Erős Vár, 2011 (81. évfolyam, 1-6. szám)
2011-10-01 / 5. szám
81. évfolyam ERŐS VÁR 3. oldal MIT KEZDJÜNK A PRÓFÉTÁKKAL? Valaki azt nehezményezte, hogy szószékünkről csak nagyon ritkán hangzik el prédikáció ótestámentumi prófétai igékről. De hát miért is hangzanék el? Érvényes még az, amit ezek a feltehetően torzonborz alakok hirdettek modern, harmadik évezredünk táján? Mert, ha csak jövendőmondóknak tartjuk őket, akkor keressük fel inkább a biológusokat és futurológusokat, akiktől biztosabb előjelzéseket várhatunk el. Ha a misztikum felé hajiunk, akkor fussunk a csillagolvasókhoz és a tenyérből-kártyából jósolókhoz. De különben is, mi közünk nekünk még az "edomitákhoz, elámitákhoz, a római birodalomhoz vagy a perzsa — méd — babiloni hatalmakhoz", amelyek ellen jövendöltek a próféták? Ki figyel még arra, ha "az Úr haragjának napjá"-val fenyegetnek, amikor mi épp eleget teszünk azért, hogy a magunk felidézte haragtól és környezetpusztítástól féljünk? Ám ilyen kérdésekkel nem tudjuk feledtetni azt, hogy a próféták könyvei a keresztyének Szentkönyvének, a Bibliának részei. Protestáns egyházaink szeretik magukat a Biblia, a Szentírás egyházának nevezni. Válasszuk le hát a Bibliából a prófétai könyveket és ne foglalkozzunk velük többé? Ezt valószínnüleg senki sem akarja, és nem is vezetne eredményhez. De ennél is nagyobb nyomatékot adhat az az érv, hogy hitünk fő alakja, Jézus Krisztus és tanítványai szent iratainak is szerves részei a próféták. Jézus nyomán az első keresztyénség nemcsak olvasta őket, de még a saját hite megfogalmazásánál is hivatkozott rájuk, "szentnek" tartotta szavaikat, majd mikor leírta a Jézussal és gyülekezetével történteket az Újtestámentumban, akkor igen buzgón és magától értetődő módon idézte is őket. Áz ő nyomukban haladva nem tehetjük meg azt, hogy mondanivalójukból "kiszűrjük" a prófétákat. De hogyan kell értenünk és mit kell megszívlelnünk a prófétai üzenetből? Először is, ismernünk kell a kort, amelyben keletkeztek a könyveik. Nem mindegy ui., hogy a Kr.e. 8. században leírt Ámósz könyvét, vagy a Krisztus születése előtti 2.századból való Dániel látomásait lapozzuk. Mindegyik tükrözi a sajátos kort, amelyben keletkezett. Az sem lényegtelen, hogy templomi alkalmazásban volt-e Jeruzsálemben a próféta, vagy deportáltakban kellett tartania a lelket, idegen országban. Éppen ezért szükségünk van egy sereg más tudomány segítségére. Történészek és régészek, paleontológusok és biológusok, kutatásaik eredményeinek olyan széles skáláját mutatják fel, hogy segítségükkel sokai közelebb férkőzhetünk a próféták korához, munkájához, szokásaik és környezetük ismeretéhez. Mindezekért hálásak vagyunk. A 20. században felfedezett qumrani leletekért ugyancsak, hiszen ezek segítségével a Kr.e. egy-két évszázad ablakai is tágabbra nyíltak számunkra. Ebben a sorozatban azonban nem ezekkel a tudományokkal kívánunk foglalkozni, sem velük versenyre kelni. Hanem Jézust és követői első gyülekezetét kérdezzük meg, hogy ők hogyan értették, miért tartották fontosnak a prófétai iratokat, no és mit tartottak idézésre méltónak belőlük. Megváltjuk, hogy örömmel és szívesen elfogadjuk tőlük ezt a szemüveget, amelyen keresztül nézve mi is figyelhetünk a próféták üzenetére. 1. MALAKIÁS Neve nem személy-, hanem inkább fedőnév. Azt jelenti: Isten követe. Nem tudjuk, ki húzódhatott meg mögötte. Azt azonban sejtjük, hogy templomi környezetben élhetett, dolgozhatott, ezt még a szóhasználata is elárulja. Hármas okból kell foglalkoznunk vele, mai keresztyéneknek: a.) a kora miatt, amelyben élt; b.) mert könyvecskéje (Malakiás próféta könyve) az O- és az Újtestámentum mezsgyéjén áll; és c.) mert Jézus Urunk is foglalkozott vele és idézte, életútjának egyik nagyon fontos pontján. Malakiás kora — kb. Kr.e. 550-500 — kölcsönös kiábrándulások kora volt. Vagy 60 évvel azelőtt deportálták a babilóniaiak a nép előkelőit, akiknek házát, szőlejét, földjét kedvenc samáriaiaknak adták hoszszútávú bérbe. Mikor a deportáltak visszatértek, idegeneket találtak a helyükön. A hazatérők ugyan Ezsdrás és Nehemiás vezetésével felépítették a romokat. De úgy igazán nem örült mindenki ennek. Nem a zsidó, aki — ha elvesztett vagyonát vissza akarta szerezni — kényszerült beházasodni a házába betelepült idegen családokba. S akkor már meg kellett osztania a szívét, mégpedig kétszeresen; új családja más isteneket imádott és a zsidó templomépítést egyszerűen provokációnak tekintette. De még kevésbé örült a betelepült idegen, hiszen az egzisztenciáját féltette. Malakiás két tűz közé került: egyrészt erősíteni kellett a régi hagyományokhoz ragaszkodókat, másrészt komolyan kellett vennie azokat is, akiknek életét már nem befolyásolta a vallásuk. Hogyan értékeljék ezek a régit, és ha nem, mi van helyette? Nem nehéz észreveni, hogy a mai "próféták" helyzete mennyire hasonlít Malakiáséra. Az O- és Új testamentum mezsgyéjén található Malakiás könyve a bibliánkban. Azt is mondhatnánk, hogy az Otestámentum olyan kizárólagos és fontos berendezkedésének, mint a prófétaság volt, Malakiás az egyik utolsó képviselője. Teljes erőbedobással vígasztal és dorgál, fenyeget és erősít, simogat és ostoroz, — s mindezt Isten nevében és megbízásából. Lelkére beszél a kétkedőknek és csüggedőknek, ha néha még tehernek érzi is megbízását, akár csak Jeremiás. Nem csoda, hogy az egyik újtestámentumi irat teljes meggyőződéssel vallja: "az Isten sok rendben és sokféleképpen szólt hajdan az atyáknak a próféták által..." (Zsidók 1:1). Ám Malakiás tekintete nem ragadt le a múlton és a nehéz jelenen, hanem előre is nézett. A szkeptikus, sőt cinikus kortársaknak szemébe merte mondani, hogy megmenekülésük egyetlen útja a megtérés: "térjetek vissza hozzám!" — tolmácsolta Isten szavát (3:7). Mintha csak elővételezte volna Jézus üzenetét: "térjetek meg és higyjetek az evangéliumban!" (Márk 1:15) Válságos életszakaszában szembesült Jézus a Malakiás által meghirdetett útkészítő Illés kérdésével. A- mikor a megdicsőülés hegyén, földi élete csúcsán járt és feltöltekezett Isten dicsőségével, akkor, lefelé jövet, mellének szegezték a tanítványai, hogy Ő-e igazán a megígért Messiás? Hiszen [>]
