Erős Vár, 2006 (76. évfolyam, 1-6. szám)
2006-10-01 / 5. szám
76. évfolyam EROS VAR 3. oldal AZ EVANGELIOMRA VAN SZÜKSÉGÜNK! D. ORDASS LAJOS PÜSPÖK IGEHÍRDETÉSE 1956. OKTÓBER 31-ÉN Olvasd.: Lukács 4:16-21 Vér, gyász, könny, és kétség között talál minket egyházunknak ez a drága ünnepe [t.i., a reformáció ünnepe]. De ugyanakkor kivirágzó reménységek között is. Félő, hogy lelkünket annyira eltölti az, ami a jelenben játszódik le, hogy képtelenek vagyunk arra, hogy megértsük mi az üzenete ennek az ünnepnek, amely a gyülekezethez és mihozzánk szól. De ez csak egyik oldalra tekintve a helyzet. A másik oldalról nézve talán jó reménysége lehet az igehirdetőnek, hogy amikor nemzedékek útelágazásához érkezett, nyilván jobban meg tudja érteni azt, ami Isten hatalmas műve és munkája a történelmi útelágazások pontjainál. Kíséreljünk meg lélekben elcsendesedve elmélyedni ennek az üzenetnek elfogadásával, amelyet ma az evangéliom irányít mifelénk. A názáreti zsinagóga egyszerű történetééből azt hallottuk, hogy Jézus Isten igéjét vette elő. annak a szavait szólaltatta meg, és annak az időszerűségéről beszélt hallgatóihoz. Jézus evangéliomot hirdetni jött a világra. Tudta, hogy a földön küzdő embernek másra nincs égetőbben szüksége, mint arra, hogy Isten megmondja világosan és félreérthetetlenül akaratát, és üzenetül adta neki megmérhetetlen nagy szeretetét. Valami ehhez hasonló történt egyházunk történelmének abban az időpontjában, amelyet reformációnak szoktunk nevezni. Isten igéjéhez nyúlt a reformátor keze. Nem más volt a fontos, nem más volt az élet számára döntő, kizárólag az, hogy Isten szóljon s az ember hallgasson Reá. Ha mi a reformáció emléke előtt állunk meg, akkor nekünk nem szabad mellékmomentumokba feledkeznünk; nekünk egy igazán központi üzenete van a reformáció ünnepének, hogy Isten újra megszólaltatta igéjét félreérthetetlen szóval, kegyelmének üzenetét végigbocsátrotta a világra. Mi ma különös érzések között ünnepelünk. Az ember alig tud úrrá lenni a saját maga lelkén. Ma az ember csodálattal áll meg Isten nagyságos dolgai mellett, így köszöntött ránk a reformáció ünnepe. Ez az ünnep ma nagyon jókor jött életünkre. Nekünk mindnyájunknak úgy akarja elmondani üzenetét, ahogy Jézus ott Názáretben, és ahogy Luther a reformáció idején mondta: Nekünk egyre van szükségünk, az evangéliomra, hogy az evangéliom hirdethessék a szegényeknek, hogy a töredelmes szívüek meggyógyuljanak, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessünk, hogy a vakok szemei megnyíljanak, evangélomra, amely bilincseket oldoz meg. Enélkül egy lépés sem tehető, nem lehet elindulni új úton. Valaki azt kérdezi tőlem, hogy mi az evangéliom, amelyikre életünkben ilyen nagy szükségünk van. Engedjétek meg, hogy lélekben visszaforduljak a múlt vasárnapi evangéliomra [Máté 18:23-35], amely sok helyen úgy hangzott el, hogy nem volt ott teljes számban a gyülekezet, vagy egyáltalában nem tudott elhangzani. Az evangéliom Jézus Krisztusnak azt a hasonlatát adta elénk, amely szerint egy király maga elé idézte szolgáit. Egyik tízezer tálentummal volt adós, s amikor követelte tőle adóssága megfizetését, a szolga könyögő szavára elengedte annak minden tartozását. Ez a példázat szólt a múlt vasárnapon, vagy szólt volna hozzánk, amelynek az a folytatása, hogy a szolga elment a maga útján és követelte egyik szolgatársától a tartozását. Mivel az nem tudta megfizetni, börtönbe vetette. Ebben a példázatban tükröződik talán a legjobban, legvilágosabbam hogy mi az evangéliom a mi életünkben. Az, amivel Jézus kezdte, hogy a király elengedi mind a tízezer tálentum adósságát szolgájának. Minden földi vallásalapító által alapított vallás másképpen tenné, hogy szóljon bocsánatról és kegyelemről. Minden vallásban kisebb-nagyobb tekintetben szerepelnek ezek a tanítások. Elgondolkodtam azon, hogy ehhez hasonló történetet miképpen mondhatott volna el földi vallásalapító. Úgy gondolom, hogy csak ilyenképpen: Volt egy jóságos király, aki végigjárta országát és látta szolgáit. Útjában találkozott egy szolgával, aki száz dénárt követelt társától. Amikor az adós könyörgöm, szolgatársa elengedte tartozását. A király ezt a szolgát magához idézte. Amikor látta annak félelmét és rettegését, a király így fordult hozzá: Hűséges embernek láttalak. Ne félj, én láttam, amit szolgatársaddal tettél és jutalmul elengedem mind a tízezer tálentum adósságodat. Földi vallásalapító így mondhatta volna el ezt a történetet. így is jó és szép lett volna. De az evangéliomot kizárólag Jézus mondhatta el. Nem én bocsátók meg sérelmet és azután odamehetek Isten trónusa elé és remélhetem, hogy Ő megbocsát. Az evangéliom kezdete mindig annak a hangsúlyozása, hogy először Isten szeret. Isten elengedi a tartozást. Nekem, testvéreim, van fölhatalmazásom, van parancsom az Úristentől, hogy nektek hirdessem, akik talán lélekben szomorúságot, bűnök emlékét hordozzátok, hogy Isten minden tartozást elenged. Pontosan annyi bűnödet bocsátja meg, amennyi van. Azt is, amit még lelked társával sem közöltél. Azt is, amiről más nem tud, csak Ő. Azt is, amiről még ma sem tudod, hogy bűnöd. Az evangélom summája ez. Isten megbocsátó Isten. Ezt nem győzte Luther elég hangosan mondani. Ahová hangja eljutott, lelkek szabadultak föl. Azt szeretném kiáltani egész magyar népünk felé, hogy Isten olyan gazdag a bűnbocsánat adásában, hogy egész magyarságunk bűneit haladéktalanul, az utolsóig megbocsátja. Van bűnünk. Ne vakítson el bennünket a mostani mámor, ne vakítson el bennünket nemzeti bűneink meglátásában. Tengernyi bűne van a magyarnak, de a bűn tengerénél nagyobb az Úristen kegyelmének a tengerárja. Jézus, Luther után ma én szegény szolga ezt az evangéliomot prédikálom. Abban az ésaiási idézetben, amelyet Jézus fölolvasott, az első mondat így hangzik: Az Úr Lelke van énrajtam. Isten Szentleikének hatalmával üldözött bűnből embereket. Ez a Lélek volt, az, Aki a keresztyénséget győzelmes útjára bocsátotta. Ez volt az, Aki a reformációt munkálta. Mi a reformációval kapcsolatban sokszor emberi neveket emlegetünk. Jól van ez így. Szabad nekünk hálás szívvel megköszönni, hogy Luthert adta nekünk. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy nem emberek végezték el a reformáció munkáját. Ahol reformáció indul meg emberek, gyülekezetek, népek életében, ott mindig Isten Szentlelke van munkában. A bibliai történet befejezésénél azt [«*]
