Erős Vár, 2006 (76. évfolyam, 1-6. szám)
2006-04-01 / 2. szám
76. évfolyam ERŐS VÁR 3. oldal KI HENGERÍTI EL NEKÜNK A KÖVET? ő vállvonogatása, amikor Jézussal szembe-Olvasd: Márk 16:1-8. Áldás az, ha húsvéti öröm tölti meg életünket, még akkor is, ha a húséti esemény titokzatosságával sokszor értetlenül állunk szemben. Olyan esemény ez, amely kívül áll az emberi megtapasztaláson, holott azt a reményt kelti és arról biztosít, hogy az, ami Jézus Krisztussal történt “a hét első napján”, az éppúgy történik majd velünk is, amikor Isten felderíti számunkra is azt az “első napot”, mely feltámadásunkkal örök életünk új kezdete. Meg kell azonban állapítani, hogy az, aki a halál kérdésével foglalja el magát, nem tud megbirkózni az élet valóságával. Ezért futottak szerteszét a tanítványok a keresztrefeszíttetés rettenetes élménye után. Ezért a gúnyolódás és csúfolkodás. Ezért Péter tagadása, Júdás árulása. Mert hiába jártak Jézussal, nem voltak sem ők, sem a többiek képesek megemészteni a kemény szavakat, hogy az Emberfiának szenvednie és meghalnia kell, de harmadnapra feltámadnia. Ezért a nagytanács felháborodott ítélete, mert felépíti három nap alatt a lerombolt templomot. Ezért Pilátus nemtörődöm belenyugvása a hamis vádakba, s ezért az Jézus, Megváltónk sírba szállt, Bűnünkért hullott vére. Ámde levert poklot, halált Harmadnap reggelére. Ezen örvendezhetünk, És dicsérhetjük Istenünk. Zenghet a halleluja! Halleluja! Nagy örömmel vigadozzunk Jézus győzelmében! Feltámadott a mi Napunk Tündöklő, tiszta fényben. Kegyelme a napsugár, S ha szívünk beragyogta már, Bűn éjjelének vége! Halleluja! Lt 215 IMÁDKOZZUNK! Mennyei Atyánk! Mindent megteszel azért, hogy boldogok legyünk. Megadod mindennapi kenyerünket, megbocsátod bűneinket. Erőt adsz, hogy munkánkkal szebbé tegyük földi életünket. Hitet adsz, hogy reménységgel tekintsünk az örök élet felé. Örömmel és hálával áldunk Téged minden ajándékodért, az Úr Jézus Krisztus által. Amen. sülve valamiféle királyságról hall, mely nem ebből a világból való. Ki is az akkor, s hányán vagyunk azóta, aki meghallotta, megértette volna a próféták figyelmeztetését, különösen azt az ézsaiási szózatot a fájdalmak emberéről, aki magára veszi mindnyájunk bűnét és el is szenvedi a bűnök büntetését, jóllehet halál nem tarthatja, hanem győzedelmesen, a győzelmes Bárányként lép trónusra, hogy e világ uraként hívja és gyűjtse országába, az örökkévalóságba azokat, akik Benne hisznek. Hányszor ismételjük, minden odagondolás nélkül is a dióhéjba foglalt evangéliumot, hogy úgy szeretette Isten a világot, hogy az 0 egyszülött Fiát adta, s ha valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Milyen mélyen gondolunk ennek a rövid mondatnak az üzenetére, hogy ki nem mondottan is benne rejtőzik a Kereszt, amit Ő visel, s amire azt mondotta, hogy ennek a küldetésnek a betöltésére jött a világba? Az azon a nagypénteken elsötétült világ mintegy megállt a Keresztnél, és rosszul értelmezte azt a végső szót, amivel Jézus megtörténtnek nyilvánította a megváltás művét: Elvégeztetett! Azt hitték, s van aki ma is úgy magyarázná, hogy az összeesküvés, a törvényellenesség, a tanácshatározat, vagy a helyhatósági ítélet győzött — nem vévén észre, hogy Isten ezeket az emberi dolgokat használta fel a maga szeretetének a nyilvánvalóvá tételére, mely adta az Ő szent Fiát, hogy meghaljon bűneinkért. Az emberiség és az egyén bűneiért, azért a mindenkori, ma is tartó folyamatos lázadásért, ami summásan elterel bennünket az Istennel való jó viszonytól, az Ő akaratának keresésétől és teljesítésétől, az Ő országának szeretetben és békességben való alakításától. Az évszázadok hosszú sora tanúsítja az ember minduntalan való szembekerülését a mindenható és teremtő Isten jóságával, Aki hajlandó mindig kegyelemből helyrehozni a megromlott viszonyt, bárhogy is büntetett, s megadni az újrakezdés alkalmát. S milyen balga az ember azzal, hogy a nagyheti eseményekben tulajdonképppen a saját győzelmét véli látni; rábólint Isten Egyetlenének halálára, megfut, szétszalad, elbújik, s van aki még hozzámondja: Na, lássátok... Csak a százados borul le a Kereszt előtt, s tesz vallást: Bizony ez Isten Fia volt! Az az Istenfiú, Akit három tanítvány látott a megdicsőülés hegyén, Aki felett keresztségekor is megszólalt az égi hang: Ez az én szerelemes Fiam, s Akiről hirtelen hevülésben még Péter is azt mondta: Te vagy a Krisztus, az élő isten Fia. Életünknek sokféle próbás idején mi is kísértésben vagyunk, hogy kétségeskedjünk és beletörődjünk a haláltragédiák véglegességébe. Ámikor nem akaraunk vagy egyszerűen képtelenek vagyunk többethallásra, másféle hozzáállásra, annak meglátására, hogy a Kereszten túl kezdődik az élet. Képletesen de sokszor összeszedjük a magunk keneteit, hogy elintézzünk valamilyen türténést az előírt rítus szerint, anélkül, hogy visszacsengenének bennünk az ígéret szavai — az Emberfiának harmadnapon fel kell támadnia —, vagyis, hogy minden történésben Istené az utolsó szó, s ez az utolsó szó mindig biztatás, mindig remémység, mindig az isteni szeretet bizonyossága, mert Ő megbocsát éppen a keresztrefeszített, de élő Krisztus érdeméért. Aki Krisztusban van, új teremtés az, s aki Benne hisz, ha meghal is él, mindörökké. Mint az asszonyok azon az első húsvéti hajnalon, mi is ballagunk képletes és valóságos sírok felé, telve a halál gondolatával, s azzal a legnagyobb gonddal, hogy ki is hengeríti el majd a sírt záró nagy követ. Egyének és közösségek jóformán minden nap efajta kérdéssel vágnak neki idejüknek, feladatuknak, életük sok-sok kihívásának. Ki hengeríti el a követ, hogy tisztességet adjunk a halálnak, ki-ki a maga módján. Pusztulunk és pusztítunk gondolattal, szóval, cselekedettel. S bár észleljük a jóság és a szeretet milliárdnyi formáit, mégis inkább belekeveredünk ennek a teremtett világnak a kihasználásába, emberi értékeink megcsúfolásába, közösségeink megrontásába, a magunk romlásába is. Hihetetlennek tartjuk, hogy Jézus Krisztus elutasította a sátáni blöffölést nemcsak megkísérlése alkalmával, hanem a péteri izgágaság idején, s magán a Kereszten is, amikor nem szállt le arról. Éppen mert Isten Fia, Aki szolgai formát öltött, de Akinek az Atya olyan nevet adott, hogy arra mindenek térdének meg kell haj olnia és azt kell dicsérniük örökkön örökké. Hát a követ elhengerítette az, akinek az volt a küldetése, hogy az asszonyoknak az elképzelhetetlen feltámadást adja hírül, ők a halottat keresik, a halál győzelmét gyászolják, s íme, üres a sír. Üres a sír! Feltámadt, nincsen itt! Ha van örömhír ebben a világban, ha van örömhír ennek a világnak a számára, s benne minden ember számára, akkor ez igazán az. Feltámadt! Ez a Jézus Krisztus úrrá lett a halálon, s ezzel
