szolgálata igényét, hanem az isteni hívással. Ámósz elhívott szolgája lett Istennek, Aki víziókban, látomásokban közölte vele nehéz igéjét, amelyet ő aztán csendesen, de nagyon határozottan hirdetett. Az ember Ámószról tudunk egyetmást, mert szerencsére ö maga közölt néhány fontos adalékot életéröl. Tékóában volt otthonos, amely Betlehemtől délre feküdt a júdeai fennsíkon, a nagy sivatag szélén. Neve valószínűleg vivőt, hordozót jelent. Hogy mikor élt, azt két adatából tudjuk: egyrészt megadja a két király nevét — Uzzija és Jeroboám —, akiknek uralkodása alatt dolgozott, másrészt azt mondja, hogy két évvel egy nagy földrengés előtt kapta és írta le látomásait. Eszerint a Kr. előtti 8. században élt és kb. 725-ben keletkezett a könyve. Látomásai minden bizonnyal nem különösebben szíwidítóak, ezért a vezető körök szemében nem is lehetett népszerű az üzenete. Országa a két nevezett király idején — a nemzetközi politika árnyékában — virágkorátélte, nagy gazdagsággal és jólétben. S ahogy az ilyenkor lenni szokott, annál kirívóbb volt a nagyon gazdagok és a nagyon szegények ellentéte. Nem csoda, ha Ámósz ennek a kérdésnek nagy figyelmet szentelt; ostorozta a gazdagokat, akik a kisbirtokosokat tönkretették és kőből épített házakat engedhettek meg maguknak. A vagyon nem tehet önzővé, hanem elkötelez a szegény megsegítésére! Azt meg egyenesen felháborítónak tartotta, hogy amikor a tönkretett szegény eladósodott és a gazdagnál fizetésképtelenné vált, a gazdag még rabszolgájává is tette — pedig ezt még a törvény is tiltotta (3Mózes 28:25). Szomorúsággal töltötte el Ámószt népe vallási romlása is. Szinte minden kultuszhelyet megfertőzött a valláskeveredés betegsége. Hova fordulhasson hát a szegény ember, ha már a szentélyekben is összekeverik az igaz hitet a hamissal? De beleszólt a nemzetközi politikába is. Üzeneteit a szír, filiszteus, tiruszi, edomita, ammonita és moábita népekhez szólóknak is tartja. Ostorozta bűneiket és kilátásba helyezte Isten büntetését. Efelől szentül meg volt győződve és figyelmeztetett, hogy az Űr eljövendő napja veszedelmet hoz: "Jaj azoknak, akik kívánják az Úrnak napját! - mondja. - Mire való nektek az Úr napja ? Sötétség az és nem világosság." (5:18) Nem kétséges, hogy senki emberfia nem tud elviselni ilyen tömény és fenyegető üzenetet. Ezt Ámósz is tudja és érzi. Ezért fejezi be könyvét Isten ígéretével, amely enyhülést hozhat a megfáradottnak, szabadságot a fogolynak, új életet a holt városoknak és békességet a megviselteknek. (9:11-15) Ezt az utóbbi üzenetét a fiatal keresztény gyülekezet is megszívlelte és épített reá. Jövendölése a korai kereszténység első fordulópontján játszott döntő szerepet. (Cselekedetek 15:16- 17) Mégpedig azon az első gyűlésen, amelyen el kellett dönteni, hogy csak zsidó származásúak alkossák-e a Krisztus egyházát, vagy nem-zsidók is csatlakozhatnak hozzá? Farizeusi gondolkodásúak azt követelték, hogy aki Krisztust kívánja követni, előbb a zsidó vallásra kell áttérnie. Péter ezt ellenezte és a Krisztusban való hitet tartotta egyedüli feltételnek — a zsidóság kerülőútja nélkül. Amikor pedig Barnabás és Pál beszámolt a pogányok között végzett munkájuk nagy eredményeiről is, Jakab kért szót. Mint az Úr testvérének, Jakabnak igen nagy tekintélye volt az ős-gyülekezetben. Jakab visszatért a beszámolókra és az azokban hallott nagy sikereket "Isten pogányokról való gondoskodása" jeleként nevezte. Vagyis, ha nem zsidó származásúak Krisztus kővetői lettek, akkor az sincs Isten tervein kívül, s ennek csak örülni kell. Ezért írhatta Pál szinte újjongva egyik levelében: "Akik Krisztusban keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöztétek föl. Nincs zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő, mert ti mind egyek vagytok a Krisztus Jézusban." (Galata 3:27-28) Hogy ma mi is tagjai lehetünk a Krisztus egyházának, bármilyen a fajunk, nemzetiségünk, bőrszínünk, vagy egyéb ismertetöjelünk, ez is ennek a régvolt gyűlésnek az eredménye. Isten Lelke, aki összegyűjti a krisztushívőket és megtartja őket egyházában, nem ismer határokat és korlátokat. Gondoskodik arról, hogy mindenki megtalálhassa a maga helyét az egyházban. Ám a teljesség kedvéért azért mégiscsak meg kell néznünk, hogy hogyan értette és értelmezte Jakab Ámósz próféta idézett jövendölését, sőt, hogy úgy is alkalmazta-e azt, ahogyan azt a próféta szánta? Ámósz sátorról beszélt, s a sátor képe Izrael pusztai vándorlására emlékeztet. Ezek a nomád vándorlók minden megállásnál előbb a sátraikat verték föl — mindig eggyel többet, mert a Tízparancsolat kőtábláit magába foglaló szövetséges ládának külön sátra volt. De emlékeztethet a sátor képe a dicsőséges király, Dávid idejére is. Róla azt olvassuk (lSámuel 17:54), hogy csatáiba is magával vitte királyi sátrát, amelyben országa ügyeit intézte. Népének tehát kettős biztonsága volt; ahol a szövetség ládája volt, ott volt jelen népe közt az Isten. Áhol pedig még a király is felütötte a sátrát, ott volt az Isten helytartója! Dávid dicsőségesnek tartott ideje azonban rég tovatűnt és Ámósz a maga korát különben is sokkal borúlátóbban ítélte meg, semmint, hogy a régi dicsőségben gyönyörködött volna. Szerinte a dávidi sátor már rég összeomlott és gazdátlan. A nép mindennapi életéből "eltűnt" az Isten, s a király sem szavatolja a nép biztonságát. És éppen ebbe a kilátástalanságba kiáltja bele a pásztor-próféta az isteni ígéretet, hogy t.i. Isten maga fogja fölépíteni Dávid leomlott sátrát. Ami n kevesebbet, mint hogy Isten em jelent" visszatér" népe közé. A jelen minden jele azt mutatja, hogy Isten mintegy kivonult népe történetéből és magára hagyta. De most viszszatér — ígéri — és restaurálja a sátrat. így értette ezt a jeruzsálemi gyűlésen Jakab is? Nyilván kicsit másként. Ab[FOLYTATVA KÖVETKEZŐ OLDALON]
